Putyin elnök Magyarországra jön, de hogy mikor, az még titok, majd valahogy túléljük, ha a kíváncsiság kifúrná az oldalunkat…

Mindenesetre érdekes lesz a mutatvány, ahogy Orbán szigorúan csücsörítve nyalja az orosz elnök seggét, merthogy ez a helyzet tipikusan olyan, mint amikor a hős nyuszi magához öleli a medvét, de nem meri elengedni, nehogy az elkapja és kitörölje vele a fenekét…

A nem is annyira vicces helyzet az, hogy egy ekkora kis országnak, mint a mienk, elemi érdeke, hogy jóba legyen a hozzá területileg közel eső nagyhatalmakkal, melyek számára piacot tudnak biztosítani, nem is szólva arról, hogy a magyar energiahelyzet miatt számunkra még jó darabig nélkülözhetetlen lesz az orosz gáz, mondjon akármit is a kis hőzöngő.

Aki nem egy külpolitikai zseni, lássuk be.

Jelenleg éppen lábujjhegyen áll az önmaga által teleszart pöcegödörben, a habok már a szája szélét nyaldossák, és most aggódva pislog lefelé, emelkedik e a szint…

A külpolitikához is ért, hiszen polihisztor, a hivatásos diplomatákat már régen elküldte zabot hegyezni, mint annak idején Görög Ibolyát anno – annak csak az lett a következménye, hogy a magyar protokollban teret nyert a hátizsák.

Legalább nem lesz gond, ha egyszer menekülnie kell, abba belefér még egy-két arany gyertyatartó meg a parlamenti kolomp.

A diplomaták világgá küldése azért kicsit húzósabb, hiszen abban a játékban, amit nemzetközi kapcsolatoknak nevezünk, minden apró gesztusnak jelentősége van, sok száz éves tradíciók szabályozzák a nemzetek érintkezésének szabályait.

Ebbe rondítottak és rondítanak bele szinte naponta a magyar diplomácia mai uracskái, nem számolva a következményekkel.

A kocsmaszintű külpolitizálás aztán meghozza az eredményét.

A Hatlövetűben ez úgy megy, hogy a kis hepciás belesercint egyet a nehézfiú korsójába, mire is az pofán vágja, – aztán mentő, traumatológia, altatónővér, szájkosár egy hónapig – nem kellemes.
Na, most éppen a pofánvágás előtti pillanatban vagyunk, mert az élet ezen a szinten is egyszerű, csak itt nem kapkodják el a retorzió foganatosítását, amitől is hülyébb diktátorocskák azt hihetik, hogy őket nem fogja a golyó.

Sokan hasonlították Orbánt Kádárhoz, míg rá nem találtak Putyinra.

Ez alapvetően téves, merthogy Putyinnal csak annyiban hasonlítanak egymásra, mint aranyhörcsög a grizzlymedvére, mindkettő szőrös.

Ilyen alapon lehetne máshoz is hasonlítani, igaz, ahhoz szökőkút is kellene a fejére.
Kádárhoz meg semmiben sem hasonlít, sem mentalitásban, sem a néphez való viszonyában, de még külpolitikai képességeiben sem.

Kádár 56 dacára és a keleti blokk tagjaként a Nyugattal jó kapcsolatokat alakított ki, Magyarország a nemzetek nagy családjának elismert tagja, sok tekintetben bezzegország volt még a Lajtán túl is, emellett jó kapcsolatokat ápolt akár még Brezsnyev Szovjetuniójával is, pedighát, ugye.

Volt egy vicc annak idején, mely szerint a szocialista országok vezetőit meghívták Moszkvába, egyeztetésre, és Brezsnyev mindegyikük székére tett egy rajzszöget.

Mikor a delikvensek beleülte, Honecker meg se nyikkant, Zsivkov a fejét csóválta, Husak szólt, hogy talált egy rajzszöget, Ceausescu felugrott és ordibált, a többiek fájdalmasan felszisszentek.

Kádár lenézett a székre, lepöckölte a rajzszöget, leült, majd fájdalmasan felszisszent…
A mi diplomáciai zsenink nem rá hasonlít, hanem Ceausescura leginkább, lassan már minden tekintetben, és ha nem lesz szerencséje, akkor bukásában is rá fog hasonlítani.

A legérdekesebb ebben az egészben, hogy Oroszországhoz fűződő kapcsolatainkat ez a szerencsétlen kis szociopata teszi tönkre hosszú időre.

Kádár annak idején rengeteg dologban nem értett egyet azoknak az országoknak a politikájával, melyekkel egy szövetségi rendszerben volt, mégsem kezdett el óbégatni, hanem megvizsgálta, hogy hol húzódik az a fal, mely elválasztja a lehetségest az álomvilágtól, és éppen addig ment el.
1968-ban mindent megtett, hogy meggyőzze a csehszlovák vezetőket – személyesen Dubceket is – arról, hogy változtatniuk kell politikájukon, mert kemény retorziókra számíthatnak, de arra vigyázott, hogy Brezsnyev Szovjetuniójával soha ne forduljon szembe – ettől volt reálpolitikus.
A politika ugyanis nem az álmok, hanem a lehetséges művészete – akik álmodoznak, azoknak soha nem volt polgárainak hasznot hajtó, kellemes életfeltételeket teremtő társadalmuk, ellenben díszsírhelyük van a Kerepesiben.

Az a baj, hogy bárki jön utána, először fel kell mutatnia, hogy milyen értékek iránt elkötelezett, melyik szövetségi rendszernek elkötelezett híve.

És egy darabig nem fognak fenntartások nélkül hinni neki, ezért az oroszokkal való viszonyt és kapcsolatokat hűvösebben kell majd tartani a szükségesnél, Amerika fenekét pedig jobban kell nyalni a kellemesnél, és be kell fogni a pofánk az Unióban.

Kádár mindig azt mondta: mi tudjuk, hol állunk, ezt tudják rólunk barátaink és ellenfeleink is.
Ez egyébként igaz is volt, ennek dacára virágzó nyugati kapcsolataink voltak.

Orbán meg folyvást azt a mondókát mondogatja: Kint is vagyok, bent is vagyok jaj de sukár csávó vagyok!

Na, ez az, ami a mai világban nem megy.

Itt választási kényszer van, vagy-vagy.

Ha valaki rosszul választ, az könnyen úgy járhat, mint Ukrajna, esetleg, mint Grenada.

Egy világos elkötelezettség nem akadálya a normális, jó államközi kapcsolatoknak, sőt, tiszteletet ébreszt.

Kádár Magyarországa – és maga Kádár is – sokkal nagyobb nemzetközi tiszteletnek és elismertségnek örvendett, mint a mi kettéfűrészelt gigászunk valaha is fog, a nemzetközi színtéren nem lehet büntetlenül bohóckodni.

Jön Merkel, ha Isten kicsit is szánja a magyart, hát hozza a selyemzsinórt Pocak basinak, meg ócska rablóbandájának.

Orbán – egyébként felettébb ügyes – propagandistái azt próbálják a fejünkbe vésni, hogy Orbánnak nincs alternatívája.

Dehogy nincs, a demokratikus oldalon rengeteg a tehetséges ember, olyanokból meg, mint Antall meg Boros, Orbán meg Deutsch Tompika volt, Dunát lehet rekeszteni.

Jobb minőség is akad – nem biztos, hogy okvetlenül a belvárosi megmondóemberek, vagy a romkocsmák népe, esetleg a Békemenet szervezői között kell keresgélni, lehet talán meríteni a gazdasági életből is, az egyetemekről, az államigazgatásból is.

Mostanában már annyit álmodott ez az ország, hogy talán már el lehetne lennünk betépett váteszek meg akut elmebetegek nélkül is egy darabig, szürke szakemberek, színtelen-szagtalan hivatalnokok irányításával, csendesen, nyugodtan, szakszerűen.

Tőlem például jöhetne vissza a külügy élére Martonyi, Kovács László, a pénzügyek élére Békesi vagy Bokros, jöhetne az ipart irányítani Kürti Sándor, a mezőgazdaság élére Gőgös Zoltán, az egészségügy élére a legsikeresebb kórházigazgatók bármelyike, aki sikereit nem a politikának köszönheti.

Az se lenne baj, ha némelyikük már elmúlt volna hatvankét éves, nekem olyan kellene, aki már bizonyított valahol..

Álom, álom, édes álom…