Aki 2006-ban nézte a kanadai miniszterelnök-jelöltek televíziós vitáját, bizonyára emlékszik arra, hogy milyen hevesen bírálta Paul Martin akkori liberális kormányfő Stephen Harper-t azért, mert szerinte hiányzott belőle a hazafiasság. Martin felszólította Harpert arra, hogy végre döntse el, hogy szereti-e Kanadát, vagy inkább az Egyesült Államok irányában húz a szíve. Harper válasza meglehetősen gyenge és kínos volt: bejelentette, hogy Kanada-napon ő is mindig előszedi a kanadai zászlót.

Sok minden változott az elmúlt öt éves konzervatív kormányzás során, hiszen mára a konzervatívok lengetik a nemzeti zászlót és éppen a kanadai patriotózmus retorikáját történetesen felhasználó liberálisok hazafiasságát vonják kétségbe. A Harper miniszterelnökség öt éves évfordulóján, a jobbközép kormányfő azt suggalta, hogy a konzervatívok tényleg szeretik Kanadát, míg a liberálisokat az önérdek vezeti. Harper szerint a „kisemberek,” elmondásai szerint a „csendesek”-nek köszönhetően működik az ország. Retorikája szerint a liberális vezető, Michael Ignatieff, hosszú külföldön való tartozkodása alapvetően kétségbevonja kanadai elkötelezettségét. Jelentős különbség azonban, hogy ellentétben a liberálisokkal, szinte teljesen hiányzik a konzervatív patriotizmusból az Amerika-ellenesség, mely meghatározó és összetartó erő volt Paul Martin kormányzása idején, amikor természetesen a Kanadában rendkivül népszerütlen George Bush elnök volt hatalmon, valamint Pierre Trudeau korszakban is erősen érzékelhető volt, hiszen kapcsolata Ronard Reagan-nal mindenképpen feszültnek mondható. Jean Chrétien miniszterelnök alatt  azonban bonyolultabb volt a kép. Chrétien hazafiassága aligha volt kétségbevonható, különösen az 1995-ös referendum idején, vagy amikor beszédeit rendszeresen a „Vive le Canadával” felkiáltással fejezte be, de ő nem támaszkodott az Amerika-ellenességre–legalábbis kormányzásának első 7 éve során–hiszen közeli személyes kapcsolatokat ápolt Bill Clinton elnökkel.