Nem tehetek róla, nekem mindig valamilyen személyes, egyszerű történet jut eszembe a nagy társadalmi kérdéseket érintő viták kapcsán. A kádári nosztalgiát ostorozzák sokan, nem értve az okait. Az is megmagyarázhatatlan lehet többeknek, hogy vajon a „kisember” miért vágyik vissza egy olyan korba, ahol bármilyen termékért, lakásért, telefonért, autóért, utazásért évekig kellett kuncsorogni, kérincsélni. A munkahely biztonsága lehet magyarázat.

Vajon mi lehet az oka annak az iszonyú rosszkedvnek, feszültségnek, gyülemlő haragnak, ami szinte kivétel nélkül sújtja a munkanélkülit és állásban lévőt, a hajléktalant és az otthonban élőt egyaránt? A 10 százalék körüli munkanélküliség nem lenne elviselhetetlen társadalmi méretekben, ha…

De nemcsak a munka – és így gyakorlatilag jövedelem – nélkül tengődők keserűek és szorongók. Szinte életkortól függetlenül panaszolják harmincasok, negyvenesek, ötvenesek, hogy úgy indulnak minden reggel munkába, mintha a kivégzőhelyre mennének. Ahol minden pillanatban eldőlhet, hogy élet vagy halál. Még azok is, akik egyébként amúgy szeretik a munkájukat, szívesen végzik – végeznék – a feladataikat. A sokféle panasz egyvalamiben hasonló: elviselhetetlen a légkör, naponta megkapja bárki, hogy „százan várnak a helyére” a legkisebb hibáért is. Ugyanakkor ismeretlenné vált a dicséret, az elismerés – az csak bizonyos személyeknek jár. Az olyan biciklis fajtának – tudják, aki lefelé tapos, felfelé liheg. És annak is csak bizonyos sarzsin felül.

A magyarok nagy része kezd már ráébredni, hogy a legbiztosabb egy multicégnél dolgozni. Ott ugyanis személytelenebb a vezetés, objektívebb a teljesítmény-mérés, és kevésbé merik megsérteni a munkaügyi szabályokat – például nem mernek nyíltan feketén foglalkoztatni, zsebbe adni a fizetést. (Bár a rabszolgakereskedelem mai intézményei, a munkaerő-kölcsönzők azért sokat segítenek e szabályok megkerülésében.)
A magyar vállalkozók többsége meg úgy viselkedik, mint hajdan a török szultán pasái: nem tudván, meddig áll a zászló nekik, két nap alatt sietnek meggazdagodni. Nem kivétel ezalól a kisboltos és a középvállalkozó. Nagyvállalkozók gyakorlatilag nincsenek a szó klasszikus értelmében. A „sikeres” nagyvállalkozók abból élnek, hogy a megszerzett állami megrendeléseket továbbadják az „alvállalkozóknak”, akiket aztán rendre elfelejtenek kifizetni. Mint a példátlanul „tehetséges” gázszerelő, aki nem röstelli a mellét verni, hogy „munkát ad az embereknek”. És nem sül le a képéről a bőr, amikor egymaga felvesz évente 1-2 milliárdot (néha egyiket el is felejti bevallani), miközben az összes munkása bérére, meg járulékaira a cég iratai szerint ennek NEGYEDÉT költi. Még ez sem lenne olyan nagy baj, ha az a negyedrész elég lenne arra, hogy a melós kifizethesse a számláit, nyaralni küldhesse legalább a gyerekét. De nem elég. Talán még a pénznél is jobban takarékoskodnak a jó szóval, elismeréssel, a másik munkájának megbecsülésével.

És akkor az a bizonyos egyszerű történet. Édesanyám takarításból tartotta fenn a családot. Évtizedig takarította egy országos tröszt kihelyezett irodáját. Hajnalban befűtött, hogy a munkatársakat meleg helyiség várja, délelőtt azután kézbesítette a leveleket, aktákat a „nagy” központba. Egyszer a központban felújították a mosdókat, az akkori divat szerint sötét csempével. Büszkén mesélte otthon: „A vezérigazgató (több ezer főt foglalkoztató országos nagyvállalat főnöke) megkérdezte: Na, Margit néni, hogy tetszik az új mosdó? Bizony megmondtam neki, hogy ezzel a fekete csempével úgy néz ki, mint egy ravatalozó! Meg sokkal nehezebb takarítani is, mint a világosat.”
Nem tudom, hogy egyébként milyen ember volt a nagyfőnök, jól vezette-e a vállalatot vagy rosszul. De az biztos: ma talán az egész országban nem lehetne olyan vezetőt – még csak csoportvezetőt – sem találni, aki egyáltalán tudja az ott dolgozó takarító nevét, nemhogy bármilyen ügyben a véleményét kérné.
Pedig ez még pénzbe se kerülne, mégis hasznot hajtana a vezetőnek. A kedvvel végzett munka százszor hatékonyabb, mint a kényszerített – tudják ezt már régóta jobb helyeken.

Magyarország ebből a szempontból nem jobb hely. Sőt, egyre rosszabb lesz. Mert hiába öblögetnek nagy hangon a „keményen dolgozó kisemberről”, ha vidéken például lehetővé teszik, hogy az új földesurak napi 2700 forintért (kb. 12 dollár) dolgoztassák napkeltétől napnyugtáig a zselléreket, mindenféle társadalombiztosítás, meg adó nélkül. Ha a kevés megmaradt alkalmazottnak lehetetlenné teszik a tiltakozás erősebb formáit, pl. a sztrájkot, ha a szakszervezeteket a hatalom alá hajtják.

A többséggel ellentétben én nem voltam túl lelkes ’89-ben. Pedig tudtam, hogy az addigi rendszer életképtelen. De attól tartottam, hogy a nagy változások szele felkavarja a vizet, felszínre tör az üledék. Sajnos igazam lett. Még az sem győzi meg az arrogáns nagyképűeket, hogy immár százezrek menekülnek innen. És nemcsak a több pénzért. A jó szóért, a munka megbecsüléséért is.
Pedig igazán nem kerülne sokba néha embernek nézni a munkást – legyen az akár fizikai, akár irodai robotos. Olcsóbb lenne még a Túró Rudinál is.