Atyai felmenőim Auslanderek voltak. Hogy mikortól és miért lettek azzá, azt nem tudom. Tizennégy évesen értesültem arról is, hogy a keresztanyám anyja amiatt nem él, mert a varródobozában tartott – általam egy évtizeddel korábban fellelt – sárga csillagok egyikét felvarrta magának. Archívált írásaim egyike az idő tájt született, amikor szovjet állampolgárok Budapest érintésével emigráltak Izraelbe. Ezt az írásomat soha nem tudtam felvarrni magamnak, azaz a hazai sajtóban sem a rendszerváltoztatás előtt, sem a rendszerváltoztatás után nem akadt rá vevő. Ezért illik ide, dátum és forrásmegjelölés nélkül, auslanderiáim élire.

Vivid Recollections / Aleksandar Matejic

Életkép, zsidóval

Parkolnék a ferihegyi reptér előtt.

Közeg jő és int:

– Itt most nem lehet parkolni!

– Miért nem?

– Mert jönnek a zsidók.

– Stimmel – veszem le a gázt. – Én már itt is vagyok.

*

Hogyan lett nagybeteg a honi népképviselet?

A Monarchia Magyarországának és népképviseletének vizsgálatát tárgyául választó szerző voltaképpen – ha áttételesen is – jelenünk egyik legfontosabb társadalompoitikai kérdésének tudományos megközelítésére törekszik. Gerő András: Az elsöprő kisebbség (Gondolat, 296 oldal, 45 forint) című kötetében kimutatja, hogy az 1867-es kiegyezés, noha módot adott a népnek saját jogállama kiépítéséhez, a valóságos népképviselet az idők során kiüresedett, szétrohadt, látszattá vált. Gerő András egyetemi adjuntus tulajdonképpen oktató céllal elemzi azokat a “betegségeket”, amelyek e korban minden parlamentet és parlamentarizmust egyaránt veszélyeztettek, s amelyekkel szemben a honi népképviselet immunrendszere működésképtelennek bizonyult. Arra keresi – és találja meg – a választ, hogy miért és miképpen vált maga a “betegség” a magyar népképviselet állandó jellemzőjévé. A szerző szerint ennek alapoka az, hogy az adott képviseletet annak létrehozói és működtetői nem a politikai érdektagolódás kifejezésére, hanem az éppenséggel az érdektagoltság elfedésére használták, mégpedig avégett, hogy a politikai rendszer fennmaradjon. A politikai rendszer fenntartásának alárendelt népképviselet azonban már nem népképviselet többé. Ezért írja kötete bevezetőjében a szerző: “Ez az írás egy hazugságról, annak történetéről szól”, “Közvetlen tárgya azonban nem hazugság.”

A kötetet a Magyar Nemzeti Múzeum anyagából válogatott rajzok, nyomatok, litográfiák és korabeli fényképek illusztrálják, s gazdag jegyzetanyag egészíti ki.

(1989. 01. 06., ÉLET ÉS TUDOMÁNY, ÚJ KÖNYVEK)

*

Családi ügy

Néhány évvel ezelőtt egy, a lóversenypályán sűrűn előforduló ismert színészünk e nevezetes helyszínen azt nyilatkozta a televízió riporterének, hogy ő bizony csak hébe-hóba, s akkor is csak a jó levegő végett látogatja a versenyeket.

Elárulhatom: ez a rablómese még ugyanabban az évben, Moszkvában egy szovjet katonatisztet is megnevettetett. Én mondtam el neki, miután lelepleztük egymást. Ez pedig úgy történt, hogy egy futam után, ékes magyar indulatszavaim hallatán ő belém karolt, de hogy ne ijedjek meg, önigazolásul gyorsan elsorolta a budapesti ügetőpálya néhány hajtójának nevét, mire én – noha civilben volt – százados elvtársnak szólítottam, s azt is meg tudtam mondani, hogy mettől meddig teljesített Magyarországon szolgálatot. Ijedten nézett körül, majd feltűnés nélkül vodkázni vonszolt. Vajon mi lehet vele?

Vajon zsúfolt-e még a moszkvai lóversenypálya század eleji, kissé roskatag tribünje? Vajon ott egy parádés Dorosenő-hajtás hány hozzértő szívét dobogtatja meg jobban mostanában, mint egy Gorbacsov-beszéd?

Mert itthon baj van. Szemlátomást gyérül a fogadók nagy családja. És valószínűleg így van ez Varsóban, Prágában, Pozsonyban, a Don menti Rosztovban, még talán Belgrádban is. Nem a lovakkal van baj. Azok a rendszerváltásról mit se tudván futnak rendesen: a tribünön vagyunk egyre kevesebben. Remélhetően csak átmenetileg.

Különös család a miénk: a legtöbben csupán látásból ismerjük egymást, jobbára mégis tegeződünk, a lelátón mindegyikünknek megszokott helye van, s feltűnik, ha valaki tartósan hiányzik közülünk.

A miénk a világ legdemokratikusabb társasága: legfeljebb az különböztet meg bennünket, hogy ezresekben, vaógy tízesekben fogadunk; akad köztünk filmdramaturg és női szabó, Malév-góré és MÁV-alkalmazott, cigányprímás és butikos, virágkereskedő és vallástörténész, betűszedő és vásározó, külföldről visszaszármazott milliomos hazánkfia és csóró alkalmi munkás, közismert személyiség (amilyen például Sándor Csikar vagy Kárpáti Gyurika), és alig ismert, egykötetes költő, aki egyúttal utcai könyvárus is. De az a baj, hogy fogyunk.

Azok is hiányoznak persze, akik ma már az égi ügető kasszái előtt sorakoznak (Zelk Zoltán, Kellér Dezső, egy kopott, borostás, fehér képű öreg, meg az a szerencsétlen fickó, akinek az arcát valamilyen rettenetes betegség csúfította el), de a nagyobb baj az, hogy új arcot körünkben viszonylag keveset láthatunk. Hogy itt, a földi kasszák előtt rövidülnek a sorok, s hogy még a törzstagok némelyikének is fontosabbnak vélt dolga van manapság, mint a verseny. Tőlem, miután egy ideig versenynapokon is munkára kényszerített a szükség, egyik fogadótársam – akinek sem a nevét, sem a foglalkozását nem ismerem – megörülvén, hogy a tribünön ismét mögötte állok, azt kérdezte:

– Kórház vagy börtön?

A kívülállók megvonhatják a vállukat, gondolván, hogy a lóverseny-látogató közönség megfogyatkozása nagyon is szűk réteget érintő, csaknem családi ügy, amihez nekik semmi közük. Ám akik így vélekednek, azoknak nincsen igazuk. Épkézláb országokban a lóverseny százezreket vonzó üzletág, biztos jele a civil társadalom meglétének, s ha nálunk hanyatlik, az kor- és kórtünet, egy mindenkit sujtó – remélhetően gyógyítható – társadalmi betegség tünete, s e betegség lefolyásának időtartama még nem meghatározható.

És ez az időtartam talán attól is függ, hogy mi, családtagok, mit csinálunk a szabadidőnkben. Mármint, amikor nem futnak a lovak. Nemrégiben, amikor egyik hajdani társunk újságban közzé tett, korántsem a lóversenyre vonatkozó nyilatkozata országszerte vitatéma volt, ott kint a pályán mi, akik, mint említettem, fél szavakból is megértjük egymást, egy-két sajnálkozó mondatot vesztegettünk az ügyre. Nem így a mellettem álló ifjú, és valószínűleg örökre kötettelen, csak azonnali szlogeneket gyártó költő, aki így fakadt ki:

– Csak a duma, Dráma nyista, Gyere vissza, Csurka Pista.

(1990. 11. 24., NÉPSZABADSÁG)