Ausländeriáim sorában különleges helye lehet a világ talán legterjedelmesebb napilapriportjának, amit, ha nincs rendszerváltoztatás, napilapban nem közöltek volna sohasem. A jobban emészthetőség kedvéért itt, a KMH-ban is három részre bontva olvashatják, akiknek van hozzá idejük. Az orbáni magyar igazságszolgáltatás sűlyedése is tartósnak ígérkezik, mert bár egyelőre még nem merült el a múlt század nyolcvanas éveinek e riportban feltárt mélységeibe, de már léket kapott, s vannak előírások, amelyek akadályozzák e lék betömését, illetve vannak felhatalmazottak, akik a lék tágítására törekednek.

Agony / Asbjorn Lonvig

Itélet és sikoly
Megkésett adalékok egy elutasított kegyelmi kérvényhez

Velőtrázó sikoly.

Amíg nem hallottam, valójában nem tudtam elképzelni, hogy egy sikoltás igenis megreszkettetheti az ember agyvelejét. És nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hang emléke – vagy visszhangja? – akadályozhat az írásban, s hogy valahányszor bármilyen formában is meg akarom írni, amit e bűnügy hátteréről, lefolyásáról tudok, mégis ezzel a sikoltással kell kezdenem.

Azon a napon – 1981. szeptember 11-én – a Legfelsőbb Bíróság épületében az elítélt asszony elég erősnek látszott ahhoz, hogy ne sikoltson. Cigányosan kreol arcbőre szokatlanul sápadt volt ugyan, amikor kilépett a tárgyalóterem ajtaján, a szája széle is remegett, de tartotta magát. Szürke rabzubbonya zsebéből mintha elő akart volna venni valamit, de tétova és befejezetlen volt a mozdulat; valószínűleg csak megtapogatta a levelet, amit a tárgyalás szünetében adtak át neki. A kisebbik lány írt, azt írta, hogy “ne idegeskedj, Anyu”, meg hogy “én magam vágtam le a hajam, az egyik fele hosszabb lett, mint a másik”, meg hogy Zoltán bácsi – az elítélt asszony élettársa – Líbiáról mesélt. Mondd meg neki, szólt oda a rabruhás nő a könnyeit nyelő férfinak, s nyilvánvalóan a kisebbik lányára gondolt; mondd meg neki, hogy Líbiát nagy ellel kell írni, mert tulajdonnév. Élettársa szüleitől, ismerőseitől zavart pillantással búcsúzott, de ha lehetne pillantással ölni, a mellette elsiető kirendelt védő – aki egyébként nem nézett rá – nyomban meghalt volna. A nagyobbik lánya sírt. Annak fejét szótlanul magához húzta, aztán az őt támogató fegyőrnő karjába kapaszkodva igyekezett egyenes derékkal lelépdelni a lépcsőn.

Már azt hittem, hogy a kapun is túljutott, amikor elhangzott az a bizonyos sikoly. Rettenetes volt. Éles, hosszan hangzó, üvöltésbe váltó, s mintha nem is akart volna végeszakadni. Nemcsak az épület csendjét verte fel, de saját ügyeikkel elfoglalt idegeneket bírt moccanásra, közülük többen a korláthoz siettek, s néztek lefelé. Nem tudták, mi történt, nem tudták, honnan ered a hang, ami – ellentétben velük – engem megdermesztett, de az agyamban keltett idegtépően fájdalmas rezonanciát. Én tudtam, hogy ki sikoltott, s azt is, hogy miért.

*

A történet főszereplője bizonyos Cs. Lászlóné, született B. Irén, aki voltaképpen nem is B. Irénnek született: egy lányanya gyermeke volt, aki őt a kútba akarta fojtani. Életét – és a tulajdonnevét is – annak a B. nevű szomszédnak köszönheti, aki megakadályozta a gyilkosságot, majd magához vette és felnevelte a csecsemőt. Ez a megakadályozott emberölési kísérlet nem sokkal a háború után történt egy olyan faluban, amely a hadműveletek során többször is gazdát cserélt, amiért is Irén nemzőapjának kilétét homály fedi. A másik emberölési kísérlet – amelyik ennek az írásnak a középponjában áll – napjainkban történt egy olyan városban, amely a háború idején még nem létezett, de sajátosságainak részint Irén drámai sorsához, részint e dráma okainak homályban tartásához is köze van.

Irén drámájában mindenekelőtt a munkahelyének, e munkahely légkörének van jelentős szerepe, mégpedig annak ellenére, hogy a bűntény tárgyalásakor erről nemigen esett szó. Az adott intézmény a fiatal város máig egyetlen szociális otthona, amelyre – éppen a város fiatal volta miatt – sokáig nem volt szükség, s amelyet szinte egyik napról a másikra kellett létrehozni egy függőfolyósós lakóházat alakítva át nagyhirtelen – természetesen társadalmi osszefogással – erre a célra. Sem az öregek elhelyezése nem volt ideális a lift nélküli háromemeletes ház folyósóról nyíló lakásaiban, sem pedig az öregeket gondozó nővérek – s más alkalmazottak – hozzáértése, áldozatkészsége nem volt arányban a munka nehézségével. A város ugyan már abban az időben is az országos átlagot meghaladó színvonalú gyermekintézmény-hálózattal rendelkezett, s gyógyintézmény-hálózata is korszerűnek volt mondható, ám egy öregeket gondozó szociális otthon kialakításában, az ott végzendő munka megszervezésében ennek a városnak nem volt gyakorlata. Magától értetődő, hogy már az öregeket gondozó személyzet verbuválása is gondot okozott, hiszen a vezetőtől a takarítóig nehéz volt megfelelő embert találni egy olyan környezetben, ahol az erre alkalmasak kevésbé nehéz munkát végezhettek a kórházakban, orvosi rendelőkben, bölcsödékben.

Itt, az öregek otthonában vállalt és kapott munkát Cs. Lászlóné is, aki már túl volt egy rossz házasságon, amelybe még tizenhét éves korában – az őt kihasználó mostohaapjától szabadulni akarván – menekült. Két gyermekét egyedül nevelve, munka mellett szerezte meg az ápolónői szakképesítést. Mint szakképzett ápolónőnek – aki ráadásul hivatásának tartotta-érezte az öregek gyámolítását – kétségkívül nagy hasznát vették. Hogy mégsem szerették – nem az öregek, mert azok igen, hanem az intézmény vezetői –, ez nyers, szókimondó modorának, no meg annak volt betudható, hogy sem az öregeket sújtó rossz körülményekről, sem pedig az otthonban tapasztalt visszaélésektről nem rejtette véka alá a véleményét.

Akkoriban még nem ismertem Cs. Lászlónét, ismertem viszont a szociális otthonban élő öregek helyzetét, s tudomást szereztem néhány anyagi természetű visszaélésről, sőt, lopásról is.

*

Verik az öregeket!

A megdöbbentő telefonbejelentés a városi újság szerkesztőségébe érkezett még 1978-ban. A telefonáló a szociális otthonnal szemben lévő lakása ablakából állítólag azt látta, hogy egy-egy öreget a függőfolyósóról időnként ütlegekkel parancsolnak vissza a szobájába.

Más, lényegében hasonló bejelentések következményeként a szociális otthon lakóinak életkörülményeiről a Hazafias Népfront akkori városi bizottsága is lefolytatott egy vizsgálatot. Az ennek alapján készült jelentés alapvető hiányosságokat tárt fel – egyebek között megállapította, hogy egy elszállításra váró holttest több mint negyven órán át feküdt az élők között –, de az öregek bántalmazásáról, visszaélésekről és lopásokról nem tett említést. Tény azonban, hogy a vizsgálatban részt vállaló népfrontaktivisták (is) minderről hallottak a szociális otthon lakóival és dolgozóival folytatott személyes beszélgetések során. Nemcsak lepedőlopásokról, ételeltulajdonításokról, s az öregek nyugdíjának hűtlen kezeléséről szereztek tudomást, hanem jelentős értékek – jobbára az elhunytak után maradt gazdátlan pénzösszegek – eltűnéséről is. És hallott ilyesmiről többek között a szociális otthonnal szomszédos könyvtár vezetője, akinek a könyvtárlátogató öregek rendszeresen panaszkodtak. A népfrontvizsgálat alapján megfogalmazott jelentés minderről – bizonyítékok hiányában – nem ejtett szót, ám ezek nélkül is tűrhetetlen viszonyokról tájékoztatott, s az otthon vezetését elmarasztaló megállapításokat tartalmazott. Olyannyira, hogy a népfrontjelentés a szociális otthon felügyeleti szervét – jelesül a városi tanács egészségügyi osztályát – egy saját hatáskörben lefolytatandó újabb vizsgálatra indította. Ez a vizsgálat kevésbé súlyos, de még mindig alapvető hiányosságok megállapításával zárult.

Azt nem tudom, hogy a két vizsgálat során Cs. Lászlónénak milyen szerepe volt a hiányosságok feltárásában, de azt tudom, hogy nyilvános fórumon tett említést különféle negatívumokról, majd hogy – amikor az otthon vezetői fegyelmi eljárást indítottak ellene, s ezt ő retorziónak tartotta – panaszt tett az országgyűlési képviselőnél, aki – orvosként és népfrontosként – részben ismerte az otthonbeli állapotokat, s igyekezett is támogatni az igaza érvényesítéséért hozzá forduló panaszost.

Cs. Lászlónét a két vizsgálat közötti időszakban ismertem meg, akkor csak gyanítottam, hogy az otthon vezetői személyes ellenségüknek tartják a velük nyiltan vitázó, tevékenységüket nyilvános fórumon bíráló ápolónőt, s eltávolítására ürügyet kerestek.

A két vizsgálatot követő időszakban tárgyalta a városi tanács végrehajtó bizottsága a szociális otthon helyzetét. És a végrehajtó bizottság tagjai előtt ott volt az aznapi újság, benne egy írás, amely ugyanezzel a témával foglalkozott. A cikk ugyan nem ejtett szót a nem bizonyítható lopásokról, visszaélésekről, nem tette szóvá az öregek bántalmazását, mi több, a népfrontvizsgálatban feltárt hiányosságokat sem említette, mégis meglehetősen nagy vihart kavart. Vihart kavart azért, mert éppen a második, tehát a városi tanács egészségügyi osztálya által elvégeztetett vizsgálat tapasztalatait vetette össze a testületi ülésre készült jelentéssel, amelyet ugyancsak az egészségügyi osztályon fogalmaztak. Ez az összevetés elégséges volt annak bizonyítására, hogy az egészségügyi osztály tudatosan meghamisítja a tényeket. A városi tanács végrehajtó bizottsága tehát ennek ismeretében dönthetett a szociális otthon szükséges fejlesztéséről, és az alapvető hiányosságok megszüntetéséről.

Nem sokkal később Cs. Lászlóné újabb fegyelmi büntetést kapott, amit ő ismét retorziónak tartott, alighanem okkal.

A bűncselekményt – ami aztán Cs. Lászlónét börtönbe juttatta – 1980. március 17-én, hétfőn, a korareggeli órákban egy fiatalasszony – Cs-né munkatársa – követte el. A fiatalasszony a saját lakásában injekcióstűvel, több szúrással olajosbenzin elegyet kísérelt meg előbb nyolcéves, beteg kislánya, majd a maga vénájába fecskendezni.

Meg akarta ölni a lányát, aztán saját magát.

Az anya előbb lett rosszul, a kislány a szomszédokhoz futott, a szomszédok kihívták a mentőket, a mentők elszállították a fiatalasszonyt. A kislányért később – ugyancsak a szomszédok értesítésére – még vissza kellett jönniük.

Anya és lánya kórházba kerültek, mindkettőjük életét megmentették.

Még ezen a napon, tehát hétfőn, amikor orvosi előírásra vélhetően még a nyomozók se hallgathatták ki a lábadozót, bejutottak hozzá a munkahelyi főnökei: a szociális otthon vezetője és főnővére. Ők ketten – tehát a vezető és a főnővér – valószínűleg nem akarták börtönbe juttatni Cs-nét, egyszerűen csak megtalálni vélték az ürügyet, amiért megszabadulhatnak tőle. Ez, persze, feltételezés. Tény viszont, hogy látogatásuk után a szociális otthon valamennyi dolgozójának a lelkére kötötték – magyarán: megparancsolták nekik –, hogy kórházba került kolléganőjükről csakis jót szabad mondani, bárki kérdi őket. És az is tény, hogy nem sokkal később újabb fegyelmi eljárást indítottak Cs. Lászlóné ellen, s hivatásbeli kötelesség vétkes megszegése címén az elbocsátás fegyelmi büntetésével sújtották.

A hivatásbeli kötelesség vétkes megszegése ebben az esetben azt jelentette, hogy Cs. Lászlóné tudott a fiatal segédápolónő gyilkossági és öngyilkossági szándékáról, továbbá a bűntény kivitelezésének módjáról is, márpedig ennek tudatában nem tenni semmit a bűncselekmény megakadályozása érdekében, az egy képzett ápolónő részéről valóban bűnös közömbösség.

Ez idő tájt azonban még szó se volt arról, hogy Cs. Lászlónét egy kitervelt emberölés bűntettének kísérletében felbújtóként, valamint öngyilkosságban való közreműködés bűntettével vádolják. Egy ilyen súlyos vádra Cs. Lászlóné még valamivel később se gondolhatott, hiszen a rendőrségen őt is – néhány kollégájához hasonlóképpen – tanúként hallgatták ki. Cs-né az őt sújtó fegyelmi büntetést is jogtalannak, retorziónak tartotta, hiszen a segédápolónő fennen hangoztatott bűnös szándékáról mindenki, vagy majdnem mindenki tudott a szociális otthonban, de ezt – vele együtt – senki se vette komolyan. A hivatásbeli kötelesség vétkes megszegése miatti elbocsátás Cs-né számára pusztán azt jelentette, hogy az intézmény vezetői végre megfelelő ürüggyel próbálnak tőle megszabadulni. Hogy ez a szándék az intézmény vezetői részéről korántsem volt újkeletű, az bizonyos. Ezt igazolja, hogy a szociális otthon dolgozóival már korábban aláirattak egy fogalmazványt, amely szerint az aláírók nem kívánnak együtt dolgozni Cs-nével.

A fegyelmi döntés után azonban Cs. Lászlóné már nemcsak a szociális otthonban, hanem sehol máshol se gyakorolhatta a hivatását, amiért is sokszoros erőfeszítéssel verekedett az igazáért. Panaszával – és a szociális otthon vezetőit sújtó vádjaival – a városi vezetőkhöz is eljutott. És elért némi eredményt: a fegyelmi döntést a városi tanács egészségügyi ostálya megváltoztatta, Cs-né felmondással válhatott meg munkahelyétől. Noha ő mondott fel, ápolónőként mégse kapott munkát sehol, segédmunkásként helyezkedett el a helyi papírgyárban, kétezer forintos fizetésért.

(1991. 07. 09. Új Magyarország)

(folytatjuk)