Akik olvasták már más írásaimat, azok tudhatják: nemcsak hogy távol áll tőlem mindenféle magyarkodás, hanem szólok is ez ellen, ahol tehetem. Rendkívül veszélyesnek tartom a mindenféle „vitéz budapesthyek” (van ilyen, komolyan!) verbális, néha tettleges ámokfutását. Azt az általam csak felcsúti tahóságnak nevezett tünetegyüttest, amelynek fő megtestesítője, szószólója a jelenlegi magyar kormányfő. (Bár némelyek hajlamosak ezt „politikai tehetségnek” nevezni.) Azt is látom, hogy a mai magyar társadalom tekintélyes hányada – ha nem is kétharmada – híve ennek a kisebbrendűségi érzésből, agresszív ostobaságból összeálló kevercsnek.

De nem mindenki. És ez a jelenlegi nehéz helyzetben is jól látható, a segélyosztásoknál hajladozó százak munkájából, az adományokkal siető ezrekből, sőt a közrendőrök eddigi, fegyelmezett, a brutalitást kerülő magatartásából. (Erről bővebben itt: https://kanadaihirlap.com/2015/09/06/magyar-helyzet-kicsit-maskepp/) Tekintélyes tömeg tiltakozott a hivatalos tahóság ellen szeptember első napjaiban, és további megmozdulások várhatók.

Jól tudom, ismerem azt az „újságírói” mentalitást, amelyet a szakma így ismert régebben: egy jó poén kedvéért eladná még az édesanyját is. Ez a felfogás nem cicózik a valóság árnyalt ábrázolásával, gátlástalanul állítja be a történéseket a saját előítéleteihez igazítva. Jó példa erre az a kép, amely bejárta a világsajtó jó részét, és amely a rendőri brutalitást lett volna hivatott illusztrálni. A képen egy menekült család fekszik a sínek között: a terhes édesanya testével óvja kisgyermekét, őket nyomja, szorítja a férfi – feltehetőleg a családfő. Egy rendőr a férfi felé nyúl, egy másik pár lépésről, a sínen állva figyel. A rendőrök kezében nincs gumibot, tomfa, semmilyen eszköz. Ez, meg az, hogy a családhoz hajló még csak nem is érinti a férfit, számomra hitelessé teszi azt a verziót, hogy a menekült férfi lökte a családját a sínek közé, és a rendőrök éppenhogy az öngyilkos akciót próbálják megakadályozni. Persze elképzelhető, hogy a későbbi percekben esett némi dulakodás, amíg sikerült a családot elráncigálni a veszélyes helyről, de az sem lehetett túl látványos, ha a fotós éppen a közölt képet tartotta alkalmasnak előítélete alátámasztására.

A pillanatnyilag uralkodó magyar kormány lényegében megbukott. És bár képviselői sok marhaságot hablatyoltak össze-vissza, nem az embertelenség a fő bűne. A jelenlegi kormányfő a tegnapi, a nagykövetek előtt tartott beszédében olyasmit mondott, hogy a politikai munka minősége az eredményeken mérhető. Ritka pillanat: egyetértek. Csakhogy éppen az eredményesség hiányzik az eddigi intézkedések mögül. A kormány elmúlt öt évben tett lázas átszervezései nem tették hatékonyabbá az államigazgatást, sőt. A magyar állampolgárok jó része évek óta a saját bőrén érzi a következetlen, slendrián – sok esetben még az alaptörvénynek nevezett pártalkotmány rendelkezéseit is sértő – törvénykezés következményeit. Ez a káosz tört erőteljesen a felszínre a nehéz helyzetben. Ha egy állam a saját polgárainak sem tud két-három hétnél rövidebb idő alatt egy egyszerű személyi igazolványt érvényesíteni a meglévő részletes népességnyilvántartás ellenére, akkor nyilvánvaló, hogy a különböző helyekről érkező külföldiek számbavételére sem képes néhány nap alatt, és meghaladja képességét néhány ezer ember ellátásának megszervezése.

Ez a jelenlegi kormány fő bűne, sőt, hibája. És ebben nagyrészt közrejátszott, hogy a külgazdasági és külügyi tárcát még az átlagosnál is jobban jellemzi a felcsúti tahóság. Nem tudom, hogy a tárcavezető hogyan képes évek óta megőrizni a posztját a nyilvánvaló fiaskók ellenére, de nem is érdekel. Az érdekel, hogy mi a bánatos francot csinálnak a teremfoci kiválóságai ott, a Bem rakparton, ha szinte naponta vezetik falnak a nemzetközi színtéren a jelenlegi kormányfőt. Aki egyébként is hajlamos olyan bátornak lenni, mint az adomabeli vak ló. Az érdekel – és bánt is –, hogy a nagyvilágban egyre csúnyább kép terjed el rólunk, magyarokról.

Szívesebben látnám én is, ha a világsajtót például a Törökbálinton átvezető 1-es főút képe járná be, amelynek szélén a menekültek Bécsbe indulásának napján hosszú sorokban álltak ásványvizes palackok ezrei. Mert ez is Magyarország, a törökbálintiak is magyarok.