Május 1.
Magyarországon május elsejéről először 1890-ben emlékeztek meg. A 110 évvel ezelőtti tömegtüntetésről a korabeli sajtó így számolt be:
„A csapatok katonás rendben érkeztek. Zárt sorban a város minden részéből, a liget határán kibontják a zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párizsi kongresszus három nyolcasa sötétlik: 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra alvás.
Májusfa
Igen, valaha így volt, később a szocializmusban is. Ma már kevésbé. Az igaz, hogy előfordul(hat)nak olyan esetek, amikor a munkavállalót kevesebb időre jelentik be. A munkaadót ebben az esetben, ha elcsípik, megbüntetik. Többnyire viszont, nincs bünti, mert a munkavállaló hallgat és boldog. A háromszorosát dolgozza le, mármint időben, fizikailag és agyilag is. Boldog, hogy munkája, megélhetése van.
Az alábbi nóta így mára a múltba veszett.
*
No igen, Fityesz szerint manapság sokkal többen dolgoznak, mint az elmúlt évben ilyenkor. A regisztráció szerint. Tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, a regisztrációt és egyéb hasonló adatot, itthon kőbe vésnek!
Arról már nem szól a fáma, hogy akit bármi okból kipenderítettek a munkahelyéről, három hónapig – segítségképpen – munkanélküli segélyben részesítik. Utána, mármint a három hónap után?! Jöhet akár az özönvíz is Mert az eljön! Nincs megélhetés. Állást is nagy vadászattal talál, aki talál. Természetesen ez is régiók kiváltsága, vagy nem. A nyomor, a kilátástalanság. Soroljam? Szabolcs, Békés, Nógrád és egyéb megyékben nagy a kilátástalanság, a munkanélküliség, a reménytelenség.
*
A munka ünnepét hagyományosan az ázsiai régióban is megünneplik. A világ sok más országához hasonlóan nemzeti ünnep Indiában, Kínában, Bangladesben, Észak- és Dél-Koreában, Malajziában, Mianmarban, Pakisztánban, a Fülöp-szigeteken, Szingapúrban, Nepálban, Srí Lakán, Thaiföldön és Vietmanban.
India
Az elefántok országában 1927. május 1-jén ünnepelték először a munkások ünnepét, ekkor használták először az országban a vörös zászlót. Két indiai államban, Maharastrában és Gudzsarátban ezen a napon ünneplik a közigazgatási egység megszületését, ugyanis 1960-ban május első napján osztották két részre az addigi Bombay államot a nyelvi határok mentén. Hagyományosan tavaszünnep is május hónap első napja. Az utóbbi években a szakszervezetek és munkások érdekeik védelmében és emberarcú gazdasági reformokért vonulnak fel május 1-jén.
Kína
A világ legnépesebb államában az utóbbi években többször változott a munka ünnepének hossza. 2000-ben a belső kereslet és turizmus növelése érdekében bevezettek évente két „arany hétnek” nevezett hétnapos ünnepet a kínai holdújév és a népköztársaság megalakulása tiszteletére. Néhány évvel később ehhez csatlakozott a május 1-jét követő néhány nap is, de mivel a belső forgalom eredményei nem igazolták vissza az elképzelést, a gazdaságnak viszont rosszat tett a kiesés, a májusi arany hetet 2007-ben megszüntették és tavaly már csak egy napra rövidítették a nemzeti ünnepet.
Japán
Hasonlóan „arany hétnek” nevezik a felkelő nap országában is a május 1-jével kezdődő időszakot, amely azonban számos ázsiai országtól eltérően nem nemzeti ünnep. Mégis szabadság jár a legtöbb japán munkavállalónak ekkor, mert éppen több ünnep közé esik: április 29-én az 1989-ben elhunyt Hirohito császár születésnapját, május 3-án az 1947-ben életbe lépő alkotmányt, május 4-én a természetet és virágzást, míg május 5-én a gyermeknapot ünneplik.
(Forrás: Kitekintő.hu)
*
A mai Magyarországon, a fiatalok csak azt tudják, a héten többnapos pihi, buli stb. Nem is foglalkoznak azzal, mit is ünnepelünk? Szerencsés vagyok, gyermekkoromban Nagyapám mellett vonultam vidoran a munkatársai, beosztottjai között. Tudtam, a menet végén lesz fagylalt a Városligetben, a többi hasonló korú gyerekekkel játék. Nagyapám táskájában meglapuló alumínium turista dobozban a finom sütemény, no meg ettünk forró, főtt virslit (miért volt az olyan finom?), no és kaptunk bambit is, vagy utas üdítőt. Mindig szerettem a nyüzsgést, a társaságot!
De addig is tetszett a tömeg, a táblák, a felvirágozott autók, a vidám, viccelődő emberek. A hangos bemondóban értesültük arról, hogy éppen most melyik gyár dolgozói vonulnak el a tribün előtt.
No meg, amikor vége lett, megszemlélhettem a papírvirágokkal feldíszített autókat, vidám embereket. Jó volt! Gyerekként nagyon jól szórakoztam.
Felnőttem, ezen az ünnepen szinte mindig dühös voltam, hogy a pihenő napomat megnyirbálja a felvonulás, amire illett elmennem. Szerencsére, annál a cégnél, ahol dolgoztam, annál a szakszervezetnél nem vették ezt a kivonulást olyan véresen komolyan.
Később, nyugdíjas nagyszüleimmel ott ültünk a fekete-fehér tévé előtt, együtt néztük a felvonulókat. A tévériporter feltett kérdésein jókat vihorásztam, miszerint kicsípett egy-egy felvonulót. Rákérdezett, mit szeretne küldeni a tévén keresztül, milyen zenét stb. A legritkábban mondták, hogy népdalt, vagy magyar nótát, többnyire Wagner, Mozart, Puccini zeneműveket. Olyan emberekre erőltették rá a komolyzenét, akikről lerítt, hogy fogalmuk nincs mi fán terem. Nagyszüleim, rendre megintettek. Ők mondták, hogy központilag irányítják, mi köll az akkori dolgozó népnek? A zenék már előre dobozban voltak. Így a kérdés, az is maradt. Mi pedig néztük a május elsejei felvonulást, rendületlenül. A tribünön pózolt az akkori miniszterelnökség, fáradhatatlanul integettek, hogy el nem zsibbadt a kezük?!
No meg az akkori körkapcsolások? Varsóban, Prágában hogyan ünnepelnek a dolgozók?
Az ünnep délutánján megérkeztek Nagyapus barátai, rendszerint kártyacsatát vívtak. Ilyenkor felemlegették azokat a régi felvonulásokat, az ugratásokat, a vidám hangulatot, a finom virslit és azt a régvolt hangulatot.
*
Ilyenkor érzem, mennyit éltem és milyen eseményekre emlékezem. Sőt, arra is, hogy minden szombaton dolgoznunk kellett. Azután könnyítettek, előbb minden másodikon, majd minden hétvégénk kétnapossá lett. Milyen boldogok is voltunk!
Ma már ez is természetessé vált. Később a sajtóban összefolytak az ünnepek a munkanapokkal. Ez ma is így van a napilapoknál, tévénél, rádiónál. Karácsonykor, május elsején, dolgozni kell, mint sok más munkakörben is: egészségügy, tűzoltóság, rendőrség, közlekedés stb.
Ismét visszakanyarodok arra, hogy a legjobb volna, ha a munka ünnepét, sokan a munkával ünnepel(HET)nék, többen, mint ahányan remélik, hogy országunk valóban és nemcsak a statisztikák szerint: JOBBAN TELJESÍT!
Úgy is legyen.
Vagy inkább: ámen.
Georgina Bojana
Author: Georgina Bojana
Huszonkét éves korom előtt a MÉLYÉPTERV-nél. Utána pedig a sajtóban a Hirlapkiadó Vállalatnál, a Ganz-MÁVAG üzemi lapnál majd tudományos lapoknál, végül a régi Nők Lapjánál dolgoztam. Ezt követően a Mai Napnál. Munkaköreim: gépíró, titkárnő, sajtólevelező, honoros, több novellám is megjelent, horrort is bevállaltam.
Életem csúcspontja volt, amikor játékmesterként dolgoztam. A hétvége mindkét napján egy-egy oldalam volt. Keresztrejtvénnyel, fülszöveggel. Játékok kitalálásával, levezénylésével, sorsolással, rendezvényszervezéssel. A Mai Nap "élete" végén, mint személyzetis dolgoztam, de erre már nem vagyok büszke. Patt helyzet volt. Ennyi.
Elmúlt években egy teljes évig főszerkesztőként írtam, szerveztem, csináltam a BÉKEKÖVETET, a pilisi református újságot. Hitvallásom: a soha ne add fel! -re bíztatni a reménytelenségbe burkolódzókat.
8:19 de.
Szép dolog ez a nosztalgiázás, csak azt az 1957-es május elsejét lehetne meg nem történté tenni. Ha már május elsejéröl a munkások ünnepéröl beszélünk meg kell emliteni Robert Owen nevét is aki már a 18 sz elején sokat tett a munkásokért
9:38 de.
1957 május elsején jobbára ugyanazok mentek kivonulni akik korábban Sztálin-szobrot borogattak. Az emberek nem harcolni, hanem túlélni akarnak. Maguktól.
9:40 de.
Amúgy a hazai munkaerőpiac helyzete alapján lassan a közrabszolgasűg ünnepe lehetne.
10:08 de.
A cikk nosztalgiája, régi rossz emlékeket idéz bennem, mikor Rákosi parancsára, kötelező volt kivonulni.
Az 1957-es május 1, számomra örök rejtély marad…
Viszont, enyhe mosollyal figyeltem egy május 1. felvonulást Montrealban.
Ott ahol egy munkás többet keres,mint egy tisztviselő és a szakszervezet MINDENT kiharcol a számára.
A szakszervezetek, az egyik leggazdagabb létesítmény Kanadában.
Boldog május 1. mindenkinek!
Itt sajnos szakad az eső….
4:26 du.
Kedves Figyelő,
1957-ben hét éves voltam. Akkor én még nem voltam részese a május elsejének.
Kádár János integetése alatt, a későbbi ünnepen „meneteltem” Nagyapus, a munkatársai, beosztottjai mellett, a többi, hasonló nagyobbacska gyerekkel.
No, itt nem a rendszert sírom vissza, az akkori hangulatot idéztem fel, az emlékeimet.
Nem lehet mindig a rosszra gondolni, ássuk elő azt a kevés jót is, ami a fiatalságunkat jelentette. Volt rossz is, említhetném a téeszesítést akár, a munkásőrök erőszakosságát, azt, hogy egy diplomás család gyereke képtelen volt bejutni bármelyik egyetemre. De aki munkásközegből érkezett, azt felvették. Itt és most akár elénekelhetném azt, hogy egy munkásgyereknek sokkal, de sokkal többet kellett tanulnia, mint egy középosztályból érkezettnek. Olyanokat neveztek ki gyárak, hatalmas trösztök vezetőinek, akik még késsel-villával sem tudtak enni. A családjukat el tudták vezetni, de egy vállalatot kevesebb sikerrel. Ebből aztán nagy kalamajka lett, Kádár et és társai természetesen tagadták, mert ezek a dolgok az ország leépüléséhez vezetett. Ezt az olvasóink is tudják, mások is, sőt még én is. Sok butaságot felsorolhatnék, hiszen bennem is voltak és vannak is tüskék.
Bocsánat’ egy icipicit nosztalgiázni szerettem volna a mosolyokról, a forró virsliről, az együtt töltött napról.
Igen, igen, azt is írtam, hogy a május elsejét gyerekkoromban alig vártam, felnőttként megmorogtam, hogy minek, miért kell nekem vonulgatni? Amikor pedig felmentést kaptam – munkakörömből adódóan – akkor pedig lám, lám, ott ücsörögtem nagyszüleimmel a fekete-fehér tévé előtt és együtt néztük a körkapcsolást, meg a Felvonulók kérték című műsort. (( 🙂 ))
Megmagyarázhatatlan dolgok ezek. Amikor nem volt kötelező mennem, Nagyapus már nyugdíjas is volt, a tévében megnéztem.
Emberi gyarlóság?
Igen. Az emlékezés is az. Arra a régi május elsejére -szerettem volna – az olvasóinkat is visszavinni, egy kis örömteli nosztalgiázásra.
Csikarjuk ki az örömeinket, akkor is, ha nehéz összerakni azokat a „boldogság-téglákat”. Legyen egészségünk és tudjunk örülni a mindennapi kenyerünknek, már akinek megadatik.
Jómagam ezt teszem. Ha szükséges, az árral szembe úszni, megteszem. Nem lehet örökké füstölögni, morogni, harcoskodni. Kell egy kis örömködés.
Egészségünkre!
(( 🙂 )) G.B.
4:29 du.
Kiegészítőképpen megírhattam volna a Május elseje történetét-történelmét is.
De itt és most egy pici örömet, egy kis nosztalgiázást szerettem volna becsempészni.
Jó dolog a szépre emlékezni, a csudiba a rosszra, gonoszra.
Legyen egészségünk, boldogságunk, biztonságunk – éljenek velünk -, és nemcsak mellettünk a szeretteink és barátaink.
Úgy legyen!
G.B.
1:10 du.
G.Bojana-Köszönöm az írását, bennem is felvillantott egy két élményt- így vissza gondolva,inkább a humoros emlékekre gondolok szívesebben.
Volt egy Közép vezetőnk,aki a felvonulás alkalmából annyi kitüntetést halmozott az amúgy megviselt zakója elejére,hogy járás közben a csörömpölésével zavarta a fúvószenekart.
Tudom,hogy akkoriban minek neveztek egy ilyen dolgozót,csak már nem szívesen említem,-aki 150%-nomát is képes volt teljesíteni,-na persze sok segítséggel és papíron.
Viszont a virsli sokkal finomabb volt mint mostanában, mert napjainkba borzalmas íze van,szinte ehetetlen a kutyámon meg látom sértődés kifejezését ha kínálom vele.
6:19 du.
Georgina Bojana
2014 május 2
4:26 du
Örüljön, hogy csak 7 éves volt a Kádár kori május elsején.
Sajnos, nekem viszont azok a hősök jutnak eszembe, akiket Kádár kivégzett, 360-at, ha jól tudom.
Ennyit Kádár János május elsejéről és sajnos magáról is, kedves Georgina!
12:53 de.
Kedves Figyelő,Örömét leli belemosni az 56-os megtorlásokat
G Bojana gyermekkori Május 1-i élményeibe.???
3:48 de.
Figyelő
2014 május 3
6:19 du.
„Ennyit Kádár János május elsejéről és sajnos magáról is, kedves Georgina!”
Ez meg rólad kedves Figyelő. Nagyon sajnálatra méltó, a gyerekkoroddal haragban levő megkeseredett vénség lehetsz. Részvétem!
3:54 de.
Kedves Pecor!
Szívből örülök, hogy „csak a jóra emlékezzünk” felkiáltással, megírtam ezt a kis szösszenetet. Valóban ezt szerettem volna, egy-két mosolyt „belopni” az újságunkba. Egészségünknek is jót tesz, ha időnként lazítunk és boldogan elmlékezünk akár annak a virslinek a fínom ízére. Megfigyeltem, a Lindl-is talán a legjobb?! Már a juhbeles sem a régi. Igaz, roppan, de nem az az igazi. De azért nemcsak virsli volt azokon a régi május elsejéken?! Közös összeröffenések, dobozból elővarázsolt rántott hús, sütemény és az együtt dolgozók vidámsága.
Ilyenkor a hűvösvölgyi Nagyrét is zsúfolva volt. Emlékszem, mert az is előfordult, hogy felmentünk az akkori Úttörő (ma már Gyermek-) vasúttal, Nagyanyussal találkoztunk és családilag, meg Nagyapus barátaival beültünk a hűvösvölgyi Balázs vendéglőbe.
De volt, hogy dobozból rántott húsoztunk, majálisoztunk, sőt volt ott egy olyan célbadobós mutatványos, ahol még a fiam is megcélozta a simi labdával a Mazsola céltányért! Ez egy óriási lemezlap volt, amit nem lehetett, nem eltalálni. Minden gyerek, csak 1x játszhatott, de mindig kaptak ajándékot is! Ez a mutatványos házaspár már az én gyerekkoromban is ott volt, a többi mutatványossal együtt. Fiamnak is – ily módon! – erősítették meg az önbizalmát, hogy eltalálta a „nem eltalálhatatlan” célt és kapott valami egyszerű, apróságot, csokit, bármit.
Az ilyen aprócska örömek az életünkhöz kell, hogy hozzátartozzanak. Évek után pedig, nagyon jó, ha emlékként, vissza is köszönnek.
Ezért sem értem kedves Figyelőnket, aki így nyilatkozik rólam, miszerint: „…Ennyit Kádár János május elsejéről és sajnos magáról is, kedves Georgina!”
Ejh, ejh kedes Figyelőnk! Lazítsunk, örömködjünk, ne engedjük elrontani a kedvünket, csak azért sem.
Minek is örüljünk? Hogy létezünk, hogy viszonylag egészségesek vagyunk, van saját akaratunk, véleményünk – no azt ki is mondjuk és ki is mondhatjuk!
Nem jön értünk, itt Magyarországon a nagy fekete autó. Tettük-e ezt a Kádár korszakban, vagy az ötvenes-hatvanas években?! Amikor a stencilt és az ormig papírt, a lemezt (aki nem tudná, sokszorosításra feltalált, alkalmasságok voltak), névre, dátummal, aláírással osztották.
Most?
Majd mindegyikünknek ott van a nyomtatója a számítógépe mellett. Azt olvasunk, azt írunk amit akarunk.
Igaz, semmi nem történik, hiába is ordítunk ki a fejünkből, hogy elég már!
De legalább nem gyűjtenek minket össze. Ez is nyereség, ha annak könyveljük el.
Az életünket MOST éljük meg, tudjunk örülni, értékeljük azt, hogy látunk, hallunk, olvasunk, tudunk mozogni, el tudjuk mondani, le és meg tudjuk írni a sérelmeinket.
De tegyük ezt meg az örömeinkkel, a szép emlékeinkkel is. Nem bántani akartam, de egy kicsit boldogan visszaemlékezni, mert minden kornak megvan a keserve, de a gyöngyszeme is.
Időnként forgassuk meg azokat a gyöngyöket, örüljünk a fényének! Érdemesnek tartom ezt, mert erőt merítünk további életünkhöz.
Jó egészséget, szép életet kívánok minden Olvasónknak és Fórumot látogató Jó Barátomnak!
(( 🙂 ))
G.B.
11:07 de.
Andy Mage
2014 május 4
3:48 de.
Miért lennék az?
Ha az itt előforduló zsidók szenvedéstörténetét olvasva, SENKINEK nem írom ezt, amit te nekem.
De én sem felejtek, éppn úgy mint mások sem.
4:37 du.
Nem is felejteni kell, hanem túllépni dolgokon, amin már, vagy egyáltalán nem tud az ember változtatni. Te pusztán azon az alapon tettél egy szúrka-piszka megjegyzést, mert valaki a gyerekkorát nem vérkönnyes szenvedésnek élte meg.
Ugyanezt visszafele rögtön sikerül nehezményezni. Pusztán megjegyeztem, hogy ezek szerint a gyermekkor csupa kínlódás lehetett, és igen komoly megkeseredettség kell ahhoz, hogy valaki mást ebből a békaperspektívából nézzen.
Amúgy nekem sem volt minden nap habostorta. Dédnagyapám meghalt a kitelepítéskor. Általam még ismert Dédnagymamáim egyike végigélte az ostromot a pincében, a másiknak majdnem kiverte a szemét egy szemét ávos. A kitelepítéskor. Nagymamáim sem hiszem, hogy örültek a kitelepítésnek illetve az oroszoknak. Anyám nem tanulhatott tovább, stb. Magam is vittem a családi előéletet sokáig a papírok között. De nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék.
Deí mindezek elmesélésén, illetve családi legendáriumban összecsipegetve sem úgy nőttem fel, hogy naponta a „dögöljön meg Kádár” mantrát kellett volna hallgatnom.
Talán ezért nézem meglepődéssel, azoknak a neofita komcsizását, akik mindent, diplomától életkezdetig a Kádár-rendszernek köszönhetnek. Ami nélkül ma vályogvető putrilakó lenne az egyik Felcsúton, míg a másik talán esztergályossegéd Pápán. a harmadik meg a fene tudja.
11:11 de.
Nem gyermekkorról volt szó, hanem május 1.emlékekről. Nekem egészen MÁSok az emlékeim. Nem az én hibám.
Sem megkesredett, sem savanyú öreg nem vagyok, csak én is merek emlékezni……mint ezen a lapon számtalan más emlékezik SAJÁT szenvedéseire.
1:10 du.
Kedves Figyelő!
Itt és most nem a szenvedéseinkről szerettem volna írni, hanem valamilyen régen letűnt korról, de egy kedves emléket megosztottam. Ennyi.
Nem kell mindig a sanyarúságról, nyomorról, veszekedésről, hazugságról írni. Néha jó dolog kirándulni egy kis boldogságba, ha ez emlékezés, akkor az.
Örömmel fedezte fel, másoknak is megcsendítettem egy-egy régi kis harangot, ami az átszenvedett hülyeségek ellenére is, nem veszítette el a hangját. Gondolok itt a gyerekkori szépen meg- és átélt ünnepekre. Többek között igen, a május elsejékre is.
Szenvedni, kinlódni van esélyünk, hidd el, kedves Figyelő, a „fityesz” és talpnyalói gondoskodnak arról. Be vannak betonozva, több évre előre. A különböző szerződéseik, rendeleteik, törvényeik szintúgy. Gondoskodtak arról, netán, leváltanák őket, „talpuk nyomát” nyögjük, sok-sok éven át.
Keserűen mondhattam, írhattam volna azt is, hogy ünnepeljük a Munka ünnepét, aztán milyen sokan nem dolgoznak, mert nincs még reményük sem a munkahelyre. Ez szörnyű! Ha egy gyár, vállalkozás, bármilyen munkahely elküld bármi okból – bárkit, annak az embernek/asszonynak 3 hónapra van megélhetése. Aztán becsuk a hívatal, számára legalábbis.
Igen, kesereghetnénk, folyamatosan.
De jó ez, kell-e ez nekünk? Mindig és mindenkor a szomorka?! A stressz?
Időnként jó dolog eldobni a gyeplőt, fussanak a gondolataim oda, ahová akarnak. Amikor ezt megírtam, jólesett visszagondolni. Mit értem el vele? Talán másoknak is adtam pár perc mosolyt, visszagondoltak egy színre, illatra, a gyerek- v. fiatalkorukra.
Remélem. Célom ez volt, semmi több.
Bocsánat’ ha most és itt nem forrongtam, szokásomhoz híven.
(( 🙁 )) G.B.
2:44 du.
Figyelő,
Idézet Tőled: „Ennyit Kádár János május elsejéről és sajnos magáról is, kedves Georgina!”
Különös figyelmedbe ajánlom a mondat második felét.
2:26 de.
A legalattomosabb módszer, amelyma marorzágon dívik, hogy egy napi munkadőben fglalkoztatott munkavállalót tuléppen arra köteleznek, hogy egyéni vállalkozóként dolgozzon a munkáltatónak, amivel az így különböző, a munkához tapadó kötelező költségektől szabadul meg.
˙
Még ennél is alattomosabb, az a szisztéma, amikor a munkavállalót sorozatosan próbaidősként – mondjuk 3-3 hónapra – alkalmazzák. Így persze a munkavállalót indolás nélül is bármelyik pillntban kirúghaják. Egy közeli ismerősöm egyfideszközeli cégnél így volt alkalmazásban, mintegy fél évig. Elmondása szerint, ott voltak olyanok, akiket már így évek óta alkalmaztak. Csak a fideszhű káder-gárdát alkalmzták normális keretek közt. Ennek a metódusnak, nem mellékes indoka, a hallgatás ( a kuss), mint alapfeltétel funkcionált, és működik ma is..
˙
Ma már saját bőrünkön megtapasztalva, ehhez képest a „8óra munka, 8óra órakozás” című opusban megfogalmazott irónia igazából egy valódi menyországot (szocializmus) szimbolizál. Ez a csalásra épülő rendszer megy Magyarországon immáron 25 éve… – ami senkit sem érdekel.
.
7:51 du.
Kedves Málnaszőr!
Igazat adok Neked. Sőt, van olyan program Magyarországon, Start programnak hívják. Ha ebben foglalkoztatja a munkaadó a munkavállalót, akkor bizonyos ideig mentesül a különböző befizetésektől, vagy csökkent értékben kelln bizonyos járulékokat letudnia az állabácsi felé.
Mit csinál a „leleményes” és véleményem szerint lelkiismeretlen munkaadó?
Ebben a programban foglalkoztat kisgyermekes anyukákat, pályakezdőket rövid ideig. Miután a Start-programot már kimerítette, rövid úton, bármi okkal-indokkal laput köt a munkavállaló talpa alá és kirúgja.
Vannak olyan munkavállalók, akik szó szerint vedd, szakadásig dolgoznak, napi 12 órában, de csak 4 órára vannak bejelentve. Igaz, valamivel több fizetést kapnak zsebbe, mintha be lennének jelentve, de felejtős a 12 óra. A munkavállaló csendben marad, mert több pénzt kap, mintha be lenne jelentve napi 4 órára, de lényegesen kevesebbet, mint amennyit megérdemelne a ledolgozott 12 órája után.
Retteg, nehogy elküldjék.
Van olyan vendéglátós munkaadó, aki kauciót kér a munkavállalótól. Azután 2-3 hónap elteltével bármivel meggyanusít(hat)ja, akár jegyzőkönyvet is hamisít(hat), hogy ezt vagy azt eltörte, modortalan viselkedésével elesett a vendégektől stb. stb. Erre sémát nem tudok mondani, de kész rémtörténetek keringenek az emberek között.
Van olyan eshetőség is, hogy olyan követelményeket támaszt a munkaadó, a munkavállalóval szemben, amit képtelen teljesíteni.
Ezek mind, mind okok arra, hogy a kaput a munkavállalók, kívülről csukják be maguk után. Márpedig azok, akik a csendesebbik ember-fajtából vannak. Az erősebbek, az erőszakosabbak, azok nem hagyják magukat leseperni.
Ez utóbbiaknak van igazuk. Soha, senki által ne engedjük magunkat lealázni, megtaposni, elzavarni ok és kellő indok nélkül.
Emberből vagyunk, tévedhetünk, de azt soha nem okkal tesszük, főleg nem előre megfontolt szándékkal. A belátás bizonyos százalékát el kellene fogadniuk a munkaadóknak is. De nem, nem ez történik. Jön egy fiatalabb, egy csinosabb, nem feltétlenül jobb munkaerő. Csak éppen jobb ránézni, csak ennyi. Ez elég ok és indok arra, hogy az idősebb, a kerekebb röpüljön.
Ezek szörnyű, de meglévő dolgok.
Sajnos.
Hja igen. A különböző tévécsatornákon a riportereket, a képernyőn szereplőket meg lehet (kritikus szemmel is) nézni. Úgy vigyáznak az alakjukra, mintha élsportolóként lennének a munkahelyükön. Igen, csak azért, mert valaki kikerekedett, csak azért felmondhatnak. Ez van. Akinek nem tetszik, nem megy olyan munkakörbe. Mondhatják. S, mondják is.
Részemről ez is felfoghatatlan. Az idősebb, a kerekebb – elküldhető. De hiszen ez így van más országokban is. – Mondhatják, írhatják olvasóink. Igen, ott is, bárhol is van ez a külcsin szerinti válogatás, elítélem. Mélységesen.
Az észnek, a rátermettségnek kellene dominálni, nem pedig a külcsinnek. Ezért azután a nők legtöbbje eszementen fogyókúrázik, a fiatal leányok is már mellműtétre jelentkeznek, szájfeltöltésre stb. stb. Rendszerint használják a műhajakat, a hajpótlásokat, hajhosszabbítást, ami szintén veszélyes az egészségre.
Ez az egész „mű-élet” kész rettenet.
Megmérettetik, könnyűnek találtatik! – az ész NEM MINDIG dominál. A külcsin megkövetelése, viszont többször visszaköszön!
8:10 du.
G.B, na, ezért vigyázok én az alakomra, és örzöm a szépségemet! most gondold el, mennyivel jobb rám nézni, amikor a biztonsági őrök három fő kérdését teszem fel: mivan? mivan? mivan? és minden kérdésnél egyre közelebb tolom azt a csinos pofámat a delikvens arcához 😀
8:27 du.
Kedves István!
A pillekönnyű biztonsági őröket senki nem veszi komolyan. Oda tekintély kell, no meg megjelenés. Nagyapus (anyai Nagyapám) említette mindig, a régi csendőrök ha bementek egy kocsmahivatalba, kuss volt. Mindenki a poharába nézett, még egymásra sem. Bezzeg már a hatvanas években IS, no meg most IS, időnként olyan „lepkehuszárral” hoz össze a sors az országutakon, hogy ha nem volna a kezében a zseblámpa, félő elröpítené a szellő.
Bizonyos munkakörökben KÖLL lennie a TEKINTÉLYNEK! Anélkül nem embör az embör.
Nékem is ez a véleményem. Elvitathatatlanul.
„Ez van!” válaszom a „mi van”-ra. Helyesebben ennek kellene lennie.
G.B.
1:59 de.
málnaszőr
2014 május 8
2:26 de.
A legújabb megoldás, hogy szociális szövetkezeten keresztül dolgoztatnak. A munkanélküli jogilag munkanélküli marad. Betegállomány, szabadság nincs és annyit fizethetnek amennyit akarnak, mert nincs garantált munkabér, csak szövetkezeti tagsági jövedelem.
Még bujtatott munkavégzésnek sem minősül, mivel a cég a szövetklezettel áll jogviszonyban. A dolgozó meg gyakorlatilag bányarabszolgaként is dolgoztatható.
2:05 de.
Georgina Bojana
2014 május 9
7:51 du.
Kiegészítésként megjegyzem, hogy jó néhány munkahelyen a HR-es előtti térdelőrajt a belépő.
BTW, nemtől függetlenül. Női interjúztatóról is hallottam, aki felhúzott szoknyaszéllel vizsgáztatta a belépni szándékozókat. Spec. nem a bombázó kategóriából. Fordítva sem ritka. Viszont gyakori.
Csak erről, a társadalmi prüdéria miatt nem illik beszélni. Olyan, mint az egyes rendezők szereposztó diványai. Mindenki tudott róla és mindenki hallgat valójában. Ahogy azokról a csapatépítő tréningekről is, amik alig jobbak, mint az elhíresült „Pistának jó lesz” gólyatáborok. S gyakorlatilag a „vezetés megdug mindenkit, illetve megdugatja magát mindenkivel” koordinátái között zajlik. BTW, a versenyszférában is. Pontosabban ott gyakrabban, mivel a magasabb fizetésért felvett képzetlen munkaerő ezügyben is zsarolhatóbb.
2:21 de.
andy mage: nomeg, ott vannak a munkaerő kölcsönző cégek. a valódi alkalmazóval egy percig se vagy munkaviszonyban, ráadásul évenként változnak. ma up to work, holnap head hunter. te meg mehetsz a partnak ott, ahol szakad, ha valami gondod van a munkaviszonyoddal.
úgy váltottam munkáltatót, hogy észre se vettem.
4:42 de.
Ille István,
Meg azok, akik ugyan maradnak, de a szerződéskötéskor egészen más munkahelyet adnak meg, mint ahol a valós munkavégzés majd zajlik.
A pénzlenyúlásokról nem is beszélve.
5:15 de.
Kedves Andy Mage!
Ezt a „szoknyafelhúzogatós vizsgáztatást” nem igen gyakoroltam. Pedig volt az életemben olyan időszak, amikor munkaügyi- és személyzetisként dolgoztam.
Az is igaz, jómagam akkor NEM munkavállalókat vettem fel, de főszerkesztői és egyéb nyomásra, elküldtem. Szépen lassan, csöpögtetve, a rendeleteket, az akkor érvényes szabályokat max.betartva, nehogy bármilyen munkaügyi perbe, büntibe belezavarjam az akkori munkahelyemet.
Fel kellett számolnom egy egész szerkesztőséget, legvégül, mint munkáltatót/munkavállalót az főszerkesztőt és önmagamat, mint munkavállalót, aztán becsukni az ajtót magam után.
Életem legpocsékabb időszaka volt. A feladat elől nem tudtam megfutamodni. Ha én nem, akkor tette volna ezt más. Ami akkor fontos volt, nekem megvolt erre (is) a végzettségem, mivel csak úgy időközben, több évvel ezelőtt megszereztem. Anno’ „belefutottam” egy olyan lehetőségbe, hogy megszerezhettem az ilyen beosztásra a „jogsit”. Gondoltam, eggyel több papírom lesz, az nem árthat. Igazából soha nem hittem, hogy valaha is szükségem lesz arra, hogy gyakoroljam is.
Borzalmas volt! Sőt iszonyat. A legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Sakkoztam a nevekkel, akiről tudtam, bármi fizetnivalója van, azokat hátratettem. De azokat is, akik a szüleiket segítették, több gyermekesek voltak stb. Teljesen kikészültem ezalatt az időszak alatt. Kész rettenet volt.
Az volt a legnagyobb bajom, hogy a szívem is, a lelkem is nagyon a helyén volt/van. Kényszerpályát futottam, tudtam, nincs menekvés. Hiszen nekem kell legutoljára becsuknom majd az ajtót, egy kiüresedett szerkesztőséget magam után hagyva.
*
Meg sem fordult a fejemben a Te általad megírt „felvételi vizsgáztatás”. A szexre gondoltam. A munkahelyemre én dolgozni jártam, nem egyebekért.
Mindig is voltak/vannak/lesznek is összeborulások egy-egy munkahelyen. Ez kivédhetetlen. Aztán engem sem, másokat sem érdekelte ha egy-egy pár bármi okból munkaidő után oda lépett, ahová akart.
Ami a legfontosabb, amit Te is, itt és most leírtál, az a munkavállalók teljes kiszolgáltatottsága. Mindenképpen. Minden korban. Ez volt régen is, dívik most is.
Felemlíthetném itt a potrohos, ötven évét is betöltött felsőbb vezetőt, aki szeret beleharapni a csinoska pipihúsba, a titkárnőjébe, egyéb beosztottjába. Amelyik munkavállalójának az ebbeli szolgálat nem smakkol, az könnyen vált(ana). Normális, biztos, jó állásra, pláne bizonyos földrajzi területeken, városokban, megyeszékhelyen stb. stb. pláne faluban, községben – nincs lehetőség. Ilyenkor vagy pattan, vagy 3 hónapig kapja a munkanélküli segélyt, utána koppan. Elgondolkozhat, hogy bevállalja a napi akár 3-3 órai utazást, vagy az albérletet, akkor viszont alig marad(na) a fizetéséből, vagy megadja magát a sorsának.
Modern rabszolgatartás? Igen! Mókuskerék ez az egész! Régen is az volt, de mostanában is dívik. Minél inkább szűkül az olló, a másik oldalon annál „éhesebben harapnak” a pipihúsba… Már amelyik vezetőnek erre ingere, igénye, lehetősége van.
*
István jól írta, ezek a munkaerő kölcsönző cégek, jól megvannak. Igazából termelői munkát nem végeznek, csak szervezőit.
Ez u.olyan felháborító, mint az, ha bárki – akármelyik cégnek/szolgáltatónak bármivel tartozik, ha nem tud fizetni, számolhat a legrosszabbra. A tartozását eladják, majd egy behajtó cég, aki szintén szervezői munkát végez, a delikvensen gyorsan be is hajtja a tartozást. Itt nincs részletfizetés megadása, itt nincs könyörület. A cég/szolgáltató biztos a pénzéhez jut, rinyálást, kérést meg sem hallgatja, könyörgéseket nem olvassa, a pénzt Ő már megkapta. Nem is érdekli, miért is érdekelné egy-egy emberi sors? Hja, hogy nincs kenyér a gyerekeknek? Nincs gyógyszerra pénz? Bánja a kánya! – mondja a tartozást piacra dobó cég.
Ezek embertelen dolgok.
Mint ahogyan az is, nem ide tartozik, de mégis annyiban, hogy a földműves iszonyatos fáradsággal, sok pénzen megvásárolt, vetőmagot, permetezőszert felhasználva – jó időt imádkozva, sokszor önmagát kizsigerelve, terményhez, zöldséghez, gyümölcshöz jut.
Ezt nagyban és nyomott áron felvásárolják. Majd a vevőhöz már jelentősen megemelt áron adják tovább.
Az ilyen „közbenső” cégeket irgalmatlanul útálom. Akik a mások erején, munkáján, egészségén gazdagodnak, terebélyesednek. Igen, igen, a munkaerő kölcsönzőket, a nagybani kereskedőket, a behajtó cégeket.
Itt van a kuty elásva. Olyan dolgokért pénzt csikarnak ki, ami mögött igazi, termelői munka nincs. Csak mások lehúzása, most azt is mondhatnám, emberi erővel való sakkozás.
(( 🙁 ))
Nincs ez így jól! Valaha szemben állt a munkaadó és a munkáltató. Most közbevágták ezt a munkaerő kölcsönzőket, no meg a fejvadász cégekről sem feledkezzünk el. De, mint említettem a többit.
Hja többi?! „Csodásan” működtek azok a cégek is, melyek a valaha hatalmas Csepel Műveket, a régvolt Ganz-MÁVAG-ot és egyéb hatalmas gyárakat, műveket felvásároltak. Azután mit tettek? Felaprózták, egy hatalmas „virtuális ollóval”, s kiárusították „darabonként”. Ezekben a volt régi gyártelepeken aztán minden megtalálható: étterem, szabászat, fehérnemű varroda, különféle cégek irodái stb. stb.
Mi ez, ha nem a legszörnyűbb erkölcstelen, mocskos, elítélendő eljárás. Nemcsak emberekkel, de valaha jól működő gyár-óriásokkal, vállalatokkal?!
Kétségbeejtő.
Ami a legszomorúbb, egyre híznak, terebélyesednek, mint ahogyan Mephisto énekli: http://youtu.be/vE21OqRPtAo
*
S, mint tudjuk a pénz (sok pénz), az erkölcs, és a lelkiismeret – ritkán jár kézenfogva!
(( 🙁 )) – G.B.
5:10 de.
Georgina Bojana
2014 május 10
5:15 de.
Félszáz évem elmúltával, noha elég pocakosan, sok mindent láttam, és annak az ellenkezőjét is. Nem potroh kérdése. Az un. versenyszférában dolgoztam jó pár fordulót. Egyáltalán nem csak a vén főnök-pipihus leosztás létezik.
Tudom, hogy közel velem egyidős, de kétségtelenül nagyon csinos, kolleganőt két gyerekkel, férjjel is simán elhívtak „csapatépítő tréningre”, s nem igazán volt választása. Nyilván soha, senki nem fogja kiteregetni a részleteket. Magam sem.
Tudom, hogy mázsa feletti negyvenesként is buktam úgy állásinterjút, hogy a felvételiztető 30-as hölgy nehezen félreérthető gesztusait is igyekeztem félreérteni. Abból kiindulva, hogy egy pozícióra akkor is csak egy embert fog felvenni, ha előtte akárhánnyal szereztet örömet magának. (Amúgy ezt sokszor elfelejtik azok, akik csak az állásért belemennek az ilyen játékokba).
S nem stresszinterjúról volt zsó. Ültem be olyanra is, amikor valami ügyfeles-helpdeszkest kerestek. Az egy más kérdés, hogy végül az interjuztató semmisült meg vöröspírral az arcocskáján. Mert nem készítették fel arra, hogy lesz, aki nem zavarba jön, hanem válaszol. Igaz, ebben a betüvetős gyakorlat jó iskola volt 🙂
Nos, ez azt hiszem inkább lelki alkat kérdése. Ahogy azt hiszem prostikra, éjféli cowboyokra sem csak randa, szétesett fiuk-lányok költenek pénzt. Sokan vannak azt hiszem, akik arra izgulnak, az jön be nekik, ha éreztethetik a másik kiszolgáltatott helyzetét, és egyfajta erőszaktevésben élik ki magukat.
Ez nagyon nem az a kategória, hogy egy cégnél ki-kivel jár le a büfébe, vagy megy el munka után mozizni. Ez egy sokkal keményebb, gusztustalanabb és fedettebb aspektusa a mnkahelyeknek. Legendák világa gyakorlatilag. Évtizedek alatt lehet, és akkor sem bizonyító erejű interjúkkal alátámasztva megismerni. Akkor is, ha tudom, nem általános.
Azonban dúsul ott, és akkor, amikor a szelekció a rókába oltott tigriseknek kedvez. Amikor a vezető beosztás kitaposáshoz a kapcsolatok felörlésén, a kapcsolatokkal való vissaélésen keresztül vezet az út. De meggyőződésem, hogy nem az út szocializál, hanem fordítva. Ezen az úton az jut előre, akinek a szocializáltságába „belefér” az előbbi (is).
De arról ssincs természetesen szó, hogy szentek, és mártírok lennének bárhol is. Ismertem olyat, és nem csak a dédim korából, hogy a főnök elvette a titkárnőjét. Ám az a történet nem is úgy indult, hogy felvételi követelmény volt a fekvés előtte. Úgy alakult, és megtörtént. Furcsa volt utána azt hallgatni, hogy lekurvázták a csajt a háta mögött. Egy olyan középvetető néni, aki akkro negyvenesként mindig vigyázott rá, hogy alsó hangon egy tizessel fitalabb fiúk legyenek a beosztottjai…..
Tény, HR-es sosem voltam. Nincs hozzá papírom. Nem is vágyok rá. Az egyéb papírok közül sem mindig azt használom, amihez a legtöbb kedvem lenne.
Amúgy érdekes dolog egy nagy versenycég hierarchiájában alul dolgozni. Olyan munkakörben, ami viszonylag szabad mozgást tesz lehetővé, és a „kisebb” emberekkel együtt büfézni.
Gyorsan elérik a pletykák. Ahogy az előítéletek is. Az említett kartársnő például kimart egy srácot azzal, hogy biztos meleg, impotens vagy pedofil. Egyik sem volt, de a körülötte megfagyott levegő elől elmenekült egy idő után.
8:10 de.
Kedves Andy Mage!
Iszonyatosan szomorúvá tettél ezzel a beírásoddal. Eddig sem nagyon hittem az emberek többségében, most ismét kaptam egy „virtuális” megrázást.
Ami az ilyen kierőszakolt együttlétet illeti, fel nem fogom, kinek okoz(na) örömet?
Akit erőszakkal ágyba, íróasztal tetejére cipelnek, vagy az, aki a kezdeményező. Mindkettő rettenet. Még bele gondolni is borzalmas!
Ilyenkor gondolkozom el a Biblia intésén, miszerint kölcsönt SOHA ne vegyünk fel! Mert a lelkünket (ezek szerint a testünket?) is eladjuk az „ördögnek”. Mert tény, hogy aki így szerez szexpartnert, az nem normális emberi érzésekkel bír. Valóban igaz lehet az a feltételezésed, hogy az ad neki örömet, hogy a másikon úrrá lehet.
Akin pedig úrrá is lesz, az (ha) beadja a derekát, meg amivel rendelkezik, egész idő alatt az jár(hat) a fejében, hogy megkapja az állást, biztos lesz a jövedelme és kimászik a csapdából, abból az átkozott kölcsön-csapdából, melyben olyan sokan fuldokolnak.
Elképesztő! (( 🙁 ))
A Bibliával nem lehet vitatkozni, az abban leírtakkal soha. Mégis megpendíteném, szerényen, van amikor nincs más kiút, fel kell venni azt az elátkozott kölcsönt.
Ami már akkor elátkozott, amikor megkapjuk, pláne, amikor vissza kell fizetnünk – politika, árfolyam, bankok kénye-kedve szerint. (( 🙁 ))
*
Csendben megjegyzem, egy ilyen személyzetis-munkaügyis beosztás nem jár ám örömökkel. Én sem vertem anno’ magam a földhöz. Kényszerpályát futottam, akkor. Egy nap gondolkodás időt kértem. Mindent megfontoltam, s úgy döntöttem, talán lesznek olyanok, akiket a sor végére tolhatok?!
Volt amikor sikerült, volt amikor nem. A siker némiképpen kis örömet adott. Kitoltam X vagy Y munkaszerződését. Helyzet volt, meg kellett oldani. Ha én nem, akkor más. De lehet, hogy az a más, talán szív nélkül tette volna.
Igaz, ebbe én „rendesen” belebetegedtem. Utólag is leírva, elmondva, szörnyű volt.
(( 🙁 )) G.B.
4:13 du.
Georgina Bojana 2014 május 12 8:10 de.
Nem elkeserítteni kartalak. Meg senkit sem.
inkább csak egyfajta jelzést tenii arra nézve, hogy nagyon embertelen viszonyok is előfordulnak.
S néha főnökként és beosztottként is nehéz Embernek maradni.