Író olvasó találkozón voltam a Művelődési ház könyvtárában. Péterfy Gergely, József Attila díjas íróval beszélgetett Kende Tamás, a Kitömött barbár című regényének kapcsán.
A rendkívül jó hangulatú beszélgetés után azt is adhattam volna írásom címének, mintegy összefoglalásként: „Miért olvassuk el feltétlenül Péterfy Gergely: Kitömött barbár című, új, Aegon díjas könyvét?”

Rendhagyó módon írásom egyáltalán nem a regényről fog szólni, hiszen nem volt szerencsém még elolvasni, de természetesen „készültem” és igyekeztem megkeresni több interjút és ismertetőt, ezért kötött le annyira a beszélgetés.

Péterfy Gergely ízig-vérig mai modern író, közvetlenül, kendőzetlenül vallott önmagáról, az írásról, a regény keletkezésének történetéről. Hétköznapi beszédstílusban adta tudtunkra, hogy örül a beszélgetésnek, vagyis „tök jó” együtt lenni. Úgymond személyiségével betöltötte a teret, atmoszférát teremtett, tökéletes csendben figyeltünk, de ez a csend nem a fegyelmezettség csendje volt, hanem az a csend, amikor nem akarunk egyetlen szót se elmulasztani. Az író az első perctől az utolsóig fenntartotta érdeklődésünket. Természetesen ehhez hozzájárultak a jó barát, Kende Tamás értő kérdései, aki remekül választotta ki a legizgalmasabb lehetőségeket.

Péterfy és Kende

• Mindig elmondom, hogy tíz évig írtam, mert ez olyan jól hangzik, de azért ezt nem úgy kell elképzelni, hogy tíz évig csak ezt csináltam. – valahogy így kezdődött.

Egy ilyen emlékezés mindig egy kicsit szubjektív, ezt remélem megbocsájtja nekem az író és az olvasó is. Engem nagyon lekötöttek a mű keletkezésének történetéhez kapcsolódó apró, érdekes sztorik. Elsőként pl. az a kis epizód, hogy szerző az ötletet még gyermekkorában találta, mikor is nagyapja könyvespolcáról leemelt egy régóta csak nézegetett kötetet. Ebben talált rá Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, a „barbár” rejtélyes barátságára, és a kíváncsiság máig kísérte. Később megtudhattuk, hogy ebből először hosszas kutatómunka eredményeként egy doktori disszertáció született, amiből aztán az írói fantázia hozzáadásával alakult az olvasmányos regény.

Kende Tamás rákérdezett az örök témára, a nőkre, arra hogy írói pályája során, regényről regényre hogyan fejlődtek nőalakjai, hogyan lettek oldottabb, kedvesebb figurává. Frappáns, de igaz választ kaptunk, a művészember alkotó erejéhez és hangulatához mindig sokat tesz az éppen vele élő nő, a kapcsolat szépsége vagy, akár a sikertelensége. A nő, az inspiráló „múzsa”, a feleség, ÉVIKE most a minden, és vele tökéletes a harmónia. Ez egy nagyon emberi és szép részlete volt az estnek.

Elmesélte a regény szerkezetének felépítéséhez tartozó „kísérletezgetést”, több próbaverziót is írt, hogy vajon, hogy jobb. Ki legyen az elbeszélő, Bárótzi Sándor, a régi vágású alkimista, a főszereplő maga, vagy Kazinczy felesége, Török Sophie? Végül csak ráérzett a legjobbra, kiválasztotta Török Sophiet. Kazinczy feleségének szereplése, elbeszélései, emlékezései keretbe foglalják az egész történetet. Hol a Kazinczy család szövevényes és olykor zűrös életéről beszél, a legbelsőbb titkaikról, hol Angelo Solimanról, különös barátairól, vagy a férje és a mindenki által megbámult, furcsának tartott „barbár” közötti, számára nehezen érthető barátságról.

Benne van a regényben az 1831-ben Magyarországon pusztító, a Kazinczy halálát is okozó pestisjárvány, minden következményével. Az emberek tudatlansága, az orvosok bizonytalansága miatt kétségbeesés, lázadás, kegyetlenkedés folyt. A nép többször a nemességre támadt, mert azt hitték, őket jobban gyógyítják. Itt kaptunk egy magyarázatot, arról, hogy a feltűnő vörösre festett pestises halottakat szállító kocsi mekkora felháborodást és haragot okozott, mert tudták, hogy máshol az elhullott állatokat szállítják vele, azaz sintér kocsi. Az is ijesztő, hogy a pestis gyógyítására használt bizmut mérgező volt, sok kisgyerek halálát okozta.

A szabadkőművesekről is olvashatunk, hiszen maga Kazinczy is az volt, különös barátja Angelo Soliman is, ez a közös titok is összekötötte őket.

Ott a nagy kérdés, miért is volt az a szegény ember „barbár”, mert sötét volt a bőre, mert a titokzatos távoli Afrikából érkezett, mert a Lichtenstein hercegek szolgálatában állt, mert érdekes figurák, tudósok, alkimista, orvos voltak a barátai, mert szabadkőműves volt titokban? Az emberek megbámulták, féltek tőle, azt hitték valami titokzatos erővel rendelkezik, ártani tud.
A bőrét végrendeletében Kazinczyra hagyta, aki aztán egy jogi eljárás keretében a Természettudományi Múzeumnak adományozta, mert 1796-ban bekövetkezett halála után, császári rendeletre valóban kitömték. Ez már hátborzongató, az író még a „technikáját” is nagyjából elmesélte, sőt azt is, hogy a múzeum, ahol később a kitömött állatokkal együtt raktározták az 1848-as harcokban találatot kapott és leégett, a „kitömött barbárral”együtt. Soha nem tudták tisztességgel eltemetni, amibe a lánya belebetegedett, beleőrült.

Feltétlenül el kell olvasni, számtalan izgalmas szál vonul végig a teljes történeten! Lám mennyi érdekességet felvillantott egy órányi beszélgetés, pedig én el sem olvastam a könyvet.

Kedvcsinálónak ennyi biztos elég.

Felötlött még bennem az érzés, és számtalan kérdés, hogy mennyire összefüggésbe hozható a régi történet a korunkban tapasztalható jelenségekkel. Köztünk élnek a jelenkori képletes „barbárság” bélyegét elviselni kényszerülő embertársaink és korunk igazi „barbárjai” egyaránt. Felmerül a kérdés, hogy már milyen régen jelen volt a történelem során a másság, pl.a más bőrszín miatti megbélyegzés, de úgy is fordíthatjuk a kérdést, hogy mennyi idő, több száz év eltelt azóta, és még mindig jelen van, vagy újra jelen van az ember és ember közötti megkülönböztetés.