Reggel van. Már megint. Mi a rossebért kell mindig reggellel kezdeni a napot? Annyi dolog van vele. Először is, ki kell bújni a jó meleg ágyból. Nyáron még csak hagyján, de télen! Brrrrr. Az ember csupasz talpa kóstolja a padló hideg görcseit, mire megtalálja azt az ócska papucsot.

Belebújik, toppant kettőt, hogy kirázza lábából az éjszaka zsibbadtságát. Indul a konyhába, lavórba vizet önt, hokedlire állítja, a tükör ott lóg az ablak mellett, alatta polcon az ecset, a szappan, meg a beretva. Nem borotva, beretva. A borotva, az egészen más. Az olyan úri módi, eldobható, vagy mifene, bár ki az a marha, aki azért vesz borotvát, hogy utána eldobja?

Ablakkilincsen a széles derékszíj, apjától örökölte, ami meg még muszkaországot is megjárta vele, igaz, akkor a gatyája korcát ölelte körül. Most viszont jó fényesre kopott. Húz kettőt rajta a beretvával, úgy csuklóból, ahogy Lajostól, a borbélytól vagy 40 évvel ezelőtt tanulta. Igaz, mostanában kicsit merevebb a csuklója, nehezebben kanyarítja az ívet, de nem remeg, legalább attól megkímélte a jóisten. Nem úgy, mint a komáé, akié remeg rendesen, igaz, nem is beretvát használ, hanem ezt az eldobható boltit, a fene a jó dolgát.

A kopott tálkába vizet loccsant, hideget persze, csak úgy, a kantából, ami ott áll a sparheld mellett. Megmelegíthetné, de lusta hozzá. Nincs vasárnap, hogy meleg vízzel kényeztesd a pofádat – figyelmezteti magát. Habot ver a pamaccsal, na, már tényleg itt az ideje, cserélni kellene ezt is, már csak olyan kopott csutka, mint a…, de nem gondolja végig, mégse illendő maga magának sem olyan pocsékolós hasonlatot mondani. Felkeni a ritkás borostára, na, ez is milyen kibaszás, gondolja, ha már nő, nőhetne rendesen, akkor még érdemes is lenne borotválni! De nem, ez nő itt, meg ott, mintha zsombékos lenne a pofalemeze, pedig csak egy fertőzés az oka, a seregben, az a rohadt gázálarc, na, az gombázta tele. Így hát nem annyira muszájból, inkább hiúságból kaparja le magát minden másnap. Felhúzza oldalt a bőrét, két újjal kisimítja, hogy simán fusson rajta a beretva, a ráncok közét is hadd irtsa, van belőle elég. Nem mondaná, hogy éppenséggel mosolygós ráncai lennének, de nem ám. Mitől is lennének azok. Idejét sem tudja, mikor mosolyintotta el magát utoljára. Nem áll rá a szája. Minek is, kinek is? Ennek a foncsorát vesztett, vaksi tükörnek?

A rossebet.

A maradék habot lemossa, arcot töröl, ajtót nyit, a lavórt nekilódítja az udvarnak, Berci, a macska prüszkölve inal a váratlan zuhany elől tova. Na, ez azért, csak úgy belül, de megmosolyogtatja. Hülye macskája. Három év alatt, amióta ide ette a fene az udvarába, megszokhatta volna, hogy kétnaponta jön a zuhé.

Öltözködni kezd. Ha már így fényesre glancolta a képét, nem veszi fel a kopott, bilikék saválló munkásgöncöt, a kordnadrágért nyúl. Saválló, az hát – azért arra kíváncsi lenne, hogy marna rá lukat valami igazi sav. Hogy mi az a sav, nem igazán tudja, de gondolja, valami erős dolog lehet, különben nem kellene neki ellenállni.

Inget gombol, zakót kanyarít, fejébe kalapot nyom – már hallani véli a koma csúfolódását, hogy: de kicsípted magad, mint szaros Pesta Jézus neve napján! Hadd mondja. Nem elég, hogy a keze remeg – valami alcizéje van, a fene se tudja megjegyezni, olyan svábosan hangzik – de a vérnyomása is magas. Mondta is neki a Sugár doktor, a körzeti, hogy le kéne tenni a poharat, János, de a koma csak legyintett rá. Majd leteszem én doktor úr, de akkor már szegezik is rám a fedelet, addig meg hadd vidámodjak még egy kicsit! Ilyen ez a koma, na. Nem, mintha sokat inna, csak így, reggel, a restiben, bedob két felest, meg két korsó sert – na, ehhez van most csatlakozása neki is – de már ettől is gőzölögni kezd az üstöke. Nem bírja már, na.

Kilép a tornácra, vizslatja az eget, de nem látja nyomát felhőnek. Megint izzadós napunk lesz – gondolja – aztán maga alá gyűri az öreg biciklit. Nyikorog, a lánca is szalajt, régóta tervezi, hogy egy szemet ki kellene venni belőle, de nem kerül rá ideje. Nem, mintha olyan sok dolga lenne, csak éppen, gurul az így is. Hiába, ezt még a Csepel csinálta, ebben van anyag! Ha a kerítés mellől ledőlne, még tán valaki bokáját is elverné, olyan súlyos.
Gondolatok nélkül karikázik az állomásra. Sok nép nem jár erre, az biztos. De minek is járna? Nyolc óra, erős dologidő, akinek munkája van a városban, rég elfüstölt a hathuszassal – persze, nem akkor megy, de mégis, mindenki csak így hívja – akinek meg a földeken van dolga, már szintúgy odaki’ görnyedezik. Csak a magafajta nyugdíjas terelgeti maga előtt az időt, dolog nélkül.

Falhoz támasztja az öreg drótszamarat – helye van ott annak, a kormányszarv már fészket koptatott magának a vakolatba – belép a restibe. Ez is milyen név – gondolja közben – resti. Honnan a francból kapják ezek a nevüket? 

Odabent hűvös van, állott cigarettafüst és savanyú sör szagát sóhajtják ki a falak. A padló, ahogy kell, „hajópadló”, fáradt olajjal pormentesített. Ezen mindig elgondolkodik. Pont, mint a restin. Mi a bánattól hívják ezt hajópadlónak? Közel-távol kacsaúsztató sincs, nemhogy hajó. Mindegy.

Jó reggelt! – reccsen szájából a köszönés. ’gelt – mordul a kocsmáros, és már tölti is a felest, markolja a csap fogantyúját, csurdítja a korsó falára a habzó komlólevet. Szólni sem kell. Minek is. Rutinból megy.

A koma az ablak melletti asztalnál ül. Biccentenek egymásnak. Bedobja a pultnál a felest – merev könyök, laza csukló, ahogy illik, épphogy csak egy kicsit billenti hátra a fejét – fogja a gyöngyöző korsót, letelepszik a komához.

Na, isten, isten – mondja, és a komára köszönti a kriglit. Isten, isten – bólint amaz, és kortyol egyet a magáéból. Nem sietnek. Ráérnek, míg a kilenc órai személy be nem pöfög. Addig még van idő egy másik korsóra. Akkor aztán kimennek a peronra, megnézik a leszállókat. Na, nem mintha olyan sokan volnának. De azért nézik őket. Hátha.

Aztán, amikor a kilenc órai már csak a zárlámpáit mutatja feléjük, elköszön a komától. Holnap is lesz nap – mondja, és a kerékpárért fordul. Lesz hát, lesz – bólint a koma. Visszalép a restibe. Ő még megvárja a déli gyorsot is, mert hátha.

Komótosan tekeri hazafelé a pedált. Nincs hova siessen. Talán ma lesz érkezése a felesleges szemet is kikalapálni a láncból. Szalajt ez a nyavalyás, hiába, no, öreg már ez is.

De legalább holnap reggel nem kell beretválkoznia…