Olga amolyan megtűrt volt nagynénjénél, lévén, hogy az anyja, úgy egy éves korában, egyik napról a másikra meglépett egy dzsidáshadnaggyal, otthagyva Olgát nővére gondjaiba. Apja meg nem nagyon kerülközött, de hát Olga nem tudhatta, hogy ez így nincs rendjén. Ha Olga olvasta volna Hamupipőkét, igencsak ráismert volna saját sorsára, de hát nem igen olvasott ilyesmit. Nem csak azért, mert mesekönyvvel még csak nem is találkozott, hanem, amikor már elbírta a moslékos vödröt – az pedig úgy 10 éves korában lehetett – nagynénje kivette az iskolából. Minek az a nagy tudás, hangoztatta, én is épphogy le tudom írni a nevemet, és mégis boldogulok! Olvasni meg annyit elég, hogy a zsoltároskönyv, meg a kincses kalendárium passzusait megértse, nem olyan nagy ördöngösség az!

Így aztán Olga cipelte a moslékos vödröt, vizet húzott a kútból, sepert, súrolt, kukoricát morzsolt, markot szedett, egyszóval, hasznossá tette magát, ahogy azt nénje elvárta. Ha már tartalak, szólt a verdikt, hát szolgálj meg érte! Közben meg, szép csendben cseperedett, először gyereklánnyá, majd kamaszlánnyá, végül, úgy 18 éves korára, szemre való fiatal nővé. Búza szőke haja varkocsba fonva tekeredett a tarkóján, kék szeme csak úgy világított, melle, mint két ugrándozó kecskegida, döfölte a blúzát, derekát majd’hogy két marokkal át lehetett fogni, a fara meg, no, arra voltak legirigyebbek a hasonszőrű lányok!

A nénje meg, egyre ferdébb szemmel nézte, mert bizony, Olga már nem volt az az alázatos kislány, akit minden piszkos munkára be tudott fogni. A jóasszony szeretett volna minél előbb megszabadulni Olgától, lehetőleg úgy, hogy még jól is jöjjön ki belőle, ez meg leginkább a férjhez adásból adódott volna. Afanaszt, a pópa fiát szemelte ki, csak hát, Olgának nem igen tetszett a dolog. Afanasz örökké vodkától, meg fokhagymától bűzlött, izzadság szagú volt, ráadásul szőrös, mint egy majom. Nénje meg, csak mondta a magáét: persze, mert az anyád vére buzog benned, összeadnád magad bárki jöttmenttel, ha viszket! Pedig Olga nem adta össze magát bárki jöttmenttel, csak a fess Grigorijjal, a kozákfival bújt össze a kazalban, akit, sajna, seregbe szólított a történelem.

Így aztán, mikor Afanasz egy alkalommal sarokba szorította a fészerben – miből csak a pópafi férfiasságának térddel történő megcsúfolásával tudott szabadulni – ráadásul a nagynénje még őt teremtette le, hogy milyen egy hálátlan rüfke, a helyett, hogy megbecsülné magát -, összekapta kis motyóját, kendőbe kötötte, és felszállt a pesti vonatra. Pénze ugyan nem volt, de addig édesgette a kalauzt, míg az nagy kegyesen beengedte a szolgálati fülkébe.  Mivel az út Pestig igencsak hosszú volt, a kalauz még visszatért egy kis édesgetésre.

No aztán, Pesten, a Keleti Pályaudvaron Olga, aki azért nem volt egy elveszett lélek, igen csak árván ácsorgott a hatalmas csarnokban.  Hordárok kiabáltak, mozdonyokból gőz sistergett, kalauzok fújták sípjaikat, minden féle rendű és rangú ember nyüzsgött, a feje szinte bele szédült. Csak állt, félre húzódva, és törte a fejét, hogy na, most aztán, hogyan tovább? A csarnok kiürült, már csak néhányan lézengtek a sínek mellett, a posztos rendőr is egyre gyakrabban tekintgetett feléje, ő meg csak állongott ott, de semmi nem jutott az eszébe.

Egyszer csak megállt előtte egy hölgy, de olyan elegáns, amilyet még nem látott. Fején valóságos madárfészek ül kalapként, melyről kurta fátyol árnyékolja homlokát, blúza selyem, fodros gallérját fekete bársonyszalagon finom faragású kámea öleli, szoknyájának dereka elegánsan magas, lágy ráncai a földig omlanak, cipője lakkosan csillog: valóságos úrinő, otthon , Ungvárott, Natalja Aszimovna, a bojár felesége – aki amúgy félig paraszt volt – se járt ilyen szép holmiban!

Hát, hogy honnan és hova, meg miként? Ő biza nem tudja, csak úgy, első felindulásból. Lenne-e kedve elszegődni hozzá, amolyan mindenesnek? De több emberre, sőt, lányra kell ám gondot viselni! Keziccsókolom, hát hogy ne lenne! Na, akkor menjünk, lányom.

Egy gyönyörű, stukkódíszes ház előtt álltak meg, az ajtó felett, amin oroszlánfejes kopogtató díszelgett, kovácsoltvas keretben egy piros ámpolna  lógott.

Olga tátott szájjal bámulta az aranyozott tapétát, a súlyos, brokát függönyöket, a rojtos kalapú állólámpákat, a süppedős foteleket és díványokat, meg a szebbnél szebb lányokat, akik, mint a macskák, lustán hevertek itt-ott, hosszú szipkájukba szúrt, illatos cigarettájuk bodorodó füstjén át jóindulatúan szemlélve a megilletődött jövevényt.

Lányok, ő itt Olga, velünk fog élni, bánjatok vele szeretettel, még nagyon fiatalka – szólt a hölgy és mosolygott hozzá. Majd később összeismerkedtek, most megmutatom, hol fogsz lakni, aztán Örzse kezére adlak, hogy tanulj egy kicsit. Mint kiderült, Örzse a szakácsné volt, a szobája meg, valóságos kis fészek, matracos ággyal, tükrös kisszekrénnyel,  székkel, asztalkával, állványon mosdólavórral és kancsóval a sarokban, még éjjeli lámpa is akadt, Olga csak nézett, hát igaz lehet ez? Igaz volt. Igaz volt Örzse meleg kakaója kuglóffal, igaz volt a lányok kedvessége is, igaz volt az is, hogy igencsak gyorsan megsejtette Olga, mi is ez a „ház” itt, amit esténként férfidörmögés, leánykacagás, zongoraszó és szivarfüst töltött be.

A Madam – akit Olga szinte azonnal elnevezett Mamuskának – eltűrte, hogy szabad idejében ott lebzseljen a szalonban. Mert szabad ideje, az volt bőven. Reggel elment Örzsével a piacra, segített neki összekészíteni az ebédet, megterített, elmosogatott, ha olyan volt, vitte-hozta az asztali és ágyneműt a mosodába, amúgy szabad volt, hát beült a sarokba, és élvezte a zsongást.

A lányok egyre többször invitálták maguk mellé, a férfiaknak is egyre inkább megakadt a szemük rajta, egyszer csak azt vette észre, hogy már ő is önfeledten csacsog velük. Mamuska egyszer megkérdezte, hogy nem akar-e ő is külön szobát az emeleten, mint a többi lány, persze, nem ingyen, mert azért meg kell dolgozni, de Olga pontosan tudta, hogy az olyan „munkába” nem fog belehalni, különben is, kedvére volt a dolog.

Így hát Olga teljes értékű „lány” lett Mamuska házában. Csak hát, az a szerelmes természete, az ne lett volna! Egy-egy jóképű diák, izzó szemű költő, kackiás bajszú katona meg-megdobogtatta a szívét, még az a szerencse, hogy Mamuska mindet kibeszélte a fejéből. No, nem mintha Dunának ment volna miattuk, vagy esetleg lúgot ivott volna, de azért nem ártott Mamuska okos szava.

Aztán valahogy szigorodott az idő, kezdtek a férfiak borongósabbak lenni, van, aki el is maradt, mások meg valahogy nem jöttek helyettük. Egy nap Petőcz úr, az alanyi költő, fekete egyenruhában, karján nyilaskeresztes karszalaggal jelent meg. Susmorgott valami a Mamuskával, aki sápadt arccal intett Rachelnek, menjen vele a saját budoárjába. Petőcz úr nem is időzött sokáig, elment, és nem is jött többet. A Mamuska később lejött közéjük, de Rachel nélkül, aki eltűnt, minden holmijával együtt.

Aztán már nem egyáltalán nem voltak vendégek, élelem se nagyon, csak ágyúdörej és bombarobbanás. A lányok, ki, hova tudott, elmentek, csak Mamuska maradt, és Olga. Mamuska azért, mert nem volt hova mennie, Olga meg azért, mert ragaszkodott a Mamuskához, no meg neki se volt hova mennie. Azokkal a kalmük katonákkal, aki átmenetileg beszállásolták magukat a házba, elég jól megértette magát, mivel Olga  jobban beszélt oroszul, mint azok. A kalmükök ugyanis csak a parancsokat értették. Igaz, hogy szárazra itták Mamuska italkészletét, csizmástól hevertek a selyemhuzatú ágyakon, mahorkájuk füstje köhögtetett, szemet mart, a szamovárral lukat égettek a diófa asztal politúrjába, de Olgáékhoz nem nyúltak. Ehhez, persze, az is hozzá járult, hogy őrmesterük, egy medve termetű szibériai, valósággal Olga tenyeréből evett, és mielőtt ágyba vitte, még megmosakodni  is hajlandó volt.

Aztán ez is elmúlt. Mamuska szépen eladogatott mindent, és csendes polgári létbe vonult vissza.

Olga meg tolmácsnak szegődött az orosz városparancsnokságra, később belépett a pártba, és a kerületi párttitkár felesége lett. Hála istennek, a szibirják medve nem hagyott benne mélyebb nyomot. Se így, se úgy. Még Petőcz urat, az alanyi költőt is leigazolta, hiszen mégiscsak megmentette Rachelt…