A kormányzati fellépéseket látva az egyszerű emberek alighanem azt hiszik, hogy a kormányzat nem szereti a menekülteket. Ez a látszat köszönt vissza népgyűlöleti konzultáció, és a „mi mindenkit utálunk” mottójú plakátkampánnyal. S látszólag erről beszél megannyi fideszes politikus. Ez azonban valószínűleg hazugság. A kormányzat valójában ragaszkodik a menekültekhez.

Erre egyre több bizonyíték van. Kezdve a kerítésállítással. Igen kérem,! A kerítésállítással. Mi tagadás, magam is felültem a kormányzat politikájának, hogy ez egyfajta vasfüggöny, és a kirekesztő fasizálódás szimbóluma. Azonban a megvalósításon látszik, hogy ez nem igaz. Ezt a kerítést valószínűleg őzcsapdának, vagy vadászati segédletnek képzelték el. Átjárható, és a sínek mentén jókora résekkel ellátott. A menekülteket láthatóan nem igazán állítja meg. Már csak azért sem, mert aki mögött felégtek, lebombázottak a hidak, annak nincs hova mennie. De a kerítés megvalósítása, ha tetszik, a fasisztoid vasfüggöny implementációja igazi magyar mutyitermék: selejtes. Mint a kormányzati politikusok szociológiai provokációt megvalósító gondolkodásmódja.

De mit is beszélek, illetve írok! Nem kérem, nem. A kerítés éppen az említett provokációs hatás miatt alapvetően a minél több menekült beáramlását segíti. Tehát a kerítés tényleg azt a szerepet kapta, hogy a látszat mögött alapvetően a minél több menekült ideérkezését szolgálja. Azon menekültekét, akik talán nem is maradnának sokáig. Jól mutatja ezt az a tranzit-zavargás, ami a Keleti pályaudvarnál tört ki. Megelégelvén a hivatali packázást. Ha magukra lennének hagyva, akkor a többségük úgy elhúzna, hogy csak úgy porzik. Az embercsempészek ugyan éhen halnának. De egy kicsit kevésbé sajnálnám az ő képletes éhen veszésüket, mint azokat, akik a hathatós, az SS-t idéző, módszereik nyomán halnak meg. Korántsem képletesen. Ám mit tesz az idegeneket tulajdonképpen szerető, és marasztalni kívánó kormányzat? A határátlépőket minél nagyobb számban kívánja kriminalizálni. Ezzel is biztosítva azt, hogy az eredeti szándékuknál több időt töltsenek hazánkban.

Aztán ott vannak a hivatalok. A honpolgárok számára sem ismeretlen hivatalnoki portás-effektus, a komplexusos kisember kezébe helyezett alig kontrolálható hatalom megteszi a hatását. Az ügyintézés hiányos, mert a menekültek anyanyelvén, a jelek szerint csak korlátozott, hosszadalmas és éppen ezért vendégmarasztaló. A froclizott, de önérzetében még nem teljesen megtört idegen korántsem a kádárizmuson szocializálódott. Olykor tehát morog. Ha morog, akkor fel lehet lépni ellene. Kriminalizálni lehet. S ezzel a hatalom visszavezette a hivatali packázást a korábban említett problémára. A menekülteket lényegesen tovább marasztalják, mint magától maradna.

Alkalmasint felhajtva az embercsempészek iránti keresletet, és az embercsempészet árfolyamát. A kormányzat menekültmarasztaló politikája tehát közvetve nagyon is hozzájárult a hűtőkamionban meghaltak tragédiájához. Lehet félárbocra engedni a zászlót, és lehet ártatlan arccal hazudozni az embercsempészet elleni fellépésről, a valóság az ellenkezőjét sugallja. A hatalom szügyig sáros az ügyben. S csak remélni lehet, hogy hiányzik az a cinizmus, ami esetleg egyes hatalmi szereplők közvetlen, konspiratív, illetve korrupciós érdekeltségébe gyökereztetnék bele a menekültek kényszertartózkodásának meghosszítását. Próbáljunk optimisták lenni, és a maffiahatáron mozgó összefonódások helyett pusztán az ostobaságot, a szociológiai ismeretek teljes hiányát, illetve valami más motivációt feltételezni.

Például, lehetne egyfajta motiváció a menekültek kriminalizálásában és kényszeres marasztalásában megnyilvánuló munkaerő-gazdálkodási szempont. Ha egyszerűsített eljárásban lecsukhatók, és munkára vezényelhetők, akkor például legalább azok egy részét pótolni képesek, akik magyar állampolgárként távoztak, és tizedezrelékes arányukat leszámítva korántsem kívánnak hazajönni. Igaz, a munkára fogott menekült fokozott felügyeletet igényel. De a furgonban fulladtak halála felett örömködők közül szinte biztosan sikerülne keretlegényeket verbuválni. Legfeljebb kicsit óvatosabban kellene a fegyvernemük nevét megválogatni, mint a határvadászoknál. De ez a forgatókönyv, a menekültek marasztalásának okaként, legalább annyira végletesnek tűnik, mint a korábbi.

Marad a középút, ahol az anyagi érdekeltség, és a politikai haszonszerzés ugyanúgy előfordulhat. Ha feltételezzük, hogy a menekültek „vendégéjszakáiért” be lehet valamiféle számlát nyújtani az uniós pénztárba, akkor a marasztaltak után fel lehet venni a fejpénzt. Ráadásul úgy, hogy a minimális megtűrésen túli munka oroszlán-részét a civil segítők végzik. Felvetve ugyan azt a kérdést, hogy ebben az esetben vajon, ha jönnek, hol landolnak az uniós pénzek. De a kormány csupa fedhetetlen úriemberből, illetve úrinő áll. Úriemberekkel és úrinőkkel körülvéve. Ilyen kérdést tehát nem teszünk fel. Marad a politikai haszonszerzés. A menekültek, akik között diplomások, és a rájuk acsarkodóknál akár emberségesebb emberek is vannak, nagyon kiváló bűnbakok lehetnek.

Azoknak felmutatva a több száz kilométer megtétele után nyilvánvalóan lerongyolódott, frusztrált, és részlegesen dehumanizálódott tömeget kriminális, utálható masszának, akikből nyugodtan lehetne keretlegényeket is válogatni. Azoknak, akiknek már csak azért is kell a folyamatos ellenségkép, mert különben kénytelenek lennének a tükörbe nézni. S esetleg elhánynák magukat attól, amit ott látnak. Már akkor, ha tényleg azt látnák, ami a valóság.