Visszatérve a panzióba, persze, elcseverésztem egy kicsit a recepcióssal, meg kértem szilvapálinkát, de, mint kiderült, előző nap elfogyasztottam a maradékot. Node, ott jött a papa, aki javasolta, hogy esetleg saját főzésű barackpálinkával meg tudna kínálni. Nem ellenkeztem. Két perc múlva már oroszul társalogtunk – a feleségét ugyanis Moszkvából hozta. A vacsora knédli volt, sertésszelettel, meg bukta. Mindenki három szelet knédlit kapott, minket megkérdezett a felszolgáló leányka, hányat kérünk? Ötöt kértünk. Ennyit számít, ha valaki a tulajjal pálinkázik.

Doremi megígérte, hogy lesétálunk vacsora után a sétálóutcába – a rosseb, nem elfelejtettem, hogy visszafelé meg fel kell kapaszkodni? – és iszunk egy sört – csapoltat, naná! Végül is, én kettőt ittam. Kaptatunk felfele, mikor elhúz mellettünk egy mentő, amit később a panzió előtt láttunk viszont, a mentősember éppen pakolt vissza mindenféle sürgősségi cuccot. Másnap reggel kiderült, hogy az egyik asztalszomszéd, egy cseh házaspár férfitagja elperecelt a wellnessben, és felkarcsont törést szenvedett, úgy hogy reggeli után pakolnak, és irány haza, mert műteni kell a pasast. Szegénykém. Milyen jó, hogy kihagytuk a wellnesst – így Doremi. ??? Így én. Azért, apácska, mert te tuti, lefejeltél volna valamit! Na, ennyit a hosszú, boldog párkapcsolatról.

Vasárnap reggel lecuccoltam az első csomagrészt az autóhoz. Visszafelé, kopp, fennakadtam a bejárati ajtón: hát, az bizony, visszazárt, kívülről csak kulccsal nyitható, az meg ott figyel Doreminél a szobában. Sebaj, ott a csengő, ráírva: Recepcija, nosza, csengettem. Nomeg, pózoltam is egy kicsit, mert videokamera is volt felette. Semmi. Ismétlek, ismét semmi. Visszaszambázok a kocsihoz, hátha Doremi kinéz az ablakon, majd leszemaforozom neki, hogy hozza le a kulcsot, de miért nézne ki, amikor a fürdőszobában sminkel? Kezdtem kicsit fázni, gondoltam, beülök a kocsiba, majd csak feltűnik Doreminek, hogy eltűntem! Nem tűnt fel neki…Irány vissza, megint csengetés, ismét semmi. Kerülök egyet a sziklakertben, élvezem a kilátást, amikor nyílik a konyhaszinti oldalajtó – meg vagyok mentve! – és egy szőke konyhatündér lép ki, cigarettázni! Elpanaszolom neki, hogy mi történt, vigyorog, mint a vadalma, de bekiált egy másik konyhatündérnek, hogy eressze már be ezt a bamba magyart! Ajtó nyílik – naná, hogy szőke ő is – én beoldalgok, és közben exkuzálom magam, a tündérke meg mutatja, hogy ott van az ajtófélfa mellett egy vasdarab, na, azt szépen, ügyesen be kell állítani a küszöb elé, és a bamba magyar már nem is zárja ki magát. Na ja, úgy könnyű!

Mi meg, mielőtt Körmöcbányának fordultunk volna, teljesítettük jószolgálati küldetésünket: eredeti szlovák sajtot kell vinni a gyerekeknek, meg a szomszédasszonynak, aki távollétemben gondoskodott a kutyáimról. A Tesco előterében sajt-tejtermék bolt, több tucat féle sajttal, meg gyümölcsjoghurttal, tejjel, vajjal, túróval. Sajnos, az eladólány bár csinos is volt, meg mosolygós is, de a szlovákon kívül nem beszélt más nyelvet, nekem meg a füstölt kecskesajt neve nem ugrott be éppen akkor, így hát, mutogattunk, hogy ezt is kérjük, meg azt is. Persze, magába a Tescoba is be kellett menni, mert hát Doremi knédlit akart venni, meg gőzgombócot. Mit mondjak, ebben a Tescoban nagyobb volt a választék, az áru „kiterítése”, a rendezettség, mint a legnagyobb budapesti Tescoban. Az árak meg egyszerűen nevetségesek voltak – persze, talán csak nekünk.

Irány Körmöcbánya, elvégre ott van a pénzérme-múzeum, meg a bányamúzeum, meg a kolostor. Nos, a téli szezonban Körmöcbánya nevezetességei, jelentem, csak hétfőtől szombatig vannak nyitva. Szívás. Node, ott a kolostor, nézzük azt meg! Persze, megint lépcsők. A kolostor fedett feljárója nyitva, ráadásul igencsak felebaráti módon szakaszonként pihenő beiktatva. Hanem, a feljáró végén a kassza gyanúsan zárva, de hamar megvigasztalódtunk: a kolostorudvarra vezető rács is. Maradt a panoráma.

Hókefélkét megbíztam, hogy vigyen vissza minket Budapestre. Rendes volt, mert csak háromszor tervezett újra. Én meg csak egyszer fordultam szembe a forgalommal, de némi reflektorvillogtatás után rendeztük az irányt. Amúgy meggyőződésem, hogy Hókefélkének lelke van. Amikor leanyáztam, vagy rászóltam, hogy nem is megyek gyorsan, minek szól bele, egy darabig duzzogva hallgatott…