Kilökdösik a társadalmat a vagonokból, az útközben elpusztultakkal senki sem foglalkozik, mintha nem is lettek volna.
A rámpa végén nem Mengele áll, hanem a Pénz.
Ő szelektál, mégpedig igen határozott mozdulatokkal mutatja az utat – az egyik út a halálba vezet.
No, nem azonnal, mert az túl humánus lenne, hanem kap mindenki néhány évet, egyéni szerencséjétől függően.

Folyik az egészségügy átalakítása, anélkül, hogy a nép észrevette volna.

A sajtó szemérmesen ír a dologról, de inkább elhallgat, a pártok kussolnak, a civilek meg nem foglalkoznak ilyen apróságokkal, hiszen ott van nekik a SZABADSÁG, meg a DEMOKRÁCIA, továbbá a TÁRSADALOM TENGER GONDJA meg az ELMÚLT HUSZONÖT ÉV – el vannak foglalva a nagy dolgokkal mindahányan.
Mit törődnek ők azzal, hogy Julcsa néni a nyavalyás kis csípő-protézisével a várólistán hányadik helyre kerül, hiszen idáig sem érdekelte őket – ha a városi képviselő úrnak fájt a tyúkszeme, hát a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy az intézmény igazgatója soron kívül végeztesse el a magasztos bütykökön a nagyműtétet, ha pedig egy országgyűlési képviselő került ilyen szörnyű helyzetbe, hát kék lámpával, szirénázva vitték a műtőbe.

Julcsa néni is megéri persze a pénzét, hiszen tulajdonképpen ő sem törődik saját érdekeivel, a vizitdíj kérdésében ez szépen megmutatkozott, aztán a választásoknál is, amikor Nagyeszű Julcsa cserbenhagyta azokat, akik európai és humánus egészségügyet akartak teremteni számára, mert helyette hinni akart.
Hinni akart a szép dumáknak, melyek arról szóltak, hogy ameddig itt a Vezér mondja meg a frankót, nem kerül az egészségügy magánkézbe, nem csuknak be kórházat, nem lesz fizetős az ellátás.
Julcsa néni persze butuska, hiszen a rendszerváltás hajnalán ott szambázott már a privatizációs lehetőségek körül Lévai Anikó, Kékessy nagykövettel karöltve, csak akkor még volt az egészségügynek lobbiereje, az egészségügyben dolgozóknak tartása, szakértelme.

Szegény Molnár Lajosból mumust csináltak, pedig nem akart semmi mást, minthogy a plusz szolgáltatásokat megvásárolhassa az, akinek erre igénye és pénze is van, a bevételből pedig javítani lehessen azok ellátásának színvonalát, akik nem képesek a kényelmi szolgáltatásokat megfizetni.
Utódját meg Mengelicának nevezték a fideszes úriemberek, tanúságot téve csiszolt modorukról és fejlett igazságérzetükről.
A csúcs a vizitdíj elleni gusztustalanul demagóg, populista hadjárat volt, meg a népszavazás, melyen az egészségüggyel kapcsolatban két kérdést tettek fel:
– „Egyetért-e Ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?”
– „Egyetért-e Ön azzal, hogy a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és a járóbeteg-szakellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-től ne kelljen vizitdíjat fizetni?”
Tanulságos volt az ügy, az alkotmánybíróság itt tette meg az első kapavágást saját sírjának megásásához, azóta a testület koronája a béka segge.

Viszont menet közben kiderült, hogy új szelek fújdogálnak a fideszes hátsókból.
Elkezdődött ugyanis az egészségügy kettészakítása.
Kétféle ellátás lesz, az egyik a szegényeknek, a másik a tehetősebbek részére, és ez a kettő térben is elkülönül egymástól – az urak kényes orra nehezen viselné a szegényszagot, akárcsak a kórházi folyosón is, ahol esetleg belebotolhatnának a büdös proliba, a retkes parasztba, meg a koszos cigányba.
A szegények gyógyításán spórolni kell, nanehogymár járjon nekik a gazdagokéval egyenlő ellátás, majd meghatározza az illetékes népirtási szakember, hogy mit finanszíroz a társadalombiztosítás, mit meg nem.
Van munkahelyed és van biztosításod?
Mehetsz a szegények kórházába, ha meg nincs, hát a mentő úgy fog leborítani még ott is a kórházkapun kívül, mint dömper a sittet, a hozzátartozód meg jobban jár, ha a temetőhöz legközelebbi kórházba vitet, legalább a sírig vezető út rövid legyen, ha már a furnér-koporsót neki kell majd cipelnie a hátán.

Az illetékes szakemberek már járják a szomáliai kórházakat, tanulmányozzák a követendő modellt, mely majd felvirágoztatja ezt a gyönyörű, idegenektől és szegényektől előbb–utóbb mentes országot.
Hogy éppen a szegények szorulnának rá leginkább a társadalom szolidaritására és gondoskodására?
Kit érdekel?
Kinek vagyon, annak nagyon, az meg tudja fizetni az ellátást, a selejt, meg a genetikai hulladék menjen oda, ahova való.

Az egészségügyi ellátás egyre drágább, a modern eljárások, gépek, műszerek rengeteg pénzbe kerülnek.
Idáig a betegen – ha szegény volt, ha gazdag – elvégezték a szükséges vizsgálatokat a rendelkezésre álló legkorszerűbb technikával, innentől a szegények kórházaiban nem fog rendelkezésre állni a korszerű gyógyításhoz szükséges eszközpark, mert nem lesz rá pénz.
A gazdagok kórházában viszont lesz gép, szakképzett személyzet, csak éppen egy dolog nem lesz: átjárás a két rendszer között.
Ez pedig azt jelenti, hogy a szegényember kezelése és a gazdag kezelése között ott fog tátongani az a szakadék, melynek alján a szisztéma áldozatainak koponyahegyei lesznek találhatók.

A szegények kórházaiban lehet majd keménykedni az orvosokkal is, hiszen a gazdagok kórházaiban nem kell majd paraszolvenciát adni, a szegények orvosai pedig szintén szegények és kiszolgáltatottak lesznek.
A nyolcvanas években az USA ide járt tanulmányozni az állampolgári jogon járó magyar egészségügyi ellátást, de hol vagyunk ma már ettől?
Ez is szomorú, de még szomorúbb, hogy még a mai helyzetet is vissza fogjuk sírni.

Ami most folyik az egészségügyben, azt nem az egészségügyi szakpolitika irányítja, hanem a vadkapitalizmus harácsoló, embertelen közgazdaság-tudománya, Orbán vazallusainak fékezhetetlen mohósága.
Ha egyszer a nép feldühödik és kihajigálja őket az ablakon, ha megérik, hogy kórházba kerülnek, hát igencsak fognak csodálkozni az általuk teremtett állapotokon.

Nem nagyon fogom tudni sajnálni őket…