Tegnap volt a libák világnapja.
Szeretem a libát, és ezzel többen vagyunk így. Még azok a vallások sem tiltakoznak ünneplésük ellen, melyeknél a névnap elvi kérdés, merthogy alapból tagadják a szentek létezését, sőt, néhányan még azt is kétségbe vonják, hogy léteznek szüzek a mai, rohanó világban. De a libát nem vonja kétségbe senki, sőt, mindenki lelkesen rágja a Mennyei Combokat, ha éppen hozzájut. Libacombnak lenni nálunk becsület és dicsőség dolga.

Természetesen a libacombot sem kerülhette el a közélet elüzletiesedése, a libák népszerű védőszentjének napján a vendéglősök iparkodnak mindenféle libás finomságokkal becsalogatni a vendéget, mondván, aki Márton napján libát nem eszik, az egész éven át éhezik. Természetesen ezek a népi bölcsességek nem az örökkévalóságnak szólnak, időnként aktualizálni kell őket, a libát talán ki lehet váltani csirke-farháttal, az éhezést viszont nem. A liba a gazdagság és a bőség jelképe is egyben, már József Attila is megénekelte a nemes madarat: „de szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni…” És akkor még nem is beszéltünk a libamájról, mely valódi luxuscikk, már az ókori rómaiak is, ugye.

Liba van házi és van vad, továbbá hóliba, kanadai liba, szibériai, és vetési lúd is, ezekre szokott Szentéletű Semjén Zsolti Isten nevében lövöldözni, de a libamészárlások nagy szakértője, Lázár Janó sem képes letenni a puskát, míg vörös izzásig nem hevül a csöve. Akkor büszkén néz a többi arisztokratára, akiket a tömeggyilkossággal lekenyerezett, sőt, lelibázott. A csicskák szép akkurátusan elrendezik a terítéket, majd beáll elé a kancelláriaminiszter, mint hajdan Széchenyi Zsigmond a döglött oroszlán elé, és elégedett pofát vág.

Ezt én felettébb helytelenítem, szerintem a sportszerűség megkövetelné, hogy a libák fel legyenek szerelve egy-két levegő-föld rakétával, aztán győzzön a jobb. Sajnos, ez nálunk évezredek óta így megy, a dögrelőtt egyedekkel megünnepeltetik a mészárlás évfordulóit. Kenetteljes pofákat kell vágni a mindenféle emlékművek előtt, szép szóvirágokkal kell elfedni, hogy a rabbi már úgy keresgél egy valamirevaló megmenthető libát, mint Szemünk Fénye a szotyolát a zsebében. De hát, ez a világ sora, nincs mit tenni, habár egyes libák mostanában tanulmányi célzattal csoportos filmvetítéseket rendeznek, ahol Hitchcock Madarak című filmjét tanulmányozzák – hátha bejön nekik is, ami a sirályoknak már egyszer bejött…

A liba nagyon szép jószág, emellett felettébb okos és gyanakvó is, ez különbözteti meg a magyar választótól, mely ugyan repülni nem tud, viszont szintúgy magasról pottyant az országra, és csak ha már forogva száll a föld felé, akkor kezd méltatlankodni. Mindenesetre a Márton napi libázás gyönyörű hagyomány, ez a hajdan negyven napos, ma háromszázhatvanöt napos böjt előtti utolsó nap. Még nem késő, rohanjatok a konyhába kipiszkálni a zsírból egy kis libamájat, hozzá egyetek zöldpaprikát, paradicsomot, esetleg egyetek kis libatepertőt.

És reménykedjünk, hogy egyszer eljön még az az idő is, amikor a zsákfalu szegényeinek is csak egyszer kell venni a libát, ha enni akarnak.
Ma ugyanis kétszer kell venni: észrevenni, meg elvenni…
Ábrándozzunk együtt…