Elnézést kérek a libáktól…

Nincs nekünk szerencsénk ezekkel a Schmidtekkel, Schmittekkel, az egyik kártékony, a másik csaló, ami azt illeti, ha nemzetünk krémje ilyen, akkor igencsak szomorkodhatunk.

Most a panoptikum-igazgató jeleskedett, remek cikket rittyentett, melyben a maga teljes mélységében illette nyelvével Mihály király fenekét, és tudományos alátámasztását kívánta adni a német megszállás megünneplésére emelt emlékműnek.

Hurrá, kiadtunk párszázezer embert meggyilkolás céljára, megölettünk másik százezret Hitler érdekei miatt, de mi nem vagyunk felelősek, hiszen csak alvállalkozók voltunk a náci birodalmi politikában, úgy tűnt eleinte, jópénzért.

Szerzőnk kicsit fikázta a szocialistákat – ugyan nagy bajban volt, mert az tiszta volt előtte, hogy Orbánt dicsérni kell, de hogy aktuálisan kit kell szidni, mint a bokrot, a szocialisták viharos gyorsaságú válságkezelése miatt nem volt világos.

Ezért írásában reaktiválta Mesterházy Attilát, aki pedig már – mint a cowboy-filmekben a bánatos hős elmotorozott a lenyugvó nap felé, és most éppen az óceánt nézi szomorú tanácstalansággal, de hát a célnak végül is megfelel.

Schmidt Mária, ha a tükörbe néz, valószínűleg azt gondolja, hogy történészt lát, a fene tudja, hogy mi okozhatja ezt, de téved – ezt a lehetőséget ő már a Terror Háza elnevezésű panoptikummal eljátszotta.

Ő egy olyan asszony, aki sok ráérő idővel rendelkezik, ezért ott szambázik a történelemtudományok és a politika határmezsgyéjén, és aggódva figyeli Viktort, nehogy gondja támadjon gazdasági érdekeivel, lévén ő Magyarország harmadik leggazdagabb asszonya – egészségére.

Historia est magistra vitae – mondja a latin, a történelem az élet tanítómestere, ő ezt úgy értelmezi, hogy a történészre osztja ezt a szerepet, ami azért hiba, mert a történészek jelentős része olyan, mint ő is – személyes érdekei, hiúsága, adott esetben osztályelkötelezettsége alapvetően meghatározzák szemléletmódját, ami eleve kizárja a tárgyilagosságot.

Azt írja cikkében: „A történelem nem egyenlő az erkölccsel. A történész feladata, hogy magyarázzon, értelmezzen, megértsen és megértessen. A történész nem bíró, nem ügyész és nem is védőügyvéd. A történész nem vetítheti rá a múltra kora ideológiai sémáit és nem szemlélheti a jelenkor érzékenységével a múlt történeteit.
Jól példázza ezt az az áldatlan és meddő „vita”, ami a Szabadság-téri, az 1944-es náci megszállás áldozataira emlékeztető emlékmű körül hónapok óta zajlik.”

Bár sok mindenben igaza van, így abban is, hogy a történelem nem egyenlő az erkölccsel, de ezt nem is állította senki.

Ellenben a történelem szereplőnek vannak – vagy nincsenek – erkölcseik, márpedig ha cselekedeteiket a XXI. század történésze értékeli, akkor az összes megismerhető körülmény figyelembevételével kell ebben a kérdésben is állást foglalnia, nem pedig szerecsent mosdatnia – aktuálpolitikai okokból.

A jelenkor érzékenysége pedig éppen arra irányul, hogy tanuljunk a múltból – ha javasolhatom, ne Schmidt Máriától.

A vita az ominózus emlékmű körül nem áldatlan és nem meddő, hanem tisztázó és elmaradhatatlanul szükséges, mert az embereknek tudniuk kell, hogy kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok, hogy ebben az országban soha többé ne fordulhasson elő ahhoz hasonló tragédia, mint amit Horthy rablóháborúja és kurzusának antiszemitizmusa szabadított az országra.

Azt is írja: „ A helyszínválasztással sem kívánok foglalkozni, mert amit az USA nagykövetsége művelt Budapest egyik legszebb közterével, az minden határon túlment. A tér esztétikai minőségére való hivatkozás tehát több mint álságos.”

Pedig érdemes lenne a helyszínválasztásról is beszélni, hiszen híven tükrözi az Orbán-rendszer sunyiságát, alattomos, hazug természetét.

A tér egyik végén áll a szovjet hősi emlékmű, melyet a szélsőjobb fel akart volt robbantani, közepére nyalafintasági okokból odacsinálták Reagan elnök szocreál szobrát, a másik végére pedig – a szovjet emlékmű ellensúlyaként most felépítik a német megszállás szobrát, – megszállás-megszállás, ugye.

Pedig van azért némi különbség – a németeket nem hívta senki – még Horthy sem – az oroszoknak viszont Voronyezsig vittük a meghívót.

Emellett nem a tér esztétikai minősége volt a kérdés, hanem a tervezett emlékmű esztétikai minősége, és az üzenete, ha ezzel kapcsolatban beszélhetünk egyáltalán minőségről.

Azt állítja az Andrássy úti panoptikum tudós igazgatója, hogy  „a történelminek tűnő aggályok közös nevezője, hogy Magyarország a Harmadik Birodalom szövetségese volt, a nácik tehát valójában nem is szállták meg és foglalták el hazánkat.”

Hát bizony, nem egyszerű kérdés ez, hiszen a németek katonailag – egy puskalövés nélkül – valóban megszállták az országot.

De az államapparátus Horthystól-mindenestől a helyén maradt, a miniszterelnököt Horthy nevezte ki, a magyar fegyveres erőket és testületeket a magyar kormány irányította.

A németek részéről ez csak biztonsági intézkedés volt, nehogy Horthynak kedve kerekedjen kiugrani a háborúból, hiszen a németek tudtak Horthy bátortalan tapogatózásairól az angolszászok felé.

De ettől még Horthy maradt a kormányzó, döntési kompetenciáját csak áttételesen korlátozták a német csapatok, erre a legjobb példa a budapesti zsidóság deportálásának megakadályozása.

Az a gondolatsor is megragadó, melyben Schmidt Mária azt fejtegeti, hogy „A háború már csak olyan: nem válogatja ki és kíméli meg az ártatlant, hogy csak a bűnöst pusztítsa el. Minden háborús emlékmű magában rejti ezt a kockázatot, a világ minden részén.

A Szabadság téren is ott magasodik a szovjet hősi emlékmű, mely azoknak a megszálló szovjet katonáknak állít emléket, akik több mint százezer magyar nőt becstelenítettek meg, kifosztották és terrorizálták az egész országot. Az ellen az emlékmű ellen persze nem szerveznek flash mobot a szelektív érzékenységűek.”

Ez ostobaság.

A Szabadság téri szovjet emlékmű nem „azoknak a megszálló szovjet katonáknak állít emléket, akik több mint százezer magyar nőt becstelenítettek meg, kifosztották és terrorizálták az egész országot”, hanem azoknak, akik életüket adták az ország felszabadításáért.

Hogy aztán az életben maradottak elkövettek bűncselekményeket is, az valóban a háború velejárója, de ez a százezernél több megbecstelenített magyar nő azért kislányos túlzás, a szovjet és a román csapatok létszáma kétszázezer főre tehető, és hát azért valakinek harcolni is kellett, ugye…

Amúgy pedig adjunk hálát az Istennek, hogy az Ukrajnában elkövetett bűneinkért nem irtottak ki bennünket mind egy szálig.

Az ellen az emlékmű ellen szervezzen az igazgató-asszony flashmobot, aztán nézzen körül bátran, milyen társaságba keveredett…

Az áldozatokról is sajátos véleménye van, úgy gondolja, hogy az áldozatot „nem az teszi áldozattá, hogy ártatlan.
Hanem az, hogy egy erősebb fél agresszióját szenvedi el.

A huszadik század bővelkedik tragédiákban, ahogy az azt megelőző korok is. Nem egyszer előfordult az is, hogy az áldozatok közül néhányan a későbbiek során tettesek lettek.

Az utolsó évtizedek azonban az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek.

Oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát és az „áldozatiságot” ki akarják terjeszteni azokra a generációkra is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el.

Mindez súlyos következményeket von maga után. Ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a „tettesség” is öröklődik.”

Lószart Mama, hogy klasszikust idézzek.

Áldozat az, akit úgy pusztítanak el, hogy sorsára nézve semmiféle választási lehetőséget nem hagynak neki, ilyen módon áldozat a zsidó munkaszolgálatos, a holokauszt áldozata, de áldozat a Makónál elesett huszonnégy éves nagybátyám is, akitől senki sem kérdezte, hogy akar-e az oroszok ellen harcolni, és ha esetleg nem akart volna, akkor nem aknától hal meg, hanem saját országa hatóságai által felkoncoltatik.

Mellesleg a Nagyasszony nagyon szofisztikált szalonzsidózása is undorító, de ez a kisebbik baj, a nagyobb, hogy még igaza sincsen.

Azoknak a zsidóknak, akik szót emeltek ez ellen a hitvány és ravaszkodó történelemhamisítás ellen, jó néhány hozzátartozója Auschwitz kéményein át távozott ebből a világból, és ha ő az édesanyját áldozatnak tartja, akkor ugyan, engedje meg már, hogy mások is annak tarthassák tudatosan és előre eltervezetten elpusztított szüleiket, testvéreiket.

Senki nem mondja azt, hogy a mai generációk áldozatok, ők az áldozatok leszármazottai, akik nem szeretnének felmenőik sorsára jutni abban az országban, ahol a neonácik ott ülnek a parlamentben, a kormányzó párt pedig kiszolgálja őket – adott esetben éppen az ominózus emlékművel.

A felelősség pedig nem öröklődik, a felelősség a mai generációkat a mai tetteikért terheli, többek között az ilyen írásokért is, melyek a horthysta és nyilas bűnözőket egy emlékműbe szeretnék tuszkolni a meggyilkolt asszonyokkal, férfiakkal, gyerekekkel, a fronton kényszerből harcoló katonával.

Schmidt Mária kicsit azért aktuálpolitizál is, mikor odanyalint egyet Orbánnak, mondván, „a „keresztényellenessség”, és a „magyarellenessség” több évtizedes toposzainak felmelegítésével a marxista, internacionalista begyökerezettségű magyar ballibek a „nemzetek meghaladását” hirdető Nyugat-Európában is visszaszorulóban levő tábor legkitartóbb zárványává meszesedtek.

Az angyalábrázolás reflexszerűen indította be náluk azt a gyűlöletkampányt, amire hazánkban csak ez az ateista elkötelezettségű, szélsőségesen intoleráns, marxista csoport képes.”

Ha létezne, az arkangyal akkorát verne a bánatos maca seggére az ő lángpallosával, hogy sikítozva kérne bocsánatot ezért az eszetlen vagdalkozásért.

Kap aztán tőle mindenki, aki arra jár, a Tudományos Akadémiától kezdve Rényi Andrásig – anyázik, apázik, pártállamozik, Gyurcsányozik, miközben szót sem ejt arról, hogy ezt a bronzkupacot úgy csinálja oda Viktor a térre, hogy saját politikai érdekei miatt szembeköpi a magyar társadalmat.

„ A tiltakozók közül többen is vannak, akiknek lenne, sőt kellene is mit mondaniuk saját vagy családjuk pártállami múltjával kapcsolatban. Abban bíznak, ha szüntelenül a hetven évvel és a még régebben történtekről beszélnek, megúszhatják, hogy a fenti kérdésekre válaszolniuk kelljen.”

Ez igazán történészhez méltó szemléletmód, megszólalt belőle a szakma…

Nem minősíteném az igazgató asszonyt, mindössze az ország szégyenének tartom, hogy ezzel a mentalitással akármilyen kis szava is legyen történelmi kérdésekben.

A Holokauszt áldozataival, hozzátartozóikkal szemben tanúsított viselkedését meg undorítónak.

Igen, kellene két emlékmű is, mondjuk a Tisza szobor bronzából meg ebből a förmedvényből ki is jönne, ha valódi művész csinálná, aki tudja, hogy a remekműveket nem súlyra mérik és az alkotás nagysága nem a talapzat magasságától függ.

Kellene egy emlékmű a Holokauszt magyar áldozatainak és kellene vele szemben egy, a második világháborúban elesett magyar katonáknak.

Igen, katonáknak, ha úgy tetszik a frontharcosoknak.

Nem, nem a nyilas banditáknak, nem a megszálló alakulatoknak, nem a zsidókat vagonba tuszkoló csendőröknek.

A Parlament bejáratánál ez kellene, hogy fogadja a képviselőket, hadd lássák minden nap, hová vezet a szolgalelkűség, ha ostobasággal párosul.

Amúgy pedig jellemző a panoptikum igazgatójára, hogy azt írja: „Se szeri, se száma nem volt a kioktatásoknak, hogy milyen felesleges volt a hadüzenet a Szovjetunió részére a II. világháborúban, miért nem fogadtuk el Sztálin állítólagos békeajánlatait, stb.”

Sztálin ajánlata arra az esetre, ha Magyarország kimarad a háborúból – történelmi tény.

Ha elfogadjuk, lehet, ma nem kellene a székely autonómia ügyében feszengenünk.

Történész ilyen „állítólagos” dumát le nem ír, csak az ír ilyet, aki kinevezéssel lett történész.

Mert aki történész, az tiszteletben tartja a tényeket.

Elnézést, ha ez az írás kilóg egy poszt terjedelmi kereteiből, de a nyilas-náci alapvetéseket nagyon nem szeretem…