Egy ember könnyezik
A színház bejárata előtt állt. Belépett. A portás kérésére levette a kabátját s az odaadta a szék sorszámát. Egy embert látott amint az egereket itatja. Rögtön megsajnálta. Nem értette miért áll úgy ott mint a szobor. Összeszedte magát az úriember s odament:
-De hát miért sír? S miért nem megy be a terembe?
– Nem bírom látni a lányomat!
– Hogy?
– A lányom színész!
– S miért haragudott meg rá?
A férfi még jobban sírni kezdett.
-Ó, dehogy haragszom rá!
– Hát akkor mi a gond?
– Megmondjam őszintén?
– Ha nem akarja, akkor ne tegye!
– Az én Nórám rákos! És minden bizonnyal ez az utolsó szerepe! A következőt már nem éli meg.
A férfi a hallottak miatt úgy állt a férfi előtt, mint akinek tényleg földbe gyökerezett a lába. Nem tudott döbbenetében mit mondani. Nem akarta azt, hogy „értem” – mert ez úgyse fedte volna a valóságot. A síró férfi mintha teljes nyugalomra vágyott volna. Csak a falat nézte duzzadt, sírástól kiégett szemekkel.
-Ne hívjam meg egy kávéra?
– Köszönöm, nem!
A hapsi tudta hogy a Kurázsi mamát játsszák, de fogalma sem volt hogy Nóra melyik szerepet alakítja.
-És kinek a szerepét játssza Nóra?
– Kattrinét!
– Aha, az egy pozitív szerep!
A férfi még mosolygott is. Megtörülte zsebkendővel a könnyeit.
-Most én elmegyek, láttam én már a lányomat eleget játszani mindenféle szerepeket! De az utolsóra nem vagyok kíváncsi! – mondta szinte dühösen
– Én azért bemegyek!
– Majd meglátja milyen nagyszerű színésznő!
S azzal elballagott. A férfi meg bement gyorsan a nézőközönség soraiba, kereste az ülőhelyet. Már pár perce folyt a darab. Lenyűgözte a profi előadás, a fények és hangok, a színészek ruhája és pezsgő játékának stílusa. Meglátta Kattrint vagyis Nórát is. Sápadt volt az arca, a smink nem változtatott rajta, de erejének minden tudásával játszotta a pozitív főhősnő szerepét. A híres dobolási jelenet meghatotta.
-Ha ezt apja látta volna! – gondolta Imre
Mikor vége lett a darabnak, az emberek szedelőzködtek, egyesek a büfébe mentek vagy egyenest haza. Imre a büfében találkozott Nórával. Szép lány volt, még ha beteges is volt az arca. Vörös haja fénylett, szemei csillogtak. Imre megszólította:
-Meghívhatom egy italra?
– Ki maga?
– Nem lényeges! A maga játéka tetszett.
Nóra beleegyezett. Imre nem akarta mondani, hogy apjával találkozott s ő elmondta a lányával kapcsolatos betegséget. Egy cherry likőrt ittak mindketten.
-Tetszett a dobolási jelenet! Nagyon ügyesen adta elő, élethű volt, még magának Brechtnek is tetszett volna.
A lány zavarba jött, világéletében egy szerény színésznő volt. Az összes színésznő közül a legjobban. Szimpatikus volt neki a férfi.
-Hogy hívják magát? – kérdezte Nóra
– Szólítson Imrének!
– Jó! – mosolyodott el a lány
– Engem meg Nórának!
– Igen, tudom!
– Tudja? Honnan?
A férfi elszólta magát. Rögvest hazudott.
-Láttam a színház folyosóján egy faliképet!
A lány ezt furcsának találta. Nem emlékezett erre.
-Magának mi a szakmája? – kérdezte a lány
– Én a rendőrségnél dolgozom.
– Maga nem úgy néz ki!
– Nem is vagyok rendőr!
-Az apám szerint az élet értelmét a művészek találják ki!
– Az biztos.
És mint emlegetett ember, megjelenik Nóra apja igen részegen.
-Szia, apa! – örült a lány
Sanyi, a színésznő apja látta a likőrt lánya kezében.
-Nem nagyon szabadna a lányomnak alkoholt innia!
Sanyi furcsa tekintettel nézett Imrére.
-Megnézte a darabot?
– Igen! A maga lánya remek színésznő!
– Tegeződjünk!
– Apa, te ismered ezt az embert? – kérdezte Nóra
– Igen, ismerem. De ez most nem fontos.
– Nagyon kedves volt velem s azt hiszem ez a három centis likőrt nem árt meg! De neked úgy látom egy korty is megártana már!
Imre alkalmasnak találta az időt hogy elbúcsúzzon. Átkarolta a lányt s elköszönt Sanyitól is.
-Minden jót! – mondták kölcsönösen
S ahogy visszafordult Imre csak azt látta, amint Nóra apja könnyeit törülgeti ujjaival, majd azt mondja neki:
-Ne sírj!
Dinók Zoltán
11:57 de.
Szép és megható történet,sajnos a rák nem tesz kivételt!!
Szegény Bajor jutott róla eszembe,az emlék műsorában a kollégái
sírnak is meg nevetnek is(neki az utóbbi volt a vágya!)