Az utolsó tangó
A férfi lassan merült fel a fájdalomcsillapítók okozta jótékony sötétségből a fény felé, a külvilág felé. Különösebben nem örült neki, már semmi nem tartotta ott, csak egy vékony fénysugár: tudta, hogy a felesége ott fogja várni, az ágya mellett, amikor a felszínre ér. Ott volt minden felmerüléskor, és ott volt, amikor már könyörgött az újabb adagért – egyre rövidebb, és rövidebb időközökben. Tudta, hogy a szervezet hozzászokik, tudta, hogy mindig több és több kell belőle, de még nem akarta feladni. Még gyűjtötte az erejét – mihez is? Már nem is tudta. De azt igen, hogy van még valami mielőtt végképp rászáll a sötétség.
Versenytáncos volt. Különösen a latin-ameriakban volt kiemelkedő: rumba, merenge, paso doble, csacsacsa, mindegy volt neki, de az argentin tangóban, na, abban volt igazán király! A parketten ismerte meg a feleségét is. Állandó partnere megbetegedett, és neki kellett egy „beugró” partner. Nem volt nagy kihívás, csak valami klubverseny, akárkivel meg tudta volna csinálni – fantasztikusan tudott vezetni, na és a koreográfia, a figurák, csak követni kellett, és ott volt a siker!
Szerelem volt az első pillantásra. A lány úgy simult a karjába, mintha évek óta együtt táncoltak volna. De hát, azért csak amatőr volt, és ő, hosszú távon, mégiscsak a világbajnokságra készült, így hát, amikor partnere felépült, vele táncolt tovább. Cserébe megmaradt a szerelem: feleségül vette a „beugrót”.
Szépen éltek. A férfi később kiöregedett a versenytáncból, mivel valamiből élni kellett – a plakettek, serlegek szépen csillogtak, de belőlük a fűtésre, házrészletre nem igazán futotta – elment bértáncosnak egy luxushajóra. Nem volt különösebben nehéz munka, unatkozó – nem különösebben fiatal – gazdag hölgyeket kellett estéről estére „hangulatba” hozni. Volt, aki többet is kívánt, de soha nem csábult el, pedig megkérhette volna az árát – és meg is adták volna. De ő a feleségét szerette, soha el nem múló szerelemmel.
A felesége meg soha nem féltékenykedett rá, pedig ismerte ezt a világot, ha máshonnan nem, de embere beszámolóiból.
Azután egyre nehezebben indult be, itt fájt, ott fájt, mire bemelegedett, már végig szenvedte a fél éjszakát. Gondolta, pihenés kell, meg jófajta varázskenőcsök, izomra, ízületre, ezért felmondott, és elszerződött egy bárba, ott kevesebb volt a meló, meg szünnapja is akadt. Csakhogy egyre jobban fájtak a csontjai, és már nem csak a parkettra vonulás előtt, de szinte folyamatosan.
Felesége unszolta, menjen el orvoshoz, de ő csak legyintett: majd elmúlik, ha kipihenem magam!
De nem múlt el, sőt, rosszabbodott. Végül elment egy specialistához. Az jó sok vizsgálatot megejtett, majd gondterhelten ráncolta össze a homlokát: hát, ez nem jó, nagyon nem jó! Micsoda nem jó? Hát, ami itt van. Ewin- szarkóma. Nem műthető, az áttételei miatt. Akkor? Kemoterápia, a sugárkezelés, sajnos, legtöbbször eredménytelen.
Meddig élhetek még? – akarta kérdezni, de hirtelen kiszáradt torkából csak egy recsegő „meddig” tört elő. Őszinte leszek magához: kemoterápiával még 4-5 hónap, maximum. De nem lesz vidám az sem. A kemonak elég durva melléhatásai vannak. És a nélkül? Nem vagyok jós – felelte a specialista – de úgy 2-3 hét, max. egy hónap.
A férfi döntött: nem kér kemoterápiát, csak gondoskodjanak róla, hogy tiszta tudattal mehessen el.
Külön szobát kapott, ahol egyre sűrűbben merült alá a jótékony tudatnélküliség mély tengerébe. Ezen a napon azonban úgy ébredt, hogy nem fájt semmije. Rámosolygott a feleségére, aki visszamosolygott rá. Kikászálódott az ágyból, és tett néhány tétova lépést, majd kihúzta magát, és enyhén meghajolt az asszony felé, mint régen, a parkett közepén. Az asszony felállt, és egy szó nélkül belesiklott a karjába.
Az ügyeletes nővér, aki kötelesség szerűen bekukkantott a szoba folyosói kirakatán, megdöbbenve állt meg. Az osztályos orvost kérdezte: doktor úr, ezek mit csinálnak? Táncolnak. De mit? Argentin tangót. De hiszen, zene se szól!
Nekik nem is kell. Az utolsó tangónak nincs zenéje, csak ritmusa…
2:24 du.
Ez nagyon megható írás! Köszönöm.
4:44 du.
maros zoltán: ÉN köszönöm. tudja, valahol mélyen ez az én világom – az életből lopott pillanatok megörökítése – habár soha nem személyes tapasztalatokból gyökeredzik. amolyan fantáziavilág. a kultúra rovat alatt megtalál belőle néhányat.
csak elkapok egy gondolatot, és ez lesz belőle.
szeretnék ennél maradni, de úgy érzem – és ez most lehet akár dagályos is – nemzetem sorsa nem erre visz…
hallatom a szavam, máshol, másképpen, de olvashatja, nem kapok érte osztatlan elismerést…
igaz, én sem vagyok rózsaszín papírmasni.
annak kellene lennem?
6:09 du.
Ez is gyöngy volt!
Ezt is köszönöm.
6:29 du.
Drága István,
ismételten könnyes lett az arcom, írásodat olvasván.
Kevesen tudják, hogy az IGAZI szeretethez nem kell zene, a tánchoz elég az összetartozás.
Az írásodban szereplő pár szívében, mélyen beleégett a szerelem mellé „társnak” – a szeretet.
Sajnos, ezt egyre kevesebben élik meg.
Mi az oka?
Talán az életvitelünk?
A mindjárt és azonnal, a mindent.
S, ha nem sikerül, tovább reppenünk.
Szeretni kell(ene) megtanulni. Mindig és folyamatosan vigyázni a törékeny szerelemre, szeretetre, párkapcsolatra.
*
Itt, ebben a történetben EZ sikerült. Sokan irigylik és sajnálják, hogy nekik EZ nem adatott meg. Az összetartozás, méghozzá az, ha „kinyújtja a kezét, az én kezembe kapaszkodik” – és soha nem a máséba. A biztonság, a folyamatosság érzete, hogy velem lesz akkor is, ha „elindulok”… De ez fordítva is legyen igaz: vele leszek, ha Ő indul…
Kívánom, hogy sok kedves Olvasónknak, ide betérőnek legyen boldog párkapcsolata, de egészsége is. Mindenképpen.
Sokat kérek?
Igen.
Bízom és remélem, megadatik.
G.B.
3:24 de.
István!
Ez is gyönyörű volt.
Köszönöm!
10:10 de.
Le5I1eL: ÉN köszönöm!