Ebben a boltzár csiki-csuki ügyben egyre világosabb számomra, hogy nemcsak a hírfogyasztók, hanem a nyilatkozók, de még a hírcsinálók memóriája is vetekszik a közmondásos aranyhalakéval. Na jó, sokan túllépik az 5 másodpercet, hiszen még a múlt pénteki kormányfői kiállásra is emlékeznek: amikor első szolgánk azt fejtegette, hogy csak az első lépés a vasárnapi munka megtiltása a kiskereskedelemben. Vizsgálják annak lehetőségét, hogy fokozatosan minél több területre kiterjedjen a boltzár.

Ez az eszmefuttatás egyébként rávilágít a kormányerő világlátására. Egyszerű, mint a faék. Amikor ez a szerencsétlen ötlet először szóba került, a kormányfő még azzal ütötte el, hogy amíg magyarember nem tud megélni öt(!) napi munkából, addig nem időszerű a dolog. Senki nem kérdezte tőle, hogy akkor most a heti 40 órás munkaidő se gilt már (persze, hogy nem, nem is volt soha az, de ez a hivatalos), hiszen a hét hét napból áll. Ha ebből a vasárnap kiesik, még mindig 6 (hat!) nap marad.

Kicsire nem nézünk, ugorgyunk! Erőltették ugyan ezerrel, hogy nem a boltbezárás a törvény, hanem a szabad vasárnap, de ez a kifejezés ezúttal valahogy nem jött át – még kormánytényezők is el-eltévesztették. Rogán egyik nyilatkozatának mellékmondatában aztán kibújt a szög zsákból, meg mellette a lóláb, és amit még akartok. A miniszteri ember ugyanis elköpte: cél, hogy a magyar vállalkozók, a kis garázsboltosok ne menjenek tönkre, meg tudjanak élni valamiből. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs a kereskedelemről? Nem tudják, hogy egy boltot úgy kallibrálnak be, hogy 1 négyzetméterére hány vásárló jut egy időegység alatt? A nyereséget hozó legfontosabb tétel meg már régen nem az árrés, hanem az árukészlet forgási sebessége? Hogy a kereskedelem (meg egyébként a közszolgáltatások, az eü., az oktatás stb.) nem azért van, hogy a kereskedőnek legyen hol dolgoznia, hanem azért mert valós igényt elégít ki a munkájával? Az érdekeinek a védelmét pedig egy kormány akkor méltányolja, ha a munkaadóval való egyezkedésében segíti tisztességes Munka Törvénykönyvvel, kötelező munkavédelmi előírásokkal, stb.?

Már-már az az érzése az embernek, hogy a kormány úgy fogalmaz törvényeket, hogy körülnéz a falujában, utcájában, kerületében, aztán ha az a szimpatikus boltosné panaszkodik, hogy nem lehet már semmit eladni, mert mindenki a plázából hoz-hozat, akkor nosza: legyen egy jó napja a Sárikának, Mariskának. Különben is a környékbeliek hallgatnak rá, jó, ha az öt deka párizsi mellé azt is megsúgja, melyik is a nép barátja?!

Ez a mentalitás üt át az iparfejlesztési mánián, meg a szakképzésről szóló elképzeléseken. Milyen jó is volt, amikor az asszonyok a téeszvarrodában, meg a csavargyártóban kereshettek egy kis pénzt! Az emberek elejének is jutott üzemvezetés, titkárkodás, még a bolondjózsi is pénzért sepregette az udvart! Ja, hogy nem lehet eladni a ruhát, csavart? Meraza bolsevista brüsszelita ármány, az!

De nem sokkal jobbak a hivatásos politikafogyasztók sem. Még a legtöbben a netadó bukására emlékeznek – elég hangosra sikerült, meg nem is volt olyan régen. Pedig már többször is hátrálnia kellett a kormánynak, a netadó helyett meg megkapta az istenadta a távközlési adót.

A legjelentősebb politikai eredmény a választási kötelező regisztráció megfúrása volt. Igaz, ezt ellenezték a kormányoldalról is többen, felmérve annak veszélyét, hogy éppen a legkevésbé tudatos, tehát legkönnyebben manipulálható szavazók veszhetnek el. Ez már bonyolultabb vereség volt: nem is büszkélkedett a kormányerő, hogy „hallgatott a nép szavára”. A belső hangokat akkor még könnyedén legyőzhette volna a rezsibiztos gőzhenger, de az egyik ellenzéki párt nem hagyta feledésbe merülni. Meg is kapta „méltó” jelzőit: mit bohóckodnak ezek a ripacsok! És nem a mélymagyaroktól. (A fenébe is, mit titkolózzunk: hát a Demokratikus Koalíció szervezte egyre másra az akciókat!)

Az MSZP illusztrációja

A törvény visszavonási szándékát sikernek látni jogos. De kár lenne még diadalkaput ácsolni. Az ellenzéknek számot kell vetnie azzal is: az eszetlenül megszigorított népszavazási feltételek mellett egyáltalán nem lehet mérget inni a sikerre. Gondoljuk meg! A népszavazás érvényességéhez (tehát ahhoz, hogy egyáltalán figyelembe kelljen venni) 50 százalékos részvételi arány, vagyis kb. 4 millió szavazó kellene! Ha nem számolunk azzal, hogy ezt az 50 százalékot hogyan befolyásolja a határon túli szavazati jogúak várható teljes érdektelensége, akkor se egyszerű. A mindig jóval több választót vonzó országgyűlési voksolás többnyire 60-65 %-os részvétellel zajlik. A kampány is élénkebb, és biztosak lehetünk abban: a kormányzati propagandagépezet tenne arról, hogy minél kevesebben értesüljenek egyáltalán a népszavazás tényéről. A voksolás pedig akkor lesz eredményes, ha a szavazók legalább fele+ 1 szavazat azonosan szavaz a feltett kérdésre. A közhiedelemmel ellentétben van harmadik opció: érvénytelen szavazólapokkal EREDMÉNYTELENNÉ lehet tenni az ÉRVÉNYES szavazást, és máris bukott az egész.

Az ellenzék két hibát követhet el. Az egyik, ha hangsúlyozza, hogy a voksolás tétje nemcsak a boltzár feloldása, hanem a kormány egész politikájának hiteltelenítése. Ebben az esetben a NER-rel elégedett, csak a boltzárat utálók jó részét elriaszthatja. A másik, ha nem hangsúlyozza: mert akkor meg a hívei nem veszik kellőképpen komolyan a részvételt. Mindenképpen nagy kockázat.

És nem is beszéltünk még a harmadik hibalehetőségről, ami tán a legsúlyosabb lehetne. Nevezetesen, hogy háttérbe szorulnak a fajsúlyos, és épphogy nagy nehezen a nyilvánosság asztalára tett kérdések az oktatásról, egészségügyről, korrupcióról, földről.

Bár a 2014. évi CII. törvény sorsa megpecsételődött, egyet kérek az ellenzéki pártoktól: ne hagyják elaludni a február 23-án történtekkel kapcsolatos vizsgálatokat! Ne hagyják elfelejteni, hogy ez volt az első nyíltan erőszakos, kormányoldali kísérlet az állampolgári jogok, a jogállam megsértésére. Fedetten, burkoltan több is történt, de csoportosan, fenyegető fellépéssel február 23-án próbálkoztak először, amikor egy egész csapat fizikai erővel akadályozta meg a Nemzeti Választási Iroda (!) előcsarnokában, hogy a kezdeményezők elsőként adhassák be kérdésüket.

* Időközben az országgyűlés megszavazta az ominózus törvény eltörlését, újabb támadási felületet adva. A CII. törvényben van ugyanis az is, hogy a vasárnapi munkáért 100%-os bértöbblet jár. (Korábban ezt a munkaadók egyénileg állapították meg, többnyire25-50% közötti mértékben.) Elég logikátlan, hiszen a törvény a vasárnapi munka tilalmáról szól, hogy kerül ide annak bérezése? Annak a Munka Törvénykönyvében lenne a helye.

Egyszer beszélnünk kellene a szakszervezetek helyéről, szerepéről is, hiszen sokan úgy vélik, annak dolga a politikai változások kikényszerítése Nem. Annak dolga a politikai hatalommal szemben, de azzal együttműködve a munkavállalói érdekek képviselete. Például a jelen esetben az, hogy a „folyamatos munkarend” alkalmazására csak a valóban ilyen jellegű munkát végző cégek legyenek jogosultak. Folyamatos munkarendben ugyanis sem a vasárnapi, sem az ünnepnapi, sem az éjszaki munka nem számít rendkívülinek, és nem is jár érte plusz bér. (Így dolgoznak pl. az autógyárak Magyarországon, teljesen indokolatlanul.) Akik meg a szakszervezeti vezetőket kárhoztatják, vegyék tudomásul: azokat a tagság választja. Igen, ezt a választást is lehet manipulálni, ha hagyjuk. Egy szakszervezeti vezetőnek pontosan akkora a súlya, amekkorát a tagsága ad neki.

Rátesi Margit