Bár nem valószínű, hogy a nálam sokkal tudósabb Gömöri György olvasta volna az áldozati Magyarországról szóló sorozatomat, de  – ha érintőlegesen is – írása azt igazolja. Íme:

„Férges volt az országalma

 Amióta az éj leple alatt beemelték helyére a Megszállási Emlékművet, a hivatalos körök igyekeznek ad acta tenni a giccses és hazug emlékmű elleni tiltakozásokat. Azt hiszik, ezzel lezártnak tekinthetik az egész „ügyet”, amit véleményük szerint csak a fővárosi polgárság egyrésze tart fontosnak. Nem törődnek sem a hivatalos német, vagy amerikai rosszallással sem, mert úgymond „mások ne avatkozzanak be a mi történelem-értelmezésünkbe”. Pedig hát éppen itt van a kutya eltemetve: az országalma, ami az emlékmű alkotója Párkányi Raab szerint kihull Gábriel arkangyal kezéből, jelentené a független magyar államot, amit a német megszállás megdöntött.

Hagyjuk most figyelmen kívül azt, hogy a magyar törvényhozás 1944. március 19-ike után is olajozottan működött és hogy Baky államtitkár vallomása szerint Horthy Miklós passzivitása vagy hallgatólagos beleegyezése hozzájárult a vidéki zsidóság (öregek, nők, gyerekek) gyors deportálásához, tömeges meggyilkolásához. Inkább arra fordítsunk némi figyelmet, miért küldte be Hitler a német csapatokat Magyarországra? Mert értesült Kállay Miklósnak az esetleges kiugrásról folytatott tárgyalásairól.

Pontosítsunk: 1941 nyarától kezdve aktív szövetségesei voltunk annak a Harmadik Birodalomnak, amelyik akkor már két éve harcban állt a nyugati demokráciákkal és megtámadta addigi taktikai szövetségesét, a Szovjetuniót. Hogy ez a kassai bombázás miatt történt? Aligha, hiszen Molotov megüzente Kristóffy követtel, hogy ha Magyarország semleges marad, számíthat a háború után a románokkal szemben jelentős határkiigazításra. Inkább amiatt, amit Sir Bryan Cartledge, az egyik legkiválóbb ma élő angol történész a „fauszti alku” néven tart számon: mivel olasz segítséggel és német beleegyezéssel kapta Magyarország vissza a Trianonban elszakított területek egy részét. Aki ezek megtartásában reménykedett, szövetséget kellett, hogy kössön a tengelyhatalmakkal. 1941-ben tehát Magyarország (Bárdossy László legnagyobb baklövése) nemcsak a Szovjetuniónak, hanem hadat üzent a brit birodalomnak is, csakúgy, mint az Egyesült Államoknak.

Vagyis: hiába állítja azt a 2010-ban elfogadott Alaptörvény, hogy 1944 március 19-ig Magyarország független állam volt, ez a legjobb esetben csak fél-függetlenséget jelentett. Hiszen a németek nem is kényszerítették Horthyt, hogy lépjen be a háborúba! Nekik Magyarország éléskamrának kellett. Az 1938-41 közötti zsidótörvények egyre „nürnbergibb” szelleme is a fél-független magyar kormányokon, meg persze az egyre jobban nyomuló nyilasokon is múlott. És vajon az, hogy a II. Magyar Hadsereg és rengeteg magyar munkaszolgálatos elpusztult a doni áttörésénél, olyan hagyomány, amit a mítizált függetlenség nevében bármilyen mai magyar kormány vállalhat? Mindez a „fauszti alkuból”, majd Horthy Miklós súlyos rövidlátásából és „antibolsevista” elkötelezettségéből következett.

Egyszóval: férges volt már az az országalma! És aki ezt aktuálpolitikai okokból nem hajlandó elismerni, nem szolgálja Magyarország jövőjét. Ezért volt ostobaság és nagy politikai hiba a kormány részéről egy megosztó emlékművel elcsúfítani a Szabadság-teret.

Gömöri György közíró (London)”