Göllner András alábbi cikke az egykori és rég eltűnt Magyar Hírlapban jelent meg 2002. október 5-én. Halmai Tamás és Sebestyén Eszter által írt és a KMH-ban közölt 2 részből álló cikkhez (az 1. rész itt olvasható, a 2. rész pedig itt), illetve a Bayer által írt és a Mandínerben közzétett szöveghez kapcsolódik ez az esszé, amit még 2002-ben írt Bayer Zsoltról. 13 év távlatából is nagyon aktuális…

*

Bayer Zsolt, a fideszes fájdalomcsillapító.

A jól ismert FIDESZ alapító tag, lendületes közíró, a magyar irodalom nagyjainak mély tisztelője, nemrég megvallotta, mit érzett először és mit érzett másodszor, amikor meghallotta Medgyessy Péter miniszterelnök azon állítását, amely szerint Medgyessy a KGB ellen is ügynökösködött. Az érzékenyebb bal-liberális sajtó, az új fundamentum megtestesítőjének második érzésére figyelt fel igazán. Mi is volt ez a második érzés ? „Azt éreztem másodszor” mondta Bayer Zsolt egy szombathelyi polgári kör fórumán, hogy „ tiszta erőből pofán vágom” Medgyessy Pétert. (Népszabadság, 2002. Szeptember 28). Bár ez az indulat is érdekes, engem inkább az érdekel, hogy mi volt Bayer Zsolt első érzése, amikor szembesült Medgyessy Péter vallomásával. Az is érdekel, bájdevéj, hogy, ha a sajtószabadság könyörtelen polgári harcosa tiszta erőből pofán akarta vágni a Miniszterelnök Urat, miért teszi hozzá, hogy, „..nem azért, mert amúgy megérdemelné”. Akkor meg miért ?

Ismétlem: Számomra Bayer Zsolt első érzése az, ami igazán érdekes. Mi volt ez az érzés ? Saját bevallása szerint, Bayer „mélyen belepirult” Medgyessy vallomásába és saját magát kezdte el szégyellni. Többször elolvastam a polgári fájdalomcsillapító e különleges vallomását. S ezután levettem könyvespolcomról Edmund Bergler Az Önkárosítás Alapszabályai című könyvét (angolul, Principles of Self-Damage, The Philosophical Library,1958). Készítettem magamnak egy gyümölcsteát és elgondolkoztam: hogyan kerültünk ide, milyen érzelmek fűtenek bennünket, mi is történik ebben az országban a rendszerváltás 12-ik évében.

Edmund Bergler 1927-1937 között Freud munkatársa volt Bécsben. 1938-ban a növekedő antiszemitizmus elől New Yorkba menekült, ahol 1962-ben elhunyt. 22 könyvet és 273 tudományos cikket hagyott maga után. Érdekesképpen nagyon kevesen hallottak róla. Még szakmáján belül is csak kevesen ismerik munkáit. ( Két neves amerikai szakismertető, Morton Hunt The Story of Psychology, vagy Peter Giovacchini, A Narrative Textbook of Psychoanalysis, meg sem említi nevét.) Pedig Bergler vitathatatlanul az első és talán legalaposabb kutatója annak a komplexusnak, amelyet köznyelven titokzatos kötődésnek, szakmai nyelven, lelki mazochizmusnak neveznek.

Melyek e komplexus legismertebb tulajdonságai ? A lelki mazochista tudatos céljainak tudatalatti szabotálásában éli ki magát. Ebben a tevékenységben leli örömét. Tudat alatt vonzódik a saját maga által okozott kudarcokból származó fájdalmakhoz. Tudatalatti lénye, mint valamiféle belső ellenség, mindent megtesz, hogy tudatos lénye ne jusson célba. Jelenlegi politikai kultúránkban, közbeszédünkben, a politikai csatározásaink során gyakran találkozhatunk ezzel a viselkedéssel, ezzel az önkárosító jelenséggel. Bayer szombathelyi beszéde is ezt juttatta eszembe.

A tudat alatti önkárosító mindig áldozatként láttatja magát. Erősen egocentrikus, s ezért saját imázsának ápolása jobban leköti figyelmét mint a valóság. Számára nagyon fontos, mások hogyan látják, milyen fényben tüntetik fel. Gyakran karizmatikus, bájos, varázslatos gesztusokat kultivál, hogy ezzel elterelje a figyelmet hiányosságairól, negatív cselekedeteiről. Gyakran indulatosan reagál dolgokra. Valódi érzelmeit rendszerint nem mutatja, s amikor valódi én-je a nyilvánosság elé kerül, megalázva, megsértve érzi magát, olykor elpirul. Viselkedése gyerekes, egy kamaszéhoz hasonlít, mindent megtesz annak érdekében, hogy ne nézzék gyöngének. Nagyon utálja ha veszít, ha legyőzik. Képtelen kimondani azt, hogy ellenfele győzött. Inkább azt mondja, hogy ő veszített, ne hogy azt gondolják ellenfelét dicséri. Annál inkább szeret hencegni, imádja felhívni magára a figyelmet, világnézetét, értékrendszerét kimagaslónak tekinti. Ugyanakkor, a kamaszokhoz illően, gyakran titkolózik. Fontos számára, hogy ne tudják könnyen nyomon követni. Fájdalmas veszteségeiért mindig másokat tesz felelőssé. Görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy vereségei mások csalásából, aljasságából, mocskosságából származnak. Minden választási vereség után újraszámlálást követel. Képtelen szembesülni azzal, hogy önkárosítása során fel fel bukkanó jó érzései mindig rövid lejáratúak. Képtelen szembesülni azzal, hogy saját tettei a fájdalom felé sodorják, vagy azzal, hogy ez a sodródás, tudat alatt igenis vonzó számára. Minden tiltakozása ellenére, nap mint nap ezt a fájdalmas végállapotot teremti magának újra, mint egy alkoholista, aki kora reggel jóízűen lenyom négy decit a torkán, egy ideig feldobott állapotban lebeg, s utána zuhanni kezd. Aki megpróbálja az önkárosítónak megmagyarázni betegségének dinamikáját, aki szóra akarja bírni, attól rendszerint menekül, arra nem hallgat, azt nem engedi szóhoz jutni, azt rendszerint veszélyes ellenségként kezeli (erre egy példa: „A közszolgálati rádió adásainak tartalma és szellemisége balliberális világlátást tükröz…ezért felhívjuk a polgári körök tagjait és mindazokat, akik rokonszenveznek értékrendünkkel, hogy ne hallgassák ezeket a műsorokat” Orbán Viktor körének, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör sajtóközleménye, Magyar Demokrata, 2002. Augusztus 29). Az önkárosító két ellenséges táborra osztja a világot, saját táborában lakik az igazság a másikban a hazugság, nála a jó akarat, a másikban a rossz. Vele van a nemzet, a haza, a másik oldal a nemzetellenes hazaárulók tábora. Az önkárosítót nem érdekli a józan konszenzus, nem érdekli mit mondanak neki mások a józanságról. Bár gyakran áldozatként látja magát és annál többször szégyenkezik, életének értelmét ebből az értelmetlen életmódból meríti.

Félreértés ne essen. A fent vázolt anomáliát már régóta ismerjük. Nem egy 2002-es leletről van itt szó. Az első ásatásokat Freud már akkor elkezdte, amikor Bergler még a világon se volt. Freud első kutatásai óta több tízezren végeztek vagy végeznek hasonló ásatásokat a világ legkülönbözőbb tájain, különféle lapátokkal, eszközökkel. Ezek közül a mélységesen vallásos és keresztyén Carl Jung felfedezései bizonyultak talán a legtanulságosabbnak: Ő hívta fel az emberiség figyelmét a közös tudat alatti lét lehetőségére, nevezetesen arra, hogy létezhet egy közös, társadalmi szintű, akár határokat és kontinenseket áthidaló tudat alatti örökségünk, amely évszázadokkal korábbra visszavezethető. De Bergler volt az, aki először feltérképezte az önkárosításból származó fájdalom iránti titokzatos kötődés (secret attachments) dinamikáját. S e szenvedély, varázslatos, karizmatikus gesztusokkal (magic gestures) való álcázását. Az ellentmondásos viselkedés gyökerei – Bergler szerint – életünk első 18 hónapjában alakulnak ki. Ezeket a gyökereket kell megismernünk, ha szabadulni akarunk a szenvedélytől. Freud főleg a három és ötéves kor közötti időszakot vizsgálta, később pedig a 18 hónap és hároméves kor között szerzett egyéni tapasztalatok tudatalatti kicsengéseit elemezte sajátos módszereivel. Bergler az, aki a legmélyebbre ásott. Vissza, a szopás, az orális tapasztalatok korszakába. Oda, ahonnan az a bizonyos szégyenkezés származik, amit a nagy fájdalomcsillapító először érzett, miután meghallotta Medgyessy Péter múltjával kapcsolatos magyarázatát. Ebből az első érzésből származik az a második reflex is, amely Bayert arra késztette, hogy tiszta erőből pofán vágja a magyar miniszterelnököt.

Bayer egy társadalmi jelenség. Szavaiból több generáció kollektív fájdalma beszél. Hogy milyen fájdalmakon ment át a magyar társadalom, metaforikusan definiált orális korszakában, (más szóhasználattal élve, mit szenvedtünk el a nagy egypártrendszeri szopás első évei alatt), azt nagyjából tudjuk. Megnyugtatok mindenkit: a titokzatos kötődések mindhárom Bergleri alapfeltételének pontosan megfelelünk. Kezdetben, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején csúnyán éheztünk, különféle hiányosságok tömkelegét szenvedtük el nap mint nap. Kiszolgáltatott, elnyomott, megcsalt, megalázott életet éltünk. Mindenki tudja, hogy régiónkban a Rákosi rendszer volt a legbrutálisabb bolsevik rendszer. Az elnyomásból származó fájdalom ma is érezhető, a szenvedés sebei máig sem gyógyultak be. Lehetne ezt ragozni, de minek. Ez volt. Ez okozta 56-ot. S ez okozta a késő-Kádári lazítást. A gyereket már nem verik, ha felnő és visszaüthet. Egyénileg mindezt hogyan éltük meg, ezek a titokzatos kötődést gerjesztő sztimulusok saját gyerekkorunkban miből fakadtak, s hogyan rendeződtek, az már más lapra tartozik.

Térjünk vissza a fájdalomcsillapítóhoz. Kétségkívül, az ütés, a fenyegetés Bayer Zsolt egyik leggyakoribb fájdalomcsillapító mechanizmusa, amit már gyerekkorában jól megtanult. Hol lámpavasat, hol szálkás deszkát, hol buzogányt, hol egy véresreverést, vagy egy pofánvágást tekint ötletes megoldásnak. Őt bizony nem érdekli ha ellenfelei „..olyan nagyon ‘európaiak’ és ‘konszenzusosak’.(Mert) én vagyok az új konszenzus. Az új fundamentum. Akié a jövő…ami gyönyörű és felemelő jövő lesz. És  (by the way, mondom én ) romokon fog épülni”. Tessék ? Érdemes elolvasni Bayer írásait, gyereknevelési tanácsait. Előbb utóbb mindenhol felbukkan sajátos csillapítószere. („Ha a gyerek egészen pofátlanul hazudik, akkor föl kell pofozni” tanácsolja a szombathelyi polgároknak). Hat éves korában egy Balogh Imre nevezetű tanár elkapta Bayert, amikor az iskola folyosóján szaladgált. A tanár ráordított a kis Bayerra, és neve miatt tisztességtelennek nevezte őt. A kis hatéves ettől természetesen nagyon rosszul érezte magát. Bánatát este elpanaszolta édesapjának. Ami ezután következik, az bármely családban előfordulhat. A különleges az, ahogy az esetet feleleveníti Bayer. Mintha kedvenc csemegéjét kóstolgatná. A tanári dorgálást követően, Bayer édesapja bement az iskolába. „Udvarias ember az én apám, sokat ad a formára, kopogott is illendően a tanári szoba ajtaján, majd benyitott, köszönt, és érdeklődött, hol találja Balogh Imre tanár urat. Fölemelkedett székéről a sertés, és indult érdeklődve apám felé. Éppen a kellő távolságba ért, amikor apám egy akkorát, de akkorát ütött egyenesen az arca közepébe, hogy eltűnt az Imi mindjárt, az asztalok alatt. –Jó napot kívánok ! Engem Bayer Ottmárnak hívnak” (meséli a Falig Érő Liberalizmus című könyvének 212. oldalán. Budapest. Kairosz. 2000) Fodor Gáborról, volt FIDESZ párttársáról a következőket írja: „Ha általános iskolások vagyunk, és egy osztályba járunk, mindennap megvertük volna. A hengeres uzsitasiját is elvettük volna – és rá lett volna szorúlva a tanító néni védelmére” (Ugyanott, 134. oldal). Amikor az ORTT FIDESZ-es elnökét, Körmendy-Ékes Juditot, egy újságíró megsértette, így vette védelmébe: „Ha én lennék Körmendy-Ékes Judit férje, akkor úgy megverném Veress Jenőt, hogy csak a fogorvosa tudná megmondani, mi is volt ez az izé itten a verés előtt” (Hol a pofátlanság határa. Budapest. Kairosz, 2001. 166. oldal) Bauer Tamás, SZDSZ-es képviselő édesapjával kapcsolatban kijelenti, hogy „..érdekes, hogy soha senki nem vágta orrba egy jó szálkás deszkával” . (Falig érő liberalizmus, Budapest. Kairosz. 160. oldal.)

Lehetne ezt oldalakon át részletezni, de minek. „A mocskos szájú inasnak pofon jár és kész” ( Falig érő liberalizmus, 144. oldal). Ez jár Medgyessynek is. Kit érdekel, hogy Medgyessy a mai magyar társadalom legnépszerűbb politikusa, hogy a szavazók többsége Őt választotta miniszterelnökének. Bayernak mindez nem számít. Szerinte Medgyessy Péter egy „rohadt görény…egy taknyos, gerinctelen, szétmállott és ócska, velejéig pitiáner, tökéletesen képességtelen szarjankó” (a szombathelyi polgári összefogás hosszú vastapssal és ovációval fogadta a FIDESZ alapítójának, Orbán barátjának ezen szavait). A másnapi Magyar Nemzet hasábjain Bayer már folytatja is fenyegetődző beszédét. „Lesz ez még másképpen. S ha már úgyis négy évig hallgattuk azt a pofátlan hazugságot, hogy a ’FIDESZ kormány példátlan tisztogatást rendez’, akkor majd ha végre, másképpen lesz, talán meg is csináljuk”. (Magyar Nemzet, 2002. Szeptember 28).

Bayer Zsolt a szombathelyi teremben rövid ideig nyilván feldobódott, de hosszú távon, mind messzebb kerül eredeti céljától. Orbán Viktor, a bukott FIDESZ-es miniszterelnök is ugyanezzel az önkárosító, saját tudatos céljait magabiztosan szabotáló, tudat alatti mechanizmussal menetel a népszerűtlenségi lista alja felé. Csurka István és Torgyán József szomszédságába, oda, ahová józan esze soha nem vitte volna le. Hogy jelentheti ki valaki józan ésszel, hogy az ország demokratikus módszerekkel választott kormányának mozgató rugója az „irigység” ? Hogy mondhatja azt, hogy a magyar közvélemény többsége által támogatott kormány „..a rosszra való hajlamainkra alapoz” ? Nem látja, hogy ezzel a fél országot rossz hajlamúnak, irigynek bélyegzi ? Ha ez a hajmeresztő állítás netán igaz lenne, akkor a volt miniszterelnök milyen alapon kínálja fel a magyar adófizetők által fenntartott közszolgálati média felét egy irigység által mozgatott, rossz hajlamokra alapozó pártnak ? Normális dolog ez ? Hogy gondolhatja a volt miniszterelnök, hogy az általa javasolt népszavazás során a magyar társadalom többsége el tud fogadni egy ilyen agyatekert paktumot ? Lehetséges, hogy egy újabb kudarcból származó fájdalom iránti titokzatos kötődés sodorja volt miniszterelnökünket és az általa létrehozott polgári köröket egy újabb veszteség felé ? Ezt már csak Ő, illetve, Ők tudnák megmondani.

Lapozgatom Edmund Berglert, és bele, bele nézek Bayer beszédeibe. „Úgy nőttünk fel, hogy elszaladt mellettünk a világ. Úgy nőttünk fel, hogy iszapos ,nyúlós hazugság ragadt ránk mindenütt, és szüleink félve mondtak néha igazat, otthon, titokban, és azonnal megtanították azt is, hogy az igazságról nem szabad beszélni, soha, sehol” írja szomorúan valahol. Fájdalmát azonnal átérzem. Egyre több honfitársammal együtt érezzük, hogy ezek az agresszív, az igazságot tagadó, önkárosító hangoskodások, honnan erednek. Próbálunk tanulni valamit ebből a felismerésből. Bárcsak Ők is megtennék ezt végre.