Természetesen jól beszélt.

Más politikusok akár karriert is építhetnének abból, ha csak feleannyira jól tudnának beszélni, mint ő.

Ami a beszéd tartalmát illeti, természetesen minden a helyén volt, megvolt az elején a bolsevik önkritika, harcostársak érdemeinek elismerése, mindenki láthatta: a mi Ferink nincs elszállva önmagától, képes saját hibáinak ostorozására is.

Az azért kicsit disszonáns volt, hogy hiába hivatkozott Kósáné Kovács Magdára, nem találta a teremben, aminek talán az lehetett az oka, hogy nem hívták meg, ami viszont érthető, hiszen a terem befogadóképessége kicsi, cserébe viszont úgy néz ki belülről, mint a Téli Palota az ominózus támadás előtt.

Ideális helyszín ez egy – mint megtudhattuk – baloldali párt évértékelőjéhez, a bimbózó diktatúra coming outjának második évében.

Ha a szegényember meglátja ezt a szomszéd lopott árammal üzemeltetett televízióján, hát erőt vesz rajta a heuréka effektus: Aha! Ez az én pártom, ez kell nekem!

Az önkritika tárgya szerencsétlen Pásztor Albert még szerencsétlenebb jelölése volt, melyre rábólintott a káderpolitikához köztudottan zsigeri tehetséggel közelítő pártelnök is, ki eme elegáns fejbiccentéssel a demokratikus jelölés folyamatára feltette a koronát.

Hát mit is mondjunk erre: az önkritika jogos volt, még akkor is, ha szegény Pásztor Albert inkább csak áldozata volt a magyar nép olvasni tudó hányadát jellemző alacsony szövegértési indexnek…

Gyurcsány elnök úr mondott még egy-két érdekes dolgot, ami nem kimondottan évértékelő volt, inkább csak próbálkozott némi rendtétellel az agyakban.

Elmondta, hogy aki kiegyenesítette a kaszát, az nyugodtan visszagörbítheti, mert Péter-Pálra egyelőre nem várható forradalom, ami nagy igazság, de aki forradalomban akar hinni, az forradalmár lesz, ha a reálpolitikus beleszakad is az igyekezetbe, hogy erről lebeszélje.

Aztán azt is taglalta, hogy a parlamentből való kivonulás mennyire értelmetlen és kontraproduktív lenne, ami szintúgy nagy igazság, de ezt sem fogja elhinni az, akinek ez a gyíkja.

És akkor még szó sem esett azokról, akik a fejéhez verik felesküdését az Alaptörvényre, beleértve a DK ellenállási záradékát is, vagy szerepét a választásokon való részvételben.

Magam is ismerek a bloggervilág bozótjában olyanokat, akik szerint neki már réges-régen, kezében kováspuskával, fogai között késsel a Bakonyban kellene gerillaharcot folytatni, ahelyett, hogy pelenkát vásárolni járna.

Senki sem forszírozta, de ő azért bemutatta érzékletesen, hogy mi a különbség az ő vagyonosodása és Orbán vagyonosodása között, és már megint nem volt senki a környezetében aki figyelmeztette volna: drága Elnök Úr, ez senkit nem érdekel, ebből Jóskának annyi jön le, hogy nektek, trógerek van, én meg éhendöglök a gyerekeimmel a fűtetlen lakásban.

Elmesélte azt is, hogy akkor, amikor ő volt a kormányfő, akkor valamelyest javult a helyzet, most meg romlik, és aki azt hiszi, hogy Orbán világgákergetése esetén máról-holnapra gyökeresen változni fog a helyzet, az illúziókban él.

Ez persze nem is igaz, mert az ember közérzetét nem csak az anyagiak befolyásolják, hanem életének teljes környezete, például az, hogy lát-e esélyt gyermekei taníttatására, igénybe tudja-e venni az egészségügyi ellátást, jár-e neki a nyugdíj vagy adható és még ezer ilyesmi.
Ezzel biztatni a népet – szerintem melléfogás, mert ezzel mindent adott, csak értelmet nem a tömegek amúgy is lagymatag harcának.

Nem valami túl lelkesítő perspektíva az, hogy az állampolgár harcol, a cél pedig a nagy semmi.
Volt már pedig, hogy beszédeiben nem bontotta ki az igazság minden részletét, de
akkor választást is nyert, ennek fenyegető veszélyét – úgy látszik – mindenképpen el kell kerülni.

Volt még sok remek megállapítás, az előadásmóddal sem volt baj, hiszen a magyar átlag kenetes beszédekhez szokott, így nem viseli el az érzelmi kitárulkozást – hát, most nem panaszkodhatott.
Szó esett a civilekről a beszéd mazochista blokkjában: szeressük őket, mert majd belejönnek a politizálásba, senki sem kiforrott politikusként kezdi – a szokásos gyurcsányi séma alapján odatartotta a másik orcáját is, jóllehet a fejét már cipóra verték azok, akiket felkarolt, akiket szeretett, akiknek megbocsátott, néha az ember már azt várná, hogy az énekesmadarak leszállnak a vállára, de idáig valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy csak keselyűk lengették a szárnyaikat arrafelé, ki-kitépve egy-.egy darabot a májából, meg innen-onnan.
Még a libák voltak a leghumánusabbak, hiszen ők legalább le sem bombázták…

Nekem ez a beszéd mégis arról szólt, ami nem hangzott el benne.

Nem hangzott el például az elmúlt év értékelése, jóllehet a demokratikus oldal akkora maflásokat kapott sorozatban, hogy a fal adta a másikat, olyan állapotba került, hogy rossz ránézni, olyan durva dolgok történtek, melyeket elfeledni bűn, hiszen az elfeledett dolgokból nem lehet tanulni.

Nem érintette a beszéd a DK és a többi párt viszonyát, ami elhangzott, azt Gyurcsány annyira gondosan becsomagolta, hogy tán már maga sem tudta, hogy miről beszél, pedig ha ennek a beszédnek lett volna, hát éppen az lett volna a pozitívuma, ha elemzi a Nagy Pofáraesés okait, megnevezi azokat, akik a demokratikus oldal vereségéért felelősek, és elmondja, hogy a legnagyobb tévedése nem Pásztor Albert támogatása volt, hanem a megfelelő biztosítékok nélkül kötött megállapodások – például a frakcióról – melynek következtében most úgy ülhet a Parlamentben, mint sértett kakadu az ülőrúdon.

Érinthette volna a beszéd azt is, hogy kinek a pártja is tulajdonképpen a DK, mert attól tartok, hogy jelen állapotában csak Gyurcsány Ferenc pártja, ami igazán kedvező státusz, csak az ország bajainak megoldásához ez kevés.

Nem szólt a beszéd Magyarország helyéről a világban, viszonyunkról Amerikához, a NATO-hoz, az Unióhoz, Oroszországhoz – amit pedig a két Magyarországról elmondott, az számomra rettenetesen ellenszenves volt.

Azt mondta, hosszú távon két Magyarországnak kell egymás mellett élni, amit ugyan érteni vélek, de egyetérteni nem tudok vele.

Igen, nem kell élethalál harcot vívni a jobboldallal, joguk van arra, hogy tőlünk eltérően gondolkodjanak a világról, de azért igenis harcolni kell, hogy ez egy olyan ország legyen, melyben a politikai vitákat demokratikus módon döntik el a politika szereplői, az egyetlen Magyarország érdekében.

Egy az ország, és az lenne a kívánatos, ha ez az egyetlen országunk demokratikus legyen, ahol kompromisszumképes politikai erők folyamatos alkujának eredményeként olyan társadalom létezik, melyben jól tudom érezni magam.

Szóval, szép beszéd volt, teljes egy napig téma lesz talán, aztán a remek időpontválasztásnak köszönhetően – Merkel előtt két nappal – a kutya sem fog emlékezni rá, ami azért nagy kár, mert voltak benne okosságok is.

Hát majd jövőre, – hátha addigra történik is valami.

Gyurcsány 2016-ot említett, én nem évhez, inkább eseményhez- a koronázáshoz, vagy a nagyturul-röptetéshez, esetleg a nemzetvezér-választáshoz kötném a történést – majd meglátjuk.

Ezt mondta Vak Béla is anno…