Újraírt narratívák – Tulajdonképp egy mintára dolgoznak

Az elmúlt 25év szinte minden percében a létező béli mesékkel, sőt hőstörténetekkel etették a közvéleményt. Regékkel ah ősi múltból, ki milyen nagyszerűen harcolt a szocializmus ellen. A sors fintora, hogy a mesélők szinte kivétel nélkül így vagy úgy az élcsapat környékén sertepertéltek. Az igazi nagy hőstörténeteket a dús fantáziájú, de gyenge jellemű firkászok hozták. Talán a legismertebb Lovas fő-firkász üldöztetése akit a keményen megtapostak a gaz komcsik, mivel nem fizette a tartásdíjat!

Jellegében és módszerében nagyon hasonló az a módszer, ami – bár a (rém)HÍRTV kezdte – a teljes (incl. a közszolgálatinak csúfolt) párt-médiában folyik; A különféle tűntetések vélt és/vagy valódi szervezői életének feltárása!

Traktálás nem kevés intakt-álással – Nevezhetnénk akár szeplőtlen-ítésnek is!

„Csak a szépre emlékezem” – így kezdődik Hajdú Júlia régi slágere. Azt kell mondjam ezt akár folyamatosan is dúdolhatnánk, ha nem is a szépre, de arra amire akarja az aktuális mesélő. Érdekes konjukciónak lehetünk tanúi három manapság meglehetősen gyakori téma kapcsán: Narratívák Gulyáséktól, Volt egyszer egy SzDSz és Portik a gonosz. A derék hvg.hu tegnap „Portik, Laborc, Rogán és még sokan mások” címmel irkodmányt közölt Gulyás József tollából, aki hosszú évekig az SzDSz meghatározó figurája volt. Bár a szubjektivitása nem igazán vetekszik a Portik ágyából tudósító dokumentum-filmes meséivel, de egyéni narratívája igen csak árulkodó. Hogy, hogy nem ez az egész történet olyan, hogy mindenki – talán még azok is, akik akkor még meg sem születtek – sáros. Na jó nem mindenki. Valahogy az írásból az sugárzik, hogy a szerző és pártársai teljesen intaktak maradtak!

Pofátlanság csimborasszója – A Miniszterelnökség parlamenti államtitkára az ATV Szabad szemmel című műsorában

Gondolom nem vagyok egyedül, akiket kezd elzsibbasztani az arrogáns pofátlanság egyre erősödő cunamija. A mondandómhoz tartozik ezért említem fel ezt a példát, de néhány éve Lázár polgi „akinek semmije nincs, az annyit is ér” megjegyzése országos botrányt kavart. L. Simon tegnapi hablatyolása már csak egy a sok közül.

L. Simon László a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára volt az ATV Szabad szemmel című műsora vendége. A József Attila díjas, magát Petőfihez hasonlítgató, egy „tisztelője” szerint a butaság-költészet nagyja illetékes elvtársként is állja a sarat.

Nekem nagyon tetszett a Pokorni féle bírálatokkal kapcsolatos okfejtése. Bár ő is kiemelte, hogy „tartózkodni kell azoktól a dolgoktól, amik joggal idegesítik az embereket” ez azonban nem zavarta abban, hogy emigyen vélekedjen „nem a politikusok emelgetik fel a karjukat és mutogatják, hogy az órájukat, hogy tessék lefotózni, milyen órát örököltem a dédpapától, hanem lefotózzák, és utána nem átallják azt írni, hogy XY Rolex órát villantott”.

Bocs, de erre a villantásra reagálnom kell:
Egyfelől; a mai médiában sok tucat jobb sorsra érdemes kiváló fotós él abból, hogy képek százait kattintgatja el, annak reményében, hogy valamelyik celeb, valamije elővillan!

Másrészt; A mi családunkban is van egy értékes óra, de nincs tudomásom róla, hogy az elmúlt bő félévszázadban (amióta én ismerem) bárki is viselte volna!

Még az is csak véleményes, hogy arra a kérdésre: miközben statisztikailag igazolhatóan nő az országban a szegénység, mi szükség van a budai várnegyed rekonstrukciójára – benne kiemelten az Orbán Viktor és hivatala számára készülő Karmelita kolostor felújításra, azt tudta mondani: „Sokba fog kerülni, de mindannyiunk örömét fogja szolgálni.”.

A csúcs – és itt kapcsolódik a Lázári elszóláshoz – az a mondata: „nincs azzal gond, ha vagyonosak a politikusok, mert így arra tudják fordítani az idejüket, hogy a közjót szolgálják”.

Nos ebben a gondolatban contextusából kiragadva sok igazság lenne. A világban sokfelé a vezető politikusok gazdag, nem ritkán dús gazdag emberek. DE nem a hatalomban gazdagodtak meg, hanem már azok voltak. Nem nagyon divat; disznószaros lábú traktorosokból uralkodót rittyenteni.

Szimpla hülyeség, vagy rejtett stratégia – Szakértő elemzi a munkaerő-„piac” Orbán-i szlogenjeit

Székely Sarolta gazdasági újságíró elemzésében megállapítja, hogy: „a kormány 5 millió foglalkoztatottra, és 3,5 százalékos munkanélküliségre vonatkozó elképzelései összeegyeztethetetlenek”.

Hozzáteszi „a 3,5% statisztikailag kivitelezhető célkitűzésnek tűnik”, azonban a „5 milliós foglalkoztatotti létszám meglehetősen irreális”. Az utóbbihoz hozzáfűzte, hogy „hacsak”. Nos engem ez a hacsak rémisztett el: „hirtelen tömegével kerülnének ki a munkaerőpiacra új, a statisztikában eddig még nem szereplő személyek, diákok, fiatalok. Vagy ha a gazdaságilag inaktívakat (nyugdíjasokat, kismamákat, az álláskeresést feladókat) az eddigieknél is nagyobb volumenben terelné vissza a kormány a munka világába.”

Egy rémhír, ami nem is annyira rémhír – A Népszabadság publicistája riogat

Ónody Molnár Dóra „Átlagember gyereke egyetemről ne is álmodjon” címűi írása tipikus példája annak, mikor egy intézkedés blődsége elemzése helyett nagyhangú átgondolatlan riogatással teli siránkozással folyik. Így ír: „Jöhetnek az elitegyetemek, amelyekbe az átlagemberek gyermekének nem sok esélye lesz bekerülni. A kormány ugyanis mindenféle egyeztetést kikerülve, rendeletben rögzítette, hogy 2020-tól minden felvételiző számára kötelező lesz az emelt szintű érettségi és a középfokú nyelvvizsga.”.

A baj nem azzal van, amiről ír, hanem azzal amiről nem. Miért is baj, ha kötelező az emelt szintű érettségi? Ne bosszantsatok már, komolyan gondoljátok, hogy nyugodtan taníthatja matekra a gyermekeinket és unokáinkat, aki csak a gyenge érettségit tudja abszolválni?

Ami pedig az elit-egyetemekkel (sajnos a színvonalra utalás még álomnak is túl rózsás lenne) való riogatást illeti, komplett butaság! Az elit már régen nem Budapestre járatja a gyerekét, sőt a kevésbé tehetős jobbak is inkább külföldi pályázatokkal próbálkoznak.

Csak úgy szólok Nyilas Misi – szegény sokgyermekes családból jött – elsősként fizetős tanuló volt és albérletben lakott, majd kiváló tanulmányi eredményei miatt kapott ingyenességet és kollégiumot!

Mégis kinek a reményei? – Az úszó főnök újabb nagy buliról álmodik

Mint ismert – még az egyetemmel sem egyeztetett – úszókomplexum helyett a Hajós úszira eltapsolt sok milliárdot a MÚSZ vezetősége. Most nagyobb volumenben álmodoznak.

MH/ MTI tegnap esti híre szerint: „A NOB Agenda 2020 programja történelmi esélyt jelent a Budapest méretű városoknak”A Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) elnöke úgy véli, kétségtelenül nagyobbak az esélyek Közép-Európa, így Budapest számára is egy olimpiai pályázatot, illetve rendezést illetően a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Agenda 2020 reformprogramjának megvalósulása esetén.

Hogy Gyárfás nem egyedül álmodozik arra példa, hogy Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke a Nemzeti Sport vasárnapi számában megjelent interjúban „forradalminak nevezte a változást, s kijelentette: ha a NOB december 9-én Monacóban sorra kerülő kongresszusán elfogadják az Agenda 2020 tervezetet, akkor az valós felkérést jelent a két-hárommilliós nagyvárosoknak arra, hogy gondolkodjanak el komolyan az olimpiai pályázatról”.

Csak úgy szólok – bár messze nem ez a legnagyobb probléma – Budapest nem a két-hárommilliós nagyvárosok kategóriájába tartozik! Abba a kategóriába Európában Berlin, Róma, Madrid és Párizs tartozik. Budapest az egy-két milliósokhoz tartozik az 1,7millió lakóssal!

Szóviccként tényleg egy kicsit gyengus – Realitása és relevanciája viszont egyértelmű

L. Simon biztosan alanyi költő lehet!
????
Mert állítmányai – értsd állításai – igen csak messze vannak az igazságtól!

Egy igen csak releváns kettőség – Egy gondolat önmagamtól

Kormányok és szervezetek nagy igyekezete eredményeként sikerek könyvelhetők el az analfabetizmus elleni „fronton”. Azaz a népesség egyre nagyobb része – legalább részben – bír az írás és olvasás képességével. sajnos mindez nem mondható el a szövegértésről.

Bár formálisan, intézményesen ezen a „fronton” is nagy az igyekezet, amit erősen keresztbever a propaganda szintjén megvalósuló paraszt-vakítás!
Sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy – legalább is kicsiny hazánkban – már nem csak a „kapott” szövegek értelmezése gond, de egyre gyakrabban vagyunk kénytelenek elszörnyedni a szövegalkotási hiányosságok okán.