No, nem a fogyasztói árral, mert az macerás lenne, oda nem elég a csiribú-csiribá, meg a varázscsettintés, oda kellene gazdasági szakértelem meg valamiféle politikai filozófia is azon kívül, hogy enyém a vár, tiéd a lekvár.
A mi csüngőhasú tábornokunk a világ folyásával megy szembe már megint, mikor pocakját bátran kidüllesztve, száját nyalogatva meghirdeti Magyarország bevándorlókkal kapcsolatos politikáját.
Orbán Viktor a párizsi merénylet áldozatainak emlékére szervezett vasárnapi felvonulás után arról beszélt, hogy Európának szigorú bevándorlási politikára van szüksége, amíg ő lesz a magyar kormányfő ezt támogatja.
A miniszterelnök szerint a gazdasági bevándorlást meg kell fékezni, a bevándorlók „csak bajt hoznak Európára”.

Az amerikai ügyvivő felvette legünnepibb fapofáját, és idézett egy régi, sikeres magyar politikust, bizonyos Szent Istvánt, aki nem a becsavart szögletrúgásra tanította fiát, hanem a kormányzásra.
Aki elmondta neki, és rajta keresztül mindenkinek, aki ezt az országot vezetni vállalkozik, hogy a telepesek különböző országokból jönnek, tehát különböző nyelvet és szokásokat, különféle tudományt és fegyvereket hoznak magukkal, melyek mind a királyi udvart díszítik és teszik naggyá, egyben elrettentik némely idegenek arcátlanságát.
Egynyelvű és egyszokású királyság gyönge és törékeny.
Ha lenne csepp esze és visszagondolna a magyar történelemre, akkor lenne példa csőstül ennek bizonyítására, akkor ekkora baromság nem szaladt volna ki a száján.

Volt itt már jó néhány nemzeti tragédia – és hol van egy tatárjárás egy orbándúláshoz – melyek után a korabeli uralkodók, földesurak külföldről hívtak betelepülőket.
Erre talán legjobb példa a svábok betelepítése, akik rengeteg pozitívumot hoztak az országnak, új technológiákat, szokásokat honosítottak meg, megváltoztatva a hétköznapi életet is, mikor saját szokásrendszerüknek megfelelően járdákat építettek, ünnepekre kimeszelték a házaikat – sok helyütt még a járdát is.
Teljesen érthetetlen szokásként időnként lábat is mostak és nem kellett a sarkukról dinamittal lerobbantani a ganét, részt vettek az ország iparának megteremtésében, szorgalmasan és precízen, nem mellesleg hatékonyan dolgoztak.
Sok magyar átvette ezeket a szokásokat és az ország masírozott előre a fejlődés göröngyös útján.

Aztán voltak, akik nem önszántukból jöttek ide, de itt hazára találtak, nevüket őrzi a Kunság, széles járomcsontjukat, egészséges barna színüket meg a világhíresen szép magyar lányok.
Persze nekik sem volt egyszerű az életük,l de még a haláluk sem, élve temették el királyukat gyanakvó eleink.
Jöttek, akiket kergettek, például a zsidók, akik állítólag már Vereckénél vártak bennünket (kochogányt, bozoghányt tessék!) – erős nép, még bennünket is kibírtak, pedig ez nem volt akármilyen teljesítmény.
Mi pedig lassan tanuló nép vagyunk, százezrek fizették életükkel pedig a tandíjat, de még ma sem tanultuk meg a leckét.
De azért ha a sors úgy hozza, mint magyarokra vagyunk büszkék zsidó Nobel-díjas honfitársainkra, kiket egyébként elüldöztünk innen, mikor zengett az ég.
Mi ezzel járultunk hozzá a nácizmus feletti győzelemhez…
Voltak, akik csak úgy itt ragadtak nálunk, hiszen életmódjuk nem a letelepedésről szólt, hanem arról, hogy vándorolva járták a világot, felkínálva akkor még igen kelendő portékáikat a falvak lakóinak, kosarakat, teknőket, kanalakat – de a szegtől a lópatkón keresztül a fegyverjavításig sok mindent elvégeztek.
Őket a modern gyáripar és az európai nemzetállamok határainak lezárása tette röghöz kötött földönfutóvá, de még így is rengeteget adtak az országnak.
Ha hirtelen kiporladna a falakból az a malter, kiugrana az a tégla, melyet cigányok vittek a helyükre, kiugranának a földből a csövek, vezetékek, , szétporladnának a sínek, az utak, melyeket cigányok fektettek le, építettek, úgy nézne ki az ország, mint Drezda a szőnyegbombázás után.
És az az édes-bús zene, melyet tisztességesen eljátszani csak a cigányzenészek tudnak, és melyet mi természetesen magyarnótának hívunk, pedighát a cigány nélkül nem érne az semmit.

Ők mind, mindannyian mi vagyunk, a sok sokác, bunyevác, kun, matyó, zsidó és cigány vére keveredik bennünk a hadak útján erre vonuló tatár, török, bajor, flamand, ukrán, kalmük és lengyel vérrel, ezek vagyunk mi, magyarok.

És akkor ez a szerencsétlen, aki még a nyakkendőjét se tudja tisztességesen megkötni, akit az Úr a mi végtelen beképzeltségünk büntetéseként cseszett a nyakunkba azt mondja, hogy a gazdasági bevándorlást meg kell fékezni, és hogy ameddig ő – és így tovább, a hülyeségnek nincs határa.
A világ éppen egy új népvándorlás hajnalára ébredt, a gazdaságilag fejlett országok népessége folyamatosan öregszik, az öregek egy istennek se akarnak időben meghalni, olyan munkaerő, mely biztosítaná ennek a társadalmi modellnek a fenntarthatóságát nem áll rendelkezésre.
Bizony-bizony, kell a bevándorlás, kell a munkaerő.
Orbán fixa ideája, hogy majd a külhoni magyarok hazaköltöznek, de ez illúzió.
Erre csak akkor kerül sor, ha a rendkívül sikeres magyar külpolitika eléri, hogy elüldözzék őket szülőföldjükről, mint Trianon után – persze abból csak tragédia lenne, hiszen munkát adni azoknak sem tud, akik itt élnek.
Kivéve, ha a hazai képzett munkaerőt elüldözi ostoba, ám matyómintás-árvalányhajas politikájával, na, akkor lesznek szabad álláshelyek, jöhet a pakisztáni orvos, a bangladesi nővér, akkor már nem lesz probléma a bevándorlás, mint ahogy mára már nem probléma a magántőke sem az egészségügyben, pedig mekkora volt a pofája nem is olyan túl régen.

A bevándorlás ellen harcolni reménytelen és felesleges is.
Inkább arra kellene törekedni, hogy tisztességesen, jól szabályozottan működjön a folyamat, de hát csodát itt ne várjunk, itt a hazai cigányságtól is csak rémüldözni tudunk, de felemelni közülük, akik rászorulnak, segíteni rajtuk nem tudunk, nem is akar még az sem, aki vér a vérükből, de felvitte Isten a dolgát.
Róma hatalmas birodalom volt, de jött a korabeli népvándorlás, jöttek a barbárok, hunok, germánok és mára Róma csak egy meglehetősen koszos város maradt, rengeteg rommal – romos épületekkel és a hajdani dicsőség romjaival.
Ez a világ sora, a fejlettebb kultúrát általában megdönti egy fejletlenebb, majd a romokon elkezd építkezni, hogy aztán ismét ugyanez történjen.

Ami legjobban felháborít, az Orbán végtelen pofátlansága és a nép még ennél is végtelenebb szolgalelkűsége.
Ez a kókler anélkül nyilatkozik Magyarország nevében az ország számára létfontosságú dolgokról, hogy erre akárki is felhatalmazta volna.
A kormányfői felhatalmazás ugyanis nem arról szól, hogy helyettünk gondolkodjon, hanem arról, hogy két választás között a törvények keretei között vezesse az országot és megvalósítsa azt a kormányprogramot, melyet megválasztása során ismertetett a Parlamenttel, s melyet az elfogadott.
Nos, itt nincs kormányprogram, nincs törvényesség, csak seggnyaló alattvalók vannak, akik teljesen rendben levőnek tartják, hogy ez az elpofátlanodott bonobo egyszemélyi nyilatkozatokat tegyen.
Normális országban a bevándorlási politikát megvitatja a társadalom, bevonják a hozzáértő szakembereket, hatástanulmányokat készítenek, munkaerő-mérleget állítanak fel, megvizsgálják a bevándorlás lehetséges következményeit, aztán meghozzák a szükséges jogszabályokat.
Itt meg ez – kis „e”-vel – veri a mellét és vicsorog.

Megérdemeljük.
Megérdemeljük?