A kenőpénzeket emlegetik alkotmányos költségként a vállalkozók de ennek ezennel vége – vagy kisnyúl. Nyilvánosságra hozta korrupcióellenes elkötelezettségéről elhíresült kormányunk a Nemzeti Korrupcióellenes Programot, mely a 2015-2018 közötti időszakra látja el instrukciókkal azokat, akiknek a jelenség üldözése hivatalból feladata. A helyzet olyan, mintha a növényevők védelméről szóló programot a hiéna írná. A nagy feladatot a belügyminiszter hangolja össze, mint az élet a kecseke a káposztatolvajok elleni harcot, feltehetőleg az olajmaffiától az alvilág egyéb csoportjai elleni harcig ívelő pályafutásának sikerei elismeréseképpen. Az anyag gyönyörű, ötven oldal, én két dolgot hiányolok belőle, egyrészt a harmincnyolcadik oldalon azt a bekezdést, mely egy korsó sört helyez kilátásba annak, aki idáig elolvasta az irományt, a másik pedig a program elnevezésének hiánya. E téren pedig igen kreatív a kormány, de úgy látszik, itt elakadtak, hát én segítenék: legyen a program elnevezése Tiborcz István Nemzeti Korrupcióellenes Program, a névadó igazán szépen jelképezi a korrupció elleni harc mai állapotát Magyarországon – de tudnék még egy-két nevet javasolni…

Most hirtelen nem jut eszembe a politikailag korrekt kifejezés arra, hogy ez az anyag egy nagy kalap szart se ér, habár tudom, hogy ez a megállapítás csak az állampolgár szemszögéből állja meg a helyét – a kormányzatnak és az országot irányító bűnszervezetnek aranyat ér. Erre lehet majd hivatkozni ország-világ előtt, világgá kiáltva, hogy a magyar kormány kezét-lábát töri a korrupció visszaszorítása érdekében, hiszen ebben az anyagban vannak remek fogalmi meghatározások, meg felelősök, meg rengeteg töltelékduma, a szív megszakad a boldogságtól, ha elolvassa a címét valaki. Tudományos is, például meghatározza az integritás fogalmát, mely szerintük egyén esetében olyan magatartásmódot jelöl, amely „meghatározott értékeknek megfelel, vagyis azt, hogy az egyén elfogulatlanul, józan módon, saját értékrendjének megfelelően viselkedik és cselekszik.”
Gyönyörű.

Mondjuk, azt nem fogalmazza meg, hogy mi a teendő olyankor, ha az egyén elfogulatlan, józan értékrendjének csúcsán az egyéni haszonszerzés áll, és az érintett ennek megfelelően, józan módon viselkedik és cselekszik, és szünetmentesen lop, mint a gép. Egyetlen pozitívuma azért mégis van a dolgozatnak, ez pedig a civil szervezetek megregulázással egybekötött megmogyorózása.
Az ötven oldalból kettő ezeknek a szervezeteknek és vezetőiknek megfegyelmezésével foglalkozik. Nem kétséges, hogy a közpénzeket felhasználó szervezetek – a számukra adományozott közpénzek mértékéig – elszámoltathatók és ellenőrizhetők kell legyenek, ez a szervezetek vezetőire is igaz kell legyen. Érdeklődéssel várom, hogy a sportegyesületekre és vezetőikre hogy terjed majd ki ez az elv, különös tekintettel az társasági adóból nyújtott támogatásokra (TAO) és az egyéb állami pénzekre.

Nem taglalnám részletesen a nagyívű programot, mely oly felesleges, mint libának a hózentráger, egy újabb parasztvakítás a sok közül. A korrupció üldözésére rendelkezésre állnak a megfelelő állami szervek, léteznek a megfelelő jogszabályok, vannak börtönök, melyek tele vannak pártízezer forintos lopásokat elkövető cigánygyerekekkel, miközben a közösségtől milliárdokat lopó–csaló-rabló maffiózók szabadlábon szaladgálnak. Ha el is fogják őket, hát a perük éveken át húzódik, majd az időmúlásra való tekintettel enyhítik a büntetésüket, miközben vígan költik a tőlünk lopott pénzt.

A nép pedig észre sem veszi, hogy milyen ostobának nézik és mennyire lenézik, és nagy indulattal követeli a libatolvajok kezének levágását, de szóba jöhet velük kapcsolatban a halálbüntetés is. Ma azt tartja a közvélekedés, hogy rendjén van az, ha az uniós támogatások felét a kormányfő és köre azonnal lenyúlja, a másik felének a felét a helyi hatalmasságok szakítják le maguknak, de a kivitelező még így is el tudja végezni a pofátlanul túlárazott munkát, megéri neki. Legfeljebb a dolgozóinak nem, de kit érdekelnek a lúzerek?

Sokan azt hiszik, hogy a korrupció úgy működik, hogy beleteszünk egy Nokiás-dobozba húszmilliót, és az érdekelt kezébe nyomjuk. A faluszéli boltos is tudja, hogy a lopott árut nem a boltból kell kitalicskázni, hanem annak be sem szabad érkeznie a boltba, aztán a hasznon lehet felezni a szállítóval. Az uniós pályázatok túlárazása közismert, időnként egy-egy elszánt idealista feszegeti ezt a kérdést, de tulajdonképpen, akik a pályázatok közelében vannak, mind abban érdekeltek, hogy az ár és a nyereség magas legyen. Ha az enyém lehetne az az összeg, mely a pályázati ár és az elvégzett munka tényleges kivitelezőinek – az alvállalkozók alvállalkozóinak – valóságosan kifizetett összeg között van, gazdagabb lennék, mint a Nemzet Esze, akinek leginkább a lopáshoz van esze…

A korrupció során nem csak pénzzel lehet fizetni, lehet a fizetség egy állás, jól fizető másik munka, befolyásérvényesítés – „ne mi nyerjük a legtöbbet” -, egy bérautó, egy lakás és még ezerféle dolog. Nem kell, hogy saját néven jelenjen meg az ellenérték, a megbízható rokon is megfelel. Nem kétséges, nehéz bizonyítani, de nem lehetetlen. A tömeges korrupció nagyrészt annak köszönhető, hogy a társadalom látja, mit művelnek az állam felsőbb szintjein és ezzel felmentést is ad magának – magyarember alig várja, hogy valaki korrumpálja. Ez meg azt eredményezi, hogy hülyének nézik, aki számlát kér, aki nem csalja az adót, aki megpróbál országban, nemzetben gondolkodni – nem csak a jelszavak szintjén.

Fejétől büdösödik a hal, tartja a népi bölcsesség és ez a korrupció esetében is igaz. Mégis, örülök, hogy a kormányzat foglalkozott ezzel a kérdéssel, jól jön ez majd, mikor ott ülnek majd a vádlottak padján. Al Capone se a brutális gyilkosságokon bukott meg, hanem adócsalás miatt került az Alcatrazba.

A szegedi Csillag is megfelel a célra, gondolom.

Ebben reménykedjünk.