Tömött könyvespolcok karéjában lassan rászoktam, hogy a képernyőn is olvassak könyveket. Merthogy fontosnak tartott kincseim a polcokon nem mind fértek el.

Ezért soroltam önálló helyre, egymás mellé a külhonban vagy ott is élt és élő magyarok – jobbára emigráltak, menekültek – publikációit Máraitól Mérayig, Vercorstól (Brüller János, aki Jean Bruller néven franciának született) Francis Sheltonig (Schönberger Ferenc, a csellóművész angol kém, később világhírű zenekritikus), a Bobby néven elhíresült, a háború idején egy akalommal Angliát hivatalosan képviselő (és Schönbergert kémnek beszervező), majd a Rákosi-érában alaposan átvert és koncepciós perben elítélt Pálóczi-Horváth Györgytől Kertész Imréig, Arthur Koestlertől (Kestler Artur) Hans Habeig (Békessy János), Salamon Páltól Dán Orfyig, Sebestyén Jánostól André Libikig (Libik András), Krasznohorkai Lászlótól Ödön von Horvathig, Károlyi Mihálytól Jászi Oszkárig, Ákos Miklóstól (Leconte és P. Lord mellett ez a fontos írói neve Ádler Miklósnak) Domahidy Andrásig, Fejtő Ferenctől a párizsi Kende Péterig, a filozófus Georges Politzertől (Politzer György) George Mikesig (Mikes György), André Szőtstől (Szőts András) Székely Jánosig, Dormándi Lászlótól (Vercors első fordítójától) Efrájim Kishonig (Kishont Ferenc), Cs. Szabó Lászlótól (csészabó) Paul Lendvaiig (Lendvai Pál), Bitó Lászlótól Szent-Györgyi Albertig, Charles Fenyvesitől (Fenyvesi Károly) Szász Béláig, Konrád Görgytől Nádas Péterig és így tovább és így tovább, hosszú (és még hosszabb lesz) a sor.

A könyvek sorolása közben ötlött fel bennem egyes kötetek hiánya. Lénard Sándortól például, miután besoroltam az Egy nap a láthatatlan házban címü könyvét és mellé tettem a Völgy a világ végén, meg A római konyha című köteteket, a Római történeteket (amiről azt hittem, hogy megvan) hiába kerestem.

Aztán, az interneten bóklászva váratlanul rábukkantam legutolsó, Apám című művére, amit csakis képernyőn megjeleníthető formában tettek közzé Lénard Sándor örökösei.

Higgyék el, érdemes elolvasni.

Engem meglepett, megnevettetett és megrázott. Miközben szinte hallani véltem, amiként a brazíliai Donna Emmában a saját (1972. április 13-án bekövetkezett) halála előtt dallamos olasz nyelven beszél (tudván, hogy rögzítik – és majd magyarra is fordítják – a szavait). Réges-régen halott apja megőrzésének szándékával teszi ezt. Azt mondja: Tehetetlenek vagyunk a saját halálunknál is kegyetlenebb halállal szemben. Majd hozzá teszi, hogy a halál csak kezdet. A feledés később jön. Az ember élete azokkal együtt tűnik el, akik ismerték őt. Az ősszel lehulló falevelek magukkal viszik a színeket, és ami megmarad, a kopár fa, már nem evilágba való. Mi marad egy életből, ha nincs több tanú?

Azért hívom fel a figyelmet erre a hagyatékra, és azért szeretném, ha minél többen megosztanák e sorokat, hogy Lénard Sándor (tíznél több nyelvet beszélő, az általa latinra fordított Micimackó folytán is világhírű orvos, tudós, költő, író, műfordító, konferenciatolmács, idegenvezető, szakács, zongoraművész és orgonista, ám főképpen ember) a tanúsítók révén az idők végezetéig éljen. És ha belegondolunk, az idő az, ami nem szűnik meg sohasem.

Az alábbi, Lénard Sándor Apám című alkotásából általam ízelitőül választott rövid szemelvények elgondolkodtató, olykor mulattató, információgazdag, egyedi nézőpontú részei egy zseniális humanista alkotó gyerekkori-ifjúkori emlékeinek, egyszersmind a történelemnek. Az utolsó idézet hosszabb. Amikor olvastam, kicsordult a könnyem.

Aczél Gábor

Goouber / Deviant Art.

1.

Ha nem sikerül megoldani egy korszak problémáit, akkor egy idő után nem törődnek velük; egész országok lesznek koldussá elűzött uraikkal együtt, az egyik kor hősei egy másik bohócaivá válnak, egy évad arany érdemrendje a következő évad farsangi mulatságainak lesz kelléke.

2.

Az expedíció résztvevői kedves emberek voltak. Csak egy, magát tatárnak mondó, azaz mongol etnológussal akadt kisebb kellemetlenségük. „A mongol tiszta, mint az arany” – hangoztatta, és hozzátette: „és az arany nem fürdik”.

Külön sátorban kellett elhelyezni.

3.

Fiume képzeletünkben a béke oázisaként élt, ahol nem jártak sem oroszok, sem románok, és ahol – apám elbeszélése szerint – a boldog polgárok sült rákot ettek és egy igen kedves magyar asszonyság ismerte az üvegkeménységű karamellás mandaringerezdek készítésének művészetét. Csak odajutni volt nehéz.

4.

A „Marcia su Fiume” lelkes pártolói közt én is ott voltam, legalábbis akkor.

D’Annunzio elzavarta a Magyar Állami Gimnáziumot – és ha valaki később, a fasizmus alatt kérdezett volna rá, tiszta lelkiismerettel felelhettem volna, hogy a katonaköltő egyik legbuzgóbb híve voltam. Melyik gyerek nem lenne hálás csodálója annak az embernek, aki bezáratja az iskolát?

5.

Közben a szabadcsapat szükségleteire is gondolnia kellett a leendő királynak. (…) A seregek enni akarnak. A hazafiság is ebéd utáni időtöltés, mint a költészet. Oly sok halhatatlan szerelem, hercegnők és színésznők után Gabriele D’Annunzio tudta, hogy még a szerelem sem éli túl az éhséget.

6.

Egy király kora? Egy rendszeré? Tévedés! Csak az emberek kora létezik. Az emberek életük során sokkal fontosabb dolgokkal foglalkoznak, mint a zászlók, adók vagy egyenruhák.

7.

Magyarországon vége volt a kommunizmusnak, bevonult fehér lován a Tengernagy. Tengerésztársai, mint a felettünk lakó kapitány, kissé ostoba, ám túl ambiciózus fiúnak írták le, és számítottak rá, hogy – mivel egy haditengerészeti támaszpontot sem volt képes irányítani -, hamarosan le kell majd mondania az ország kormányzásáról.

8.

… Franz Kafka volt az egyetlen jelentős külföldi, aki ezekben az években Ausztriába jött. Amikor megérkezett, a többi menekültnél is elveszettebb lett. Lengyel zsidó családját a német zsidók lenézték. A csehek is lenézték, mint prágai németet. Már csak meghalni jött Ausztriába, egy szomorú kórházat választott, épp Klosterneuburg mellett. Senki sem vette észre, hogy meghalt.

9.

Ez volt az a korszak, amikor a szocialisták és a kereszténydemokraták küzdelme egyre jobban elvadult, és megszülettek azok a mozgalmak, melyek nem sokkal később lehetővé tették a náci csapatok bevonulását.

10.

Káoszban élünk, vonatok és fegyverek segítsége nélkül is bármely baleset és bármely tragédia megtörténhet.

Egy békés februári napon apám karját az íróasztalára tette, fejét ráhajtotta. Nyugodt, könnyed mozdulat volt. A többi hivatalnok is így értelmezte. „Barátunk sokat ivott tegnap este”. – „Talán haza sem ment tegnap, hanem itt aludt a városban, egy idegen ágyon”. – „Gyakran hallottam, hogy a hivatalban jókat lehet aludni”.

Csak kis idő múlva, talán fél órával később gondolták a barátai, hogy ideje az alvót felébreszteni.

Apám már halott volt.

Az ember küzd a valóság ellen. Nem hisz a halálnak.

Telefonáltak egy magánklinika elsősegély-szolgálatának. Bevitték a műtőbe a férfit, akinek kétségtelenül a szívével történt valami. Az orvosok megmérték a vérnyomását, meghallgatták a szívverését, de már nem volt mit tenni. A szélütés diagnózisa egyértelmű volt. Telefonálni kellett Klosterneuburgba.

Az iroda vezetőit kellemetlenül érintette a szokatlan baleset. Senki nem dolgozik szívesen egy olyan helyen, ahol ilyesmi megtörténhet. Senki nem akarja holnap ugyanannál az íróasztalnál ülve folytatni a munkát. Kiadtak tehát egy közleményt, miszerint egyik legfontosabb munkatársuk rosszul lett az irodában és a város egyik klinikáján halt meg.

Apám értette a tréfát, már nem várta el, hogy a hivatalos közlemények igazat mondjanak. Egy mosollyal elfogadta volna ezt a változatot.

Nem elég, ha azt mondom, hogy túl korán történt ez a tragédia. Túl keveset ismertem meg apám nagy bölcsességéből, nem hallottam kalandos élete valamennyi számtalan történetét. Nem olvashattam el könyvét Buddha életéről, mert nem volt ideje megírni – ez lett volna művének harmadik kötete.

Még emlékszem egyik legkedvesebb történetére.

„Egy megvadult elefánt pusztított a faluban. Buddha elément, megállt vele szemben. Végtelen könyörülettel, végtelen szeretettel nézte az elefántot. A megvadult elefánt megnyugodott, hátat fordított és lassan elment”.

Sokáig hittem, hogy a történet igaz, hiszen apám is végtelen könyörülettel, végtelen szeretettel oldotta meg problémáit. De később átéltem Hitler, sőt Sztálin korát és elvesztettem meggyőződésemet, hogy egy Gautama Buddha még segíthet az emberiségen.

Immár apámra gondolok, és szomorúbb vagyok, mint valaha.

Aczél Gábor válogatása