– Jaj, doktor úr, azt hiszem, valami baj van velem

– Megmérjük a vérnyomását… hát, ez elég magas. Meg a pulzusa is szapora. Sokat stresszel mostanában? Mik a panaszai?

– Mindenféle. Úgy érzem, mintha a testem nagyobbik része nem jutna elegendő ételhez, néhány porcikám meg ijesztően túltáplált. Elfelejtek dolgokat… tudja, a múltamra például egészen máshogy emlékszem, mint korábban… Zavart vagyok. Csak teszem a pénzt a nagy, közös táskámba, és ha keresem, mindig valamelyik eldugott belső zsebemben találom. Változik a személyiségem… régebben amolyan kultúrabarát voltam, tudja, egy kis színház, némi irodalom, zene… most meg a vásári komédiákat kedvelem, jó sok nemzetiszínű pántlikával, szintetizátorra írt verbunkos-nótával, lefekvés előtt ordas, harmadrangú szerzőket olvasok, a zene meg… doktor úr, a múltkor azon kaptam magam, hogy valami erőszaktevő fehérvári huszárokról danolászok… Üvöltözöm a gyerekekkel… a kert végében kivágattam az összes fát, lebetonoztattam a placcot, és fatornyos focipályát építtettem a helyükre… doktor úr, én nem is tudok focizni! Alig ismerek magamra.

– Milyen a kapcsolata másokkal?

– Utálom őket. Doktor úr, emlékszem még rá, hogy tulajdonképpen ezt szégyellnem kellene, de nem megy: verem az asszonyt. Acsarkodom a szomszédokra. Mindenkire acsarkodom. Én… egyszerűen elszigeteltnek érzem magam… mintha egy tekercs szögesdrót szorítaná a mellemet… az utcában meg már mindenki rajtam röhög… lassan kitiltanak a kocsmából…

– Iszik?

– Már csak sajátot. De azt jócskán.

– Drogok?

– Tévé, rádió… néha internet, bár ahhoz nem igazán értek.

– Van valami hobbija?

– Ó, rengeteg. Vadászom, szobrászkodom, ilyesmi. Sokat költök rájuk. De már nem okoznak igazi örömet.

– Sportol?

– Én nem. De szeretem nézni. Ha olimpia van, se látok, se hallok. Szeretnék a kertbe a focipálya mellé egy olimpiát is!

– Van valaki, akinek kibeszélheti a problémáit?

– Dehogy! Minél szarabbul vagyok, annál inkább dicsekszem. Kiben bízhatnék? A gyóntatómmal üzlettársak vagyunk, a barátaimat én tartom el. Ha nem fizetem a következő kört, rögtön egy geci vagyok a szemükben. Engem, kérem senki sem szeret. A rohadékok…

– Hát nézze, kedves Magyarország… nem, üljön csak le. Nincsenek jó híreim. Ön egyrészt belülről rohad, másrészt a fejétől bűzlik, de a lába is… hmmm… hagyjuk! A kleptomániáját gazdaságpolitikának tekinti, az üldözési mániáját nagyzási hóborttal és régi fantomfájdalmakkal igyekszik leplezni. Súlyos szociopatává vált, és ebben kéjeleg, nárcisztikus, de a teste sorvad, az arca püffedt, a bőre tésztás… és láttam, hogy amíg beszéltünk, suttyomban zsebre rakta a kedvenc töltőtollamat. Ha így folytatja, nem sok időt jósolok magának…

– Jaj, doktor úr! És nem tud valami biztatót is mondani?

– Dehogynem, tudja, mint a viccben a Mari néninek: „Hajrá Magyarország!”. De azért ezt ne vegye túl komolyan..

Konok Péter/Facebook