Még az átkosban történt, hogy valamilyen testületi ülésre meghívták az országos jelentőségű nagyvállalat vezérigazgatóját. A rendezvény a Városi Tanács épületében volt, a lépcsőházban találkoztam vele és sleppjével. Ő vonult elől, mögötte meg a táskahordozója. Ismertem az illetőt, aki képzettségét tekintve megállta volna a helyét akár a termelőmunkában is, de ő mégis táskahordozó akart lenni. Nem ismertem fel benne, de ma már tudom, ő volt a jövő embere.

A táskahordozó örök és elpusztíthatatlan, miként a szervilizmus maga. Mióta világ a világ, azóta létezik és létezni is fog, míg csak nem az utolsó táskahordozó át nem adja az atomrakéták indítókódját tartalmazó táskát annak a politikusnak, aki szintúgy táskahordozó volt ifjúkorában.
Nem büszke embernek való az ilyesmi, de ha jól belegondolunk, akkor eszünkbe juthat, hogy a törzsfejlődés során az ősi tengeri óriások mind-mind kihaltak, míg Nyálkáslotyogós, a hullámok által partra sodort ázalékállatka nemlétező szemével körülnézett, és elindult az emberré válás rögös útján. Hosszú volt az út, melynek csúcspontja az lehetett, mikor az ember majmokkal közös őse megszületett, onnantól fogva – és azóta is – csak lefelé visz az út, viszont lehet rajta rohanni is, akár.
Lefelé.

Az emberek többsége elkezdett vadászni meg gyűjtögetni, de minden törzsben akadt egy-kettő, aki nem a vadlibát hajkurászta, hanem beállt a törzs főnöke mögé és cipelte a bunkót, mely aztán az évezredek során komoly átalakuláson ment keresztül – a kor aktuális divatjának megfelelő táska lett belőle, míg a főnökből bunkó.
A legjobb vadász és a legügyesebb gyűjtögető, sőt a vadászatokat legügyesebben szervező, vagy a növényeket és lelőhelyüket legjobban ismerő emberek szinte soha nem kerültek olyan helyzetbe, hogy a sors megpróbáltatásaiban – általában a koleszterin-túltengés által okozott infarktusban – elhullott főnök helyére léphessenek, hiszem mire odaértek volna, a táskahordozó már betöltötte az űrt, melyet főnöke hagyott.
Ha a főnök vonakodott űrt hagyni, hát nemegyszer a táskahordozó siettette a folyamatot, ennek szép példáit megtalálhatjuk a munkásmozgalom történetében is.

Hogy-hogy nem, a magyar közéletet sem kerülte el ez a jelenség, hiszen csak úgy kapásból: táskahordozó volt Lázár, táskahordozó volt Rogán, és táskahordozó volt Szíjjártó is – mondhatnánk, jókor, jó helyen jó táskát cipeltek. Természetesen jó tulajdonságaik gyökere az ősi múltba nyúlik vissza, hiszen mindahányan megtartottak valamit az ősi ázalékállatka takonyszerű gerinctelenségéből.Tán ezért is van, ha rájuk néz az ember, akkor leginkább egy házatlan csiga, egy medúza vagy valami ilyesmi gerinctelen jut az ember eszébe. Külügyminiszterünkről pedig első ránézésre kiderül, hogy lábasfejű, hiszen a feje olyan, mint egy lábas – na, jó, esetleg villanykörte, de olyan gerinctelen élőlény meg nincs.
Azért annak van valamiféle jelzésértéke, hogy az állam vezetésében a táskahordozók dominálnak, gondolom, a jellemük – vagy a jellem hiánya teszi alkalmassá őket a feladatra.

Hogy hogyan tudja a Nemzeti Génbank összeszedni ezt a rengeteg emberi selejtet, azt csak az magyarázhatja, hogy nem kell keresgélnie őket, hiszen vonzza őket, mint vasreszeléket a mágnes. Ezek – ha megérzik a Nagyember-bűzt – odasereglenek és rárontanak, mint víziló a mocsárra, megvívnak egymással, a legéletrevalóbb pedig megragadja a Szent Szütyőt, melyet azután, mint státusz-jelképet alkalmaz, éppúgy, mint őt a Nagyember.
De hogy ezeket egy csordába terelni – ilyen ötlete csak a Mi Lángeszű Vezérünknek lehetett, aki aztán joggal bízhatott az ősi bölcsességben: hasonló a hasonlónak örül. Így aztán jó kezekbe került az állam vezetése.
Viszont aki azt vizionálta, hogy majd hívei eltakarítják a mi Julius Caesarunkat, azok tévednek, – ez nem csak hogy Julius, de Augustus, sőt, még December Caesar is lesz.

Elnézegettem 2015 legbefolyásosabb magyar embereinek listáját. Orbán, Csányi, Lázár, Habony, Matolcsy, Rogán, Andy Vajna, Pintér, Simicska, Varga Mihály – ez a sorrend. Lehet sírva fakadni a Csányi után következő névsoron, el lehet képzelni, milyenek a hatalmi piramis alsóbb szintjei ott, ahol egy Habony nevű izé a negyedik helyen állhat a sorban, megelőzve mondjuk a Tudományos Akadémia elnökét, aki bele se fért az első tízbe.
Szánalmas ország lettünk, szánalmas elittel, de talán saját magatartásunk alapján ezt is érdemeljük. Mit mondjak, ezekhez képest a Kádár-rendszerben egy Fekete János, egy Aczél György, egy Berecz János maga volt az emberi értelem és tisztesség világítótornya, maga a Fárosz.
Gondban leszünk, mikor ezeket el kell majd takarítani, talán ha tűzoltótömlővel, sok vízzel.

De nincs kétségem, jönnek majd helyettük újak…