96. A melóche

 Soron következő jiddis szavunk munkát jelent. Forrása a héber mlachá, amelyből — mint már említettük, a bécsi argó közvetítésével — keletkezett a magyar köznyelvből jól ismert meló. Ezért tanuljuk ezt a szót közvetlenül a megélhetést jelentő parnósze után. A rossz nyelvek szerint persze a melóche egyáltalán nem függ össze a parnószével, Hiszen a jiddis közmondás is úgy tartja: fíl melóche, véjnig bróche (= sok munka, kevés áldás), vagy ahogyan azt manapság állítják: a sok munkától nem ér rá pénzt keresni…

A Talmud szinte kötelező erővel előírja: az apa tanítsa mesterségre a fiait, hogy ezáltal megélhetésüket előre biztosítsa. Joszéf Káró, a zsidó vallástörvénykönyv, a Sulchan Aruch szerzője (a XVI. században) az órásmesterséget véli a legjobbnak, mert annak titkaiba a közönséges halandó nem tud egykönnyen betekinteni. Ilyen volt később az autószerelés, manapság pedig a számítógépes szakma…

Számos zsidó családnév az ősök mesterségének nevéből ered. Így például a Glaser, Glasner, Scheiber nevek az üveges, a Diamant, Brüll, Silber, Silberstein, Gold, Goldstein, Goldschmied, Goldzieher nevek az ékszerész-aranyozó, a Seifert a szappanos, a Fleischer, Fleischmann a húsos, a Fischer, Fischmann a halas, az Eisner, Eisenberg, Schmidt nevek pedig a patkoló kovács szakmák emlékét őrzik.

Az első magyarországi (méghozzá magyar nyelvű!) zsidó családnév egy XIII. századi oklevélben maradt fenn: az illető a Farkas névre hallgatott. A legtöbben csak a XVIII. század végén nyerték el családi nevüket, amikor II. József (a kalapos király) a németesítés érdekében arra kötelezte a hazai zsidókat, hogy német családneveket vegyenek fel. Egyesek persze már akkor is viseltek ilyen nevet: a már említett szakmai eredetű név mellett voltak cégér-nevek — ezeket a tulajdonukban levő bolt vagy műhely emblémájáról nyerték. Ilyenek például az Elefánt, a Grünhut (= zöld kalap), a Hahn (= kakas) és a közismert és általunk már tanult Rotschild (= vörös ernyő) családnevek. Voltak családok, akiket valamely ismert ősük személyneve nyomán szólítottak: Wolf, Wolfner (a héber Zeév = farkas), Löw, Lőwy, Löwenberg (Arjé = oroszlán), Beer, Bermann (Dov = medve), Hirsch, Hirschfeld (Cví szarvas), Perls, Perlmutter (a jiddis Perl = gyöngy női névből) vagy a Jólesz, Julesz (a héber Joél férfinév alapján). Nem keveseknek származási helyük határozta meg nevüket, például Ofner (= budai), Pressburger (= pozsonyi). A Pick családnév valójában nem más, mint Pécs német nevének, Fünfkirchennek, az Asch (Ascher, Aschner) pedig Kismarton (németül Eisenstadt) héber kezdőbetűinek rövidítése…

A legtöbb zsidónak az 1780-as években a falusi jegyző adott családi nevet. Ha az illetőnek volt pénze, a jegyző szépen hangzó fantázianevet is elfogadott (pl. Grünfeld = zöld mező, Birnbaum = körtefa, Rosenberg = rózsahegyi, Lilienthal = liliomvölgyi stb.), ha nem, egyszerűen Kleinként, Grossként, Braunként, Blauként stb. írta be őket a hivatalos okmányba. S még örülhettek, ha nem gúnynevet adott nekik.

Az ügyesebbek persze megőrizhették eredeti héber nevüket (Kohn, Kahán, Halévi, Szegal), vagy éppenséggel — a jegyzőt félrevezetve olyan német nevet választottak, amelyek valójában rövidített héber nevek. Ilyen például a Katz (németül macska, ám héberül kohén cedek = igaz pap), a Bach (patak, s ugyanakkor ben Chájim = Chájim fia), vagy a csupán németesen hangzó, valójában Simon fiát jelentő Basch (= ben Simon) vezetéknév.

Több zsidó család visel mindmáig igen előkelő (német hangzású) családnevet: Kaiser, König, Herzog, Graf, Baron, Dux, Dukesz, Dukát. Valójában ezek úgy jöttek létre, hogy őseik a császár/király, a herceg, a gróf, a báró vagy a vezér zsidói (bérlői, illetve hitelezői) voltak: Herzog’s Jude, Graf’s Jude stb.

A középkor végén és az újkor elején egyes gazdagabb zsidók hitelezésből, uzsorakamatokból éltek, annak ellenére, hogy ezt a Tóra szigorúan tiltja: Leachíchá lo-tasich — “Testvéredtől ne szedj uzsorát!” (Mózes V. könyve 23/20.). Az uzsora tilalma persze nem vonatkozik minden pénzüzletre, hitelnyújtásra, hiszen már az időszámításunk előtti VI. századi Babilóniából, vannak adataink zsidó bankárokról. A talmudi bölcsek 20 százalékban maximálták az évi kamat összegét, s ezt a pénzügyi világ később magáévá tette. Uzsorára azonban — csak a középkor végén — két külső körülmény kényszerítette zsidó testvéreinket. Egyrészt a keresztes hadjáratok, majd a tatárjárás és török megszállás lehetetlenné tették a nemzetközi kereskedelmet (erről következő címszavunk kapcsán szólunk), másrészt III. Sándor pápa kiátkozással fenyegette az uzsorával foglalkozó keresztény hívőket. Más kérdés, hogy ugyanakkor a Vatikán maradt a legnagyobb uzsorás a világon, részint lombardiai kereskedők közvetítésével…
Persze, a pénzkölcsönzés, még ha az jelentős mértékben elősegítette is a gazdasági fejlődést, nem feltétlenül növelte a zsidók népszerűségét világszerte. Lássunk egy példát! A magyar adoma szerint János bácsit megszólítja a szomszédja:

– Hol járt kend az imént?
– A zsidónál.
– Osztán adott-e pénzt?
– Nem adott, a fene egye meg.
Másnap újra találkoznak.
– Hol járt kend az imént?
– A zsidónál.
– Osztán adott-e pénzt?
– Adott, a fene egye meg.

A pénzt ugyanis — többnyire — vissza kellett fizetni. Így azután könnyen megérthetjük, honnan ered egyes mai politikusok ellenérzése a (nem feltétlenül zsidó) bankárokkal szemben.

A legjellegzetesebb zsidó foglalkozások — legalábbis a hagyományos humor területén — az üzleti élethez (jiddisül a gesefthez) kötődnek. A kis szatócsüzletek (jiddisül krejzleráj) mellett Magyarországon komoly vállalkozásokat is irányítottak. Egyszer — az első világháborút megelőző ferencjózsefi békeévekben — a terménynagykereskedő Kohn egyik segédje, Jakab panaszt emelt a főnökénél:

– Miért kapok én csak heti két forintot, amikor a másik Jakabnak nyolcat ad?

– Hadd bizonyítsam be — feleli Kohn. — Tegyünk próbát! Látja itt ezt a három szekeret az úton? Siessen oda, kérdezze meg tőlük, hogy mit szállítanak?

A segéd elrohan, nemsokára visszatér, és azt mondja:

– Sikerült megtudnom. Kukoricát visznek valahova.

Kohn most a másik Jakabot szólítja.

– Az előbb három lovasszekér haladt el mellettünk. Menjen utánuk, tudja meg tőlük, mit is szállítanak?
Néhány perc múlva amaz is visszatér:

– A három szekér Debrecenbe tartott, kukoricát szállítottak volna a Grün cégének. Én persze lebeszéltem őket, és megvettem az egészet féláron…
Ha már itt tartunk, nem feledhetjük el, hogy hajdan —többek között Budapesten — a kocsis-fuvaros szakmát is többnyire zsidók képviselték. A legtöbb zsidó fuvaros (jiddisül bálagóle, kedveskedve bálagólcsikl) a pesti Terézvárosban, az Erzsébetvárosban és természetesen a Józsefvárosban lakott. A Nagyfuvaros utcai zsinagóga egyik, nemrég elhunyt törzstagja, Földvári Sándor volt például — az államosítás előtt — a fuvarosok szakszervezetének utolsó elnöke. A nemrég megszűnt Jósika utcai zsinagógát pedig egyenesen a fuvarosok templomának nevezték. Befejezésül hadd álljon itt egy régi anekdota Icikről, a zsidó kocsisról, aki arról lett híres, hogy rendszeresen ő szállította Reb Sájelét, a bodrogkeresztúri csodarabbit.

Valahányszor megérkeztek egy helyre, vagy akárcsak megálltak egy útszéli fogadónál, az emberek tisztelettel álltak fel a cádik előtt, a kocsist pedig észre sem akarták venni. Icik persze megirigyelte a rabbit. Egyszer aztán megkérte őt:
– Rebe lében, cseréljünk ruhát, hadd élvezzem ki én is a kóvedot!

A rabbi ráállt a komédiára. Legközelebb felcserélt szerepben jelentek meg. A kocsist persze körülujjongták, az asztalfőre ültették, míg a rabbi a sarokba húzódott.

– Van itt egy nehéz talmudi kérdés, — szóltak a helybeli írástudók Icikhez —, jó lenne, ha eldöntené a rabbi úr

A cádik a sarokban kíváncsian várta, mit is fog mondani ez az ámhórec (tudatlan ember). A kocsis azonban rövid gondolkodás után hangosan rájuk förmedt:
– Milyen talmudisták vagytok ti, hogy még ezt sem értitek? Idehívom a kocsisomat, Iciket, s meglátjátok, még ő is meg tudja azt magyarázni…

 Raj Tamás