Elgondolkodott a kegyelem mibenlétén, pedig az ilyen mélységű gondolkodás elég távol állt tőle. Jobban el volt ő a trükkök és tippek kitalálásával, hogyan srenkelhetett valahol, mi módon forgathatta ki a mackót a bundájából. Csakhogy, annál az ominózus utolsó esetnél – mert mindig van egy utolsó eset – a tulaj kicsit korábban ért haza, mint ahogy számította. Még javában babrált a mackóval, amikor rányitott. Ő meg menekülés közben kicsit erősebben találta fejbe vágni. Persze, az is lehet, hogy a pasas koponyája volt vékonyabb az átlagosnál, minden esetre belehalt.

Elítélték, mint visszaesőt, életfogytiglanra. Fellebbezett, persze, kegyelmi kérvények tucatját adta be, de hiába. Kegyetlen a törvény, kegyetlenek a bírák, kegyetlen az igazságszolgáltatás – gondolta. A legnagyobb emberi erény a kegyelem – hajtogatta a börtön lelkésze, amikor vasárnaponként meglátogatta. Más látogatója nem igen volt. Ki is lett volna? A lánya? Már rég elfelejtette. Különben sem egy lánynak való a börtön beszélője. Az elején még, hébe-korba bejött, de látszott rajta, igazából csak a kötelesség hajtja, nincs nagyon mit mondania. Aztán tizenöt éve már nem is jön. Nem hibáztatja. Ha tehetné, ő se menne saját magához látogatóba. Mégiscsak egy gyilkos, és nem holmi sima mackós.

Hát, kegyelmet, azt nem kapott. Manapság már ott tart, hogy úgy véli, Istennél nincs kegyetlenebb. Ő sohasem bocsát meg, ő sohasem engedi el a büntetést. Ha másképpen lenne, nem lenne a pokol. Hiszen Ő döntött úgy, hogy létezzen menny és pokol! Ő nem száműzi a világból a bánatot, a szomorúságot, de a bűnt sem! A Mindenható dolga, hogy kegyelmet gyakoroljon, de nagyon úgy néz ki, hogy ezt ritkán teszi, és csak annyira, amennyire szükséges. Az emberek itt a földön nem szentek. De még az odafenti szentek is csak arra jók, hogy imákat suttogjanak a Jóisten fülébe, persze, ehhez előbb vértanúnak kell lenniük, hiszen az emberek bűne által váltak szentté!

Phhü. Egész kimerült, mire ezt végiggondolta. Kár, hogy csak így, a vége felé jutott ennyi okosságra. Feje alá tette a kezét, és elmélázott a mennyezeten játszadozó fényeken. Már békén hagyták, már nem zörrent a cirkli, nem harsogott a parancs: kezeket a takaró fölé! Ő is megbékélt már mindennel.
Valamiért, maga se tudta miért, valamikor volt nőinek képe sorolt el a szeme előtt. Voltak egy páran, az biztos. Mindegyiket szerette – a maga módján, persze, és mindegyik szerette – a maguk módján, persze. Egyik-másiknál elidőzött egy kicsit, emlékezett. Valami megmoccan az ágyékában. Ezen aztán majdnem felröhögött: évek óta semmi, aztán meg, pont most, ez kész röhej!

Úgy néz ki, hogy ügye hamarosan a Legfelsőbb Bíró elé kerül, és ezen a végső fokon eddig csak felmentő ítéletet hoztak. Így hát megnyugodva várta, hogy annyi fellebbezés, bírósági cécó után végre szabadlábra helyezzék. Mivel olyan hatóság előtt fog állni, ahol a legnagyobb bűn is eltörpül a legkisebb jó mellett, biztos lehetett benne, hogy néhány órán belül elhagyja a börtönt.

Lehunyta a szemét, elszenderedett. Többé már nem is ébredt fel.