Most, hogy a Vezér végképp elpofátlanodott és ezzel párhuzamosan felerősödtek tünetei, a magyar értelmiség legjobbjai szokás szerint téves következtetéseket vontak le a helyzetből. Azt találták ki, hogy ez az az időpont, mely legalkalmasabb a diktatúra megdöntésére, Orbán eltakarítására, hiszen ez az ember ketyeg, mint egy bomba gyújtószerkezete, és ezt ebben az országban mindenki látja.

Hát nem látja, nem képes látni, nem akarja látni, vagy, amit lát, az tetszik neki.

Egyetlen országban sincsenek az értelmesek többségben, és még közülük se mindenki tudatos politikai téren.
Rengeteg remek mérnök, orvos, tanár botorkál politikailag vakon a világban, nem is szólva a bolti eladókról, a CNC esztergályosokról, vízszerelőkről – hogy aztán a legelesettebbeket – függetlenül bőrük színétől – ne is említsük.
Ők azok, akik önfeledten tapsolnak a rezsicsökkentésnek, a közmunkának álcázott kényszermunkának, a huszonötezer forintos havi támogatásnak.
Aki nem dolgozik, ne is egyék, hirdeti, míg csak őt magát is el nem küldik biztosnak vélt munkahelyéről, ez képes kicsit árnyalni a világszemléletét.
Van aztán az a réteg, aki átlátja ennek a bolhacirkusznak, melyet itt társadalmi berendezkedésnek hívunk, a végtelen és határtalan cinizmusát, embertelenségét, próbál is a maga módján tenni ellene, de ha ötezer ember ötezer célt követve serénykedik, akkor az nem vezet sehova, abból nem lesz soha semmi.

Megbolondultak nálunk az emberek, illúziókba ringatják magukat, a rendszer megdöntéséről ábrándoznak, jóllehet annak egyetlen objektív vagy szubjektív feltétele sincs meg. Hogy úgy mondjam, nincs forradalmi helyzet. Az uralkodó osztály még talál magának egy sor eltulajdonítható dolgot, a középrétegek még hálásak az alamizsnáért, az elnyomottak, a nincstelenek pedig már régen elveszítették illúzióikat, már el se tudnak képzelni egy olyan országot, melyben ők is valakik lehetnek, akiknek nem kell hálálkodni az odavetett csontért. Az országnak megfelel ez az állapot, mert az országot ma a gazdagok jelentik, a többiek pedig éppen annyit érnek, amennyiük van.

Itt kérem, ma nem akar senki forradalmárkodni, a potenciális lázadók pofáját be lehet tömni egy marék nemzetiszínűre színezett krumplihéjjal, vagy meg lehet őket félemlíteni, mint az országot kicsiben leképező Felcsúton a kisemmizett juhász mellé állókat, akiknek a fejüket is el kell fordítani, ha találkoznak vele az utcán. Elfordítják.

A szubjektív tényezőkkel is baj van, melyek megléte nélkül a rendszer megdöntésének reménye igencsak kicsi.
A nép tudati állapota olyan-amilyen, minden szart meg lehet vele etetni és zabálja is boldogan.
Pontosan tudja, hogy az ő nyomorult és kiszolgáltatott állapotának okai a cigányok és a zsidók, merthogy ő cseszett volna el valamikor valamit, olyan istenfia nincs. Így aztán kiéli magát a cigányokon, mert ők még nála is gyengébbek és elesettebbek, pedig ez aztán nagy kunszt, a zsidóknak helyi szinten nem mer nekimenni, mert azoknak van érdekérvényesítő képességük, de azért sunyin röhög az Arkangyalon, melyet ugyan Gábrielnek hívnak, mégis Mihály idealizált ifjúkori képét viseli.

És palesztinozik vadul, mert hogy ez ma a zsidózás kifinomult formája..
Kedvem lenne az ő érvrendszerüket felhasználva ajánlani nekik, hogy költözzenek egy-két hónapra össze velük. Tudom, három nap múlva kopogtatnának Lakatoséknál, politikai menedékjogot kérni…Szinte vicces, de talán inkább szomorú, hogy mennyire nincs fogalmuk embereknek az őket körülvevő világról, csak élnek bele, mint birka a karámban, várva az újabb birkanyírást.

Az értelmiség se különb, még a legkiválóbbak is elképesztő dolgokat tudnak néha írni, nyilatkozni. Az általam újságíró-istennőként tisztelt Ferenczi Krisztina minap azt mondta valamelyik rádióban, hogy Orbán állama nem maffia-állam – nem demokrácia, de nem is maffia még, hiszen vér még nem tapad a kezükhöz. No, ezt egyrészt a fene tudja, ha csak a legutóbbi két halálesetet nézzük, nem tenném értük tűzbe a kezem, és akkor még a többi tisztázatlan halálesetről – Vancsik Zoltánról, az olajos ügyekben meggyilkolt rendőr alezredesről – nem is beszéltünk.

Csak az első gyilkosság nehéz, a többi már megy flottul, mint az ágybacsinálás – nem hinném, hogy Ferenczi Krisztinának illúziói lennének.
Talán az lenne a helyes fogalmazás, hogy rájuk bizonyítottan még nem tapad vér a kezükhöz…

Másik kedvenc újságírónőm, N. Kósa Judit „Vissza a kőkorba” című cikkében arról értekezik, hogy ugyanott tartunk, mint a hetvenes-nyolcvanas években – a felsőoktatás, amely elitista volt, az állam érdekét a közösség és az egyén érdeke elé helyező, a társadalmi mobilitást korlátozó oktatás volt, melynél ma annyiban jártunk jobban, hogy a mai oktatási rendszer hagy egy kiskaput a pénznek. Ez természetesen nem korlátozza a társadalmi mobilitást, nem elitista. Komolyan mondom, az embernek sírhatnékja támad, mert amit egyébként írt, az rendben is van, de minek ez a fehér farok, amelyik hitelteleníti az általa később leírtakat is? 1966-ban született, hozzávetőleg a rendszerváltáskor diplomázhatott, ismernie kellene, amiről ír, és számolnia azzal, hogy nem Kossuth Lajos koráról értekezik, élnek még, akik tudják az igazságot, igaz, sokan mára elfelejtették – ő is.
Az egész magyar értelmiség egy nagy tragédia, a szervilizmus és a konformizmus bűze lengi be az ütött-kopott elefántcsont-tornyokat, szánalmas.
A politikusokról most ne is essék szó, nincs nálam a gumikesztyűm, anélkül meg nem verem a billentyűket, ha róluk esik szó.

Akkor most ki is forradalmárkodjon?
Egyetlen lehetőség marad: a nyuggerek, őket már nehezebb megfélemlíteni, de sajnos, a járókerettel nem lehet elég nagyot verni a Mi Jövőnk Zálogának önelégült pofájára, emellett a kor egyeseknél agyzápulással is jár… Szakszervezet nincs, a pártok paródiák, a politikusok nemhogy a társadalom, de még a saját érdekeiket sem ismerik fel, aki pedig budapesti Majdant vizionál, az nem ismeri a magyar néplélek rejtelmeit.

Építkezni kell, szervezni kell. Ütőképes szervezetek kellenek és új politikusok, mert a mai harmadik vonalból feltörő harcosok bevetése csak kényszermegoldás, csak arra jó, hogy kiröhögtessük magunkat. Szóval, kedves demokraták, ne ábrándozzunk, dolgozzunk, hogy ott legyünk minden koszos faluban – Felcsúton is – és az emberek hallgassanak a szavunkra.
Először talán egymással kellene összebarátkoznunk, az első lépés lehetne, hogy meghatározzuk, kik is vagyunk mi, ki van velünk, ki ellenünk, kiket kellene magunk mellé állítanunk, kikkel tudunk szövetséget kötni, kikkel nem.
Rugalmasan, de tiszta elvi alapokon állva, mert ha merevek leszünk, mint a fagyasztott liba lába, akkor nem sok esélyünk lesz a Mi Szégyenünk világgá zavarására.

Türelmesnek kell lenni, nem kell kapkodni, mert minden kis kudarc az ő malmára hajtja a vizet. Ábrándozni persze lehet, éjjel, egyéb elfoglaltság híján az ágyban, de nappal szigorúan szembe kell nézni a tényekkel, és dolgozni kell. Következetesen, aprólékosan, kreatívan, szakszerűen.

A politika is tudomány. Nem zenemű, nem improvizációk öt politikusra, szárnykürtre és harsonára, hanem megtervezett lépések, szakszerű és hatékony kommunikációk sorozata.

Jó lenne, ha vezető demokratáink elhinnék ezt végre…