Vagy fordítva.

Az asszony már rég ki akarta dobni, de ő nem engedte. Hogyisne! Érték az! Egyszer még vevőt talál rá, mindig akad valami bolond nadrágos ember, városi, aki pénzt ad az ilyesmiért!

Vastag, öntött üveg fala volt, domborított betűkkel közölve: „ Schwarzenberg és Tsa. Szikvízüzem,  alapítva 1905, Síp u. 12. Törv.védve.” Az öreg Schwarzenbergre emlékezett is. Hajlott kis öregember, szakállas, télen-nyáron lüszterkabátban, a fején meg, valami kis, kerek posztósapka. Csöndes kis emberke volt. Aztán, úgy ’45 táján, egyszer csak eltűnt. Hogy ki, vagy mi volt a Tsa., arra, ha megfeszítik, se emlékezik. A törv.védve se mondott sokat neki, igaz, nem is kérdezett utána. Meg azt se igazán értette, hogy’ kerül a buborék a vízbe, de ha jobban belegondolt, nem is igazán volt kíváncsi rá.

Csak annyit tudott – de azt biztosan – hogy ez az üveg most érték. Felült az ágyban, lábát átdobta az oldaldeszkán, onnan nézegette, ahogy az asszony a tűzhelynél sürgölődik. Érezte, hogy megmoccan benne valami.
–          Te Julis! – szólt az asszonyhoz reszelőssé vált hangon.  Űjjé mán egy kicsit ide mellém!
És, hogy mutassa, hova is gondolja, megveregette maga mellett a matracot.

Az asszony hátra se nézett.
–          Vén bakkecske, nem szégyelli magát, fényes nappal, hogy nem sül ki a szeme! Erre bezzeg volna esze, de ha fát kellene felhozni a pincéből, csak nyekereg, hogy itt fáj, meg ott fáj!

Az öregember még nem adta fel.
–          Ne izéjjé mán, Julis, nincs abban semmi rossz! Emlékszel, régebben soha nem volt ellenedre!

Az asszony arcán egy másodpercre pír futott át, a szeme körül a ráncok huncut mosolyba szaladtak. Emlékezett ő, hogyne emlékezett volna! Mindig is nagytermészetű volt az ő embere, nem is bánta. Bár igaz, hogy az étvágyat néha máshol szerezte meg, de vacsorálni mindig hazajött!

Csak az utóbbi időben, amikor visszajön kisdolgából, az udvar végi reterátról, hát, világ csúfjára, mindig nyitva felejti a sliccét! Jó, jó, döglött madárnak nem kell fészek, de mégis, még csak az hiányozna, hogy az a cserfes Babolcsainé meglássa! Lenne szó, napokig, az udvaron!

Az öregember magára húzkodta ruháit. Fordult a konyhakredenc felé, kereste mellette a szódásüveget.
–          Hova eszi már megint a fene, vén csavargó?  – kérdezte az asszony.
–          Megyek a Toroköblítőbe, oszt eladom ezt a szódásüveget. Ma biztosan szerencsém lesz, mondták, benéz a Koleszár mérnök úr is, ő gyűjt minden féle régi csetreszt. Ilyen nincs ám mindenkinek, ma ez a fránya ótószifon, vagy mifene járja. Ha jól kimódolom, tán még kétszáz forintot is megad érte!

Az asszony mosolygott magában. Adta vén bolondja, menjen csak, ha ez a boldogsága!
–          Aztán ebédre nekem itthon legyen! A fene se fogja kétszer melegíteni a levest a maga kedvéért!

Az öregember elindult. Érezte, hogy ma szerencséje lesz. A szódásüveg árából meg, hazafelé, a rőfösnél – nem állt rá a szája a Röltexre, akárhogy is formázta – majd vesz egy szép szalagot az asszony hajába. Hej, de szépen állt is régen, a búcsúban, az a szalag ahhoz a bogárfekete szempárhoz! Még az is lehet, hogy megenyhül, és egy kicsit, csak egy kicsit jó is lesz hozzá…

Az öregembernek van egy szódásüvege. Olyan békebeli – ahogy ő szokta mondogatni…