A pártokból való kiábrándulás, tehetetlenségük elemzése után „A” civilekben bízunk. Mi ennek a lehetősége, realitása? Jogászok, politikusok ne olvassák!

A modern tömegpártok kialakulása baloldali, mozgalmi hagyományból ered. Dalárdák, önképzőkörök – majd szakszervezetek bázisán épültek ki a szociáldemokrata pártok. A jobboldal mozgalmi alapját alapvetően az egyházakhoz köthető szervezetek jelentették, mint pl. cserkészet, nőegyletek. A „boldog nyugaton” önkéntes tűzoltóságok, dalárdák jöttek létre – s kialakultak a karitatív és jótékonysági szervezetek. Az elit számára az angol/amerikai klubok és alumni szervezetek, majd sportklubok adtak társadalmi keretet a kapcsolatok ápolására, fenntartására.

Idősebbeknek közvetlen, a fiataloknak már csak közvetett élményeik vannak az „átkos” sokszor igencsak formális mozgalmi életéről, ahol 800 ezer párttag volt, szinte minden munkavállaló szakszervezeti-, s minden diák KISZ-tag volt. De alakultak Páva-körök, a kultúrházak bázisán színjátszó- és bélyeggyűjtő körök, elvileg létezett a Hazafia Népfront, az üdülőhelyek elosztásában serénykedtek a szakszervezetek, zajlott a munkaverseny (brigádmozgalom), a falusi és kisvárosba lelkes népművelők próbáltak életet fenntartani… A rendszerváltáskor szinte minden ment a levesbe, maradtak az egyházak, az egymással vetélkedő pártok és szakszervezetek, a nagyvárosi lehetőségek, időről-időre megjelentek új, civil szervezetek – majd elhaltak.

A legegyszerűbb definíció szerint az államszervezeten kívüli, nem profit-orientált szervezetek „A” civilek. Ezen a ponton nem árt felsorolni, hogy mit is értsünk egy polgári demokráciában államszervezeten:

1. 1. Parlament
2. 2. Államfő
3. 3. Kormány
4. 4. Politikai pártok
5. 5. AB
6. 6. Nemzeti intézmények (MNB, ombudsman, bíróságok)
7. 7. Önkormányzatok
8. 8. Érdekképviseletek (alapvetően munkavállaló/munkáltató)
9. 9. Kontroll-funkciók (ügyészség, média-tanács, ÁSZ, stb.)
10. 10. (Köztestületek, állami alapítványok)

A civil szervezetek fontosságát, szerepét abban látom, hogy innovációt képesek vinni a fenti, önmagától bemerevedésre hajlamos államszervezetbe is (a társadalmi innovációkon keresztül), egyfajta civil kontrollt jelenthetnek – valamint biztosíthatják a társadalomban az un. horizontális, a hálózatelmélet nyelvezetén a „gyenge kapcsolatok” meglétét: mindez a társadalom fennmaradásának alapvető feltétele.

A nem állami és nem üzleti szervezetek némileg önkéntes felosztása:

1. a. szabadidős, hobbi tevékenységek (kertbarátok, dalárdák, helyi klubok)
2. b. szakmai érdeklődési körök, általában érdekképviseleti funkcióval, törekvésekkel
3. c. valamilyen társadalmi célra szerveződő „egy-ügyű” szervezetek
4. d. társadalmi, szakmai kontrollt megvalósító non-profit szervezetek (pl. TASZ, Költségvetés Felelősségi Intézet, TI. a c.-től abban különbözhetnek, hogy professzionális szintű a tevékenységük, míg az előzőnél ez nem feltétel).
5. e. egyházak (rájuk külön törvényi szabályozás vonatkozik)
6. f. szakszervezetek (rájuk külön törvényi szabályozás vonatkozik)
7. g. közhasznú szervezet, általában költségvetési forrásokból közfeladatok ellátása
8. h. párt-struktúrába nem tagozódó politikai mozgalmak (legfőképp őket tekintjük „megváltóaknak”).

(Amelyik szervezet gazdasági tevékenységet is folytat, beleértve a tagdíjakat, adományokat, akkor annak hivatalosan is egyesületté kell alakulnia.)

A fenti azért is önkéntes felosztás, mert a szerepek gyakran keverednek. Így NGO is kaphat közhatalmi szerepet, a pártok is létrehoznak alapítványokat, lehet üzleti bevételük is – vagy éppen egy egyesület lehetővé teszi, hogy a hobbi tevékenység leírható legyen az adóalapból…

A politikai mozgalmakon kívüli szervezeteket is okkal, ok nélkül érheti az a vád, hogy valamelyik politikai oldalhoz tartozó „álfüggetlen” szervezet. Amennyiben egy szakmai szervezet összehasonlítja a pártok programjait, s a regnáló számára kedvezőtlen szakmai eredményt publikál – természetesen ezzel nem lépi át a civilség kereteit, de „halálukat” jelentené, ha bármely politikai táborhoz csatlakoznának: nekik mindig az aktuális hatalommal kell foglalkozniuk.

Egy szervezet, amennyiben az általa képviselt ügyet az uralkodó rendszer jellege miatt nem tudja megfelelően képviselni – legyen szó szociálpolitikáról, tanszabadságról, munkavállalói jogokról – akkor nem lépi át a civilség kereteit, amennyiben a rendszer ellenzékévé válik. Még akkor sem, amikor egyfajta endorsementként valamely politikai erő támogatására kéri a szimpatizánsait. Szakszervezetek esetében teljesen megszokott dolog, hogy választási szövetséget kötnek szocdem pártokkal – Angliában egyenesen részesei a pártnak is. Magyarországon a Fidesz profi módon olvasztotta önmagában a tényleges vagy az általa létrehozott szervezeteket – s ahogy a korábbi, pártokkal foglalkozó részekben egyértelművé vált, a jelenlegi ellenzéki oldalnak is csak ebből az irányból várható további támogatottság.

Ma még teljesen bizonytalan, hogy az un. civil megmozdulások képesek-e egymásba fonódni, egymást erősíteni, vagy hogy a kormányzat ad-e még újabb- és újabb muníciót a folytatáshoz, felélednek-e korábbi kezdeményezések, születnek-e újabbak. Elvitathatatlan eredményük, hogy korábban apolitikus embereket tudtak megszólítani és az utcára vinni, s be tudták bizonyítani, hogy csak erő felmutatásával lehet hatni a NER uraira. Azonban ha a konkrét követelések (netadó eltörlése, Vida lemondatása) átcsapnak az „Orbán takarodj” általános követelésbe, akkor ezzel belépnek a direkt politizálás színterébe – s a 2012-höz sok tekintetben hasonló helyzet jön létre. A Milla története negatív példa lehet a számukra – kérdés, hogy mit tanultak belőle. Így lehet, hogy megmaradnak az „egy-ügyű” nyomásgyakorló szerepnél. (Még nagyobb kérdés, hogy a már létező pártok tanultak-e, s képesek lesznek-e illő alázattal a saját, egyéni pártpolitikai céljaikat alárendelni a mégis csak közös célnak – mert ahogy korábban erről már volt szó, a 2014-es bukta fő oka ennek hiánya volt. Eddig példásan visszafogottak voltak, s talán belátják, hogy nekik is az az érdekük, hogy az új szervezetek erősödjenek. A távolság betartásán kívül legfeljebb a bömbik és talki-walkik kölcsönadásával, tagjaik pártlogó nélküli megjelenésével segíthetnek.)

A politikai szereplők óhatatlanul arra kényszerülnek, hogy megkülönböztessék magukat a többiektől – ezt tudjuk a normális demokráciákról is. Ma a demokráciának csak a Parlamenten -és a Fideszen, Jobbikon kívüli térben – van helye. Ebből következik, hogy csak itt lehet – s egyben kell is demokrataként viselkedni. Két, látszólag ellentétes feltételnek kell teljesülnie: egyrészt program, hitelesség, fair eljárás során bizonyítsák a támogatottságukat (pl: előválasztás), másrészt hozzanak létre egy olyan hálózatot, mely ehhez biztosítja a feltételeket, majd a későbbiekben segítsen kialakítani az együttműködést.

Egy lehetséges megoldás: (tudom, minden eleme vitatható – de talán az irány, a szándékom érthető)

Szükség van egy Társadalmi Parlamentre, annak megalakulásáig egy Társadalmi Tanácsra. Ez utóbbiak tagjai olyan, tiszteletre méltó tagok, akik kidolgozzák az ideiglenes parlament megalakulásának feltételeit, a későbbiekben pedig ideiglenes államfői és AB funkciókként felügyelik, hogy a parlament fair és demokratikus módon működjék.

A Tanács kialakítja, hogy milyen kritériumok alapján lehet egy szervezet a parlament tagja. Pl: célkitűzéseik közt szerepel a jogállam visszaállítása/megteremtése; valós szervezetről van szó (pl: már megszerveztek egy tekintélyes demonstrációt – pl. 3-5-10 ezer fővel; igazolt tagjaik száma 100-1000 főt eléri; Facebook ismeretségük 5-10-20 ezer lájk, stb.).

A Társadalmi Parlamentnek első körben a civil- és társadalmi szervezetek lehetnek a tagjai. Kidolgozzák az „előválasztási” szabályokat, s meghatározzák, hogy mely kulcstémákban kell beindítani a Társadalmi kerekasztalok működését, kidolgozzák azok működési szabályait. S ekkor már a pártok is részesei legyenek a Társadalmi Parlamentnek. (Azt remélem, hogy így egyik, önmagát demokratikusnak tartó párt, szervezet sem utasíthatja vissza a közreműködést.)

Kerekasztalok, előválasztás:

A kerekasztaloknál mindenki bemutathatja elképzeléseit, kampányolhat mellette, tekintve, hogy mindez a nyilvánosság előtt zajlik.

Nagy, eddig nem gyakorolt feladat, mert közben a lehetséges együttműködés kereteit is ki kell alakítani.

A támogatottság mérésére az időnkénti országos közvélemény kutatási adatok és a gyakoribb internetes szavazások szerint kerül sor. Mindez azért is fontos, hogy a kisebb erejű szervezetek „virtuális koalíciót” alkothassanak a Társadalmi Parlamentben.

Mindezek alapján – az éppen aktuális választási törvényhez igazodva – eldönthetik, hogy milyen koordinációval/összefogással, alkotmányozó/kormányzó képességük felmutatásával indulnak neki a választásoknak.

Egyáltalán nem állítom, hogy csak így és ilyen módszerekkel lehet felkészülni a jövőre – pusztán azt szeretném bizonyítani, hogy létre lehet hozni olyan, előre lefektetett szabályokat, melyek megfelelnek Rawls igazság fátyla kritériumának: akkor lehet fair és igazságos, így betartható megállapodást kötni, ha még nem lehet tudni, hogy kinek lesz kedvezőbb. Mindez nem jelenti, hogy sürgetni kellene a dolgokat, vagy főleg azt, hogy kívülről be kellene avatkozni a dolgokba.

Ahogy korábban írtam, számos változat képzelhető el ma még arra, hogyan is szűnik majd meg a NER rendszere. De készüljünk.

Horváth György