A Politikatörténeti Intézetbe (Budapest, Belváros, Alkotmány utca 2., lámcsak utcanévként még van alkotmányunk) hívtak meg egy filmvetítésre. Megköszönve a meghívást, azonnal megírtam, hogy ott leszek. Gyors, igenlő válaszomban nem a filmnek, hanem a Heller Ágnes és Csepeli György társaságában remélt politikai vitának és egy gyerekkori-ifjúkori Shakespeare-élményemnek volt döntő szerepe. A meglehetősen hosszú filmtől féltem-félek is valamelyest.

Számomra a fő kérdés az, hogy miért vetítik le napjainkban (éppenséggel a Politkatörténeti Intézetben, ráadásul Heller Ágnes és Csepeli György kommentjét ígérve) egy olyan Shakespeare-dráma filmadaptációját, amelyet magyarországi színházban tudtommal még nem játszottak sohasem.

Shakespeare

Meglehet, hogy a film miatt (is).

Ezt nem tudhatom, mert nem láttam ezt a művet (amelyet egyébként Julie Taymor, az alakításáért Oskar-díjra jelölt Salma Hayek főszereplésével Frida Kahlo életét feldolgozó film alkotója rendezett, tehát ez a mozi Anthony Hopkinsal a főszerepben nagyon rossz nem lehet), de szerintem a színdarab fontosabb.

Amit Julie Taymor négy évvel korábban, 1995-ben színpadra is állított. Nem tudom, hogy milyen sikerrel.

Mert ez a szinmű a borzalom maga.

És (Vajda Endre fordításában) ez az utolsó két sora:

“S intézzük úgy az államügyeket, / hogy íly dolgok többé ne essenek.”

Igen, újra elolvastam. Most egyvégtében. Így is három óra kellett hozzá, de nem három hónap, mint ifjúkoromban.

A Shakespeare összes műveit tartalmazó két kötetet – amelyek egyikét felütve elsőként ebbe a tragédiába kezdhettem bele – 1956 októberében a Szabad Nép székház József körúti könyvesboltjából kipakolt, elégetésre szánt máglyából loptam. Arrafelé laktunk (a József körút 2-ben), a Nemzeti Színházzal szemben, ahová rendszeresen belógtam, s ahol 14-15 évesen az Othellot láttam, Jágót Gábor Miklós alakította, aki máskor Sztálint játszotta egy szovjet darabban, még korábban a Hamlettet néztem meg kétszer Básti Lajossal (jóval később láttam Gábor Miklóssal is), emlékszem továbbá a Szentivánéji álomból Mészáros Ági Puckjára (és a Mágnás Miska a Gyerünk Gyurkával együtt a tíznél többször megnézett filmjeim közé tartozott), szóval akkoriban tudtam már, hogy a könyv és a színjáték különös érték, s bár tudtam, hogy a világban voltak könyvégetések, először szembesülve ilyesmivel a borzalmak borzalmának tartottam, hogy Shakespearet elégethetik. Rohantam, mintha üldöznének, a két kötettel haza.

Titus Androcinus, betűztem ki a címét a tragédiának, amelyről addig nem hallottam soha, a színmű elején felsorolt személyek tökéletesen ismeretlenek voltak a számomra, fogalmam se lehetett tehát, hogy a valóságos római korban léteztek-e egyáltalán, de mihelyst kifújtam magam, olvasni kezdtem az első felvonást.

Most újraolvasva, emlékszem, mennyire meglepett, amikor ez a Titus nevű sikeres hadvezér a harcokban elesett huszonegy fiának koporsójának szomszédságában előbb három még élő fiával az akkori szokás szerint szétszabdaltatja a fogoly királynő máglyán elégetendő legnagyobb fiát, majd maga öli meg a huszonkettediket, mert az útjában áll. Emlékszem, meg is akadtam ezen akkoriban, de egy vállvonással tovább olvastam, miután megyőződtem róla, hogy jól értettem a leírtakat:

“MUTIUS: Apám, itt nem mész át.

TITUS: Nem? Gaz fiú! Itt állod utam? Levágja.”

Ennyi. Akkor ezt talán nem képzeltem el színpadon. Az akasztott ki, és hagyatta velem abba jó ideig az olvasást, amikor a császárnővé lett fogoly királyné felszabdalt és máglyán elégetett fiának öccsei az ő bíztatására Titusnak az általa eredetileg a császár feleségéül szánt lányát előbb mindketten megerőszakolják, majd kivágják a nyelvét, hogy ne tudja elmondani, és levágják mindkét kezét, hogy ne tudja leírni meggyalázóinak nevét.

Több ötvenhatos borzalom átélése után tértem vissza ismét a könyvhöz.

Akkor már túl voltam sok mindenen.

Nem tudtam (és mindmáig nem tudom) elfelejteni a Kilián laktanya felé vezető mellékutcát, hogy ott mennyire kellett vigyázni, hogy a tankok által széttaposott halottak véresen kibuggyanó husára rá ne lépjek, hogy milyen hányingert keltettek bennem az Erkel Színház előtti fák ágain fejjel lefelé függő félmeztelen, holtsápadt emberi testek, s hogy a legjobb barátom, aki a harcok után az általam is szeretett lányt látogatta volna meg, s egy géppuska-sorozattól eltalálva, segítséget nem kapva senkitől, a Rákóczi-téren a tőlem kölcsönkapott bordó melegítőben, élve vérzett el.

Abban szobában olvastam télikabátban, amely felett egy harkocsilövedék eltakarította a tetőzetet, és a lakásba belógó padlásgerendán olvadt a hó.

Hidegen hagyott, amikor a saját félkezét a fiaiért felálodozó Titus, a fiai helyett a fiai fejét kapja meg, hogy ez után a lányát meggyalázó és megcsonkító fivérek torkát félkézzel elvágva, lánya két csonkjával tartatott tálba folyatja a vérüket, hogy péppé gyúrhassa e vérrrel a porrá tört csontjaikat, s e pépben megsüthesse a fejükből készített pástétomot, amelyet később lakomaként tálaltat fel a fivérek anyjának, mely utóbbi hölgy jóízűen elfogyasztja tulajdon gyermekeit.

Még ennek a kanibálvacsorának a részletei se maradtak meg bennem, amiképpen teljesen elfelejtettem a további öldöklés sorrendjét, egyszerűen kiesett a fejemből, hogy Titus – mielőtt a császár szemeláttára megöli a saját fiaival jóllakatott császárnét, s mielőtt ezért őt öli meg a császár – a megcsonkított lányát maga öli meg, állítása szerint azért, hogy ne élhesse túl a szégyenét, valójában azonban azért, hogy e gyilkosságának okozóiból készített étellel megkínálhassa a császárt magát.

Arra, persze. emlékszem, hogy a császárt Titus utolsó – ha jól számolom, a huszonötödik – fia gyilkolja meg. Akit aztán Róma új császárává tesz meg a nép.

Aki ebben a minőségében földbe ásatja az éhhalálra ítélt fő gonosztevőt, előre halálra ítélve bárkit, aki az ételért üvöltözőn megkönyörül.

Számomra éppen ez a fő gonosztevő maradt a legemlékezetesebb. Mehatározható időtartamú előrelátása, raffinérája, szervező- és beszélőkészsége, hamissága, felvállalt gonoszsága okán. Hogy nem az a fontos (szerinte, de nem Shakespeare szerint), amit mond, hanem az (Shakespere szerint: az is), amire törekszik.

Ő a mór. Egyébiránt a fogoly királyné, azaz a császárnévá emelt, leplezetlenül aljas nőszemély szeretője. Az egész borzalom kitervelője, mozgatója és tanúja. Akinek a darabban az alábbi két sor az utolsó mondata:

“Ha tettem életemben bármi jót, / Teljes szívemből szánom-bánom azt.”

Ez a mór engem egy későbbi, nála is összetettebb, ellentmodásosabb másik mórra, Othellora emlékeztetett. És azt kérdeztem magamtól, hogy Shakespeare fehér Angliájának vajon hány mórja lehetett. És hogy Shakespeare az akkori közönség izlésére figyelve, annak megváltoztatására törekedve írta-e le, amit megírt.

Az ötvenhatos olvasmányom e gonosztevője, miután fiú születésének örömhírét jelzik a császári harsonák, és az őt bebugyolált csecsemővel kereső dajka állítja, hogy a császárnő ördög anyja lett, a mór visekedése még rokonszenvet is ébresztett bennem. “Itt a kölyök”, nyújtja neki a dajka a gyereket. “Undok, mint egy varangy / Hazánk fehér ivadékai közt. / Az úrnő küldi: bélyeged, pecséted; / Óhajtja, tőröd keresztelje meg.” “Kuss ringyó” mondja erre a mór, “oly rút szín a fekete? – / Édes pocok, szép bimbó vagy, bizony.”

És mielőtt az általa tervezett gyerekcsere titokban tartása érdekében a dajkát (meg később a bábát) leszúrta volt, meg mielőtt a csecsemő, azaz a saját féltestvérük megölésére kézséggel vállalkozó (a Titus-lányt megbecstelenítő és megcsonkító) fivérekkel szemben kardot rántott volna, majd az ő megmentésüket is felajánlva a kisfia életben tartásáért szövetkezett volna velük, az alábbiakat olvashattam róluk a szobába lógó havas padlásgerenda mellett ülve, télikabátban.

“Gazember, mit tettél?”, kérdezte a mórtól az egyik fiú. Mire a mór: “Mit nem-tetté nem tehetsz.”A másik fiú: “Nemtelen voltál anyánkhoz.” A mór: “Sőt kimutattam nemem.” Az egyik fiú: “Épp ezzel voltál hozzá nemtelen. / Jaj ocsmány választás és szörnyű sors! / S ily elfajzott faj legyen átkozott!” A másik fiú: “Nem szabad élnie.” A mór: “Nem szabad halnia.”

Nem a borzalmas történet, hanem a fenti szóváltás maradt meg bennem igazán.

Amire most egy három évtizeddel későbbi írásom – archivált ausländeriáim egyikeként – hívta fel a figyelmemet:

**

Nemtelen nemjeinkről

Nem nehéz belátni, hogy nem tulságosan nagy országunkban, nem kis gondjaink között sem teljesen értelem híján való nem hallgatni a nemmel kezdődő szemérmes állítások látszólag nem vészes, ám nem tagadható burjánzásáról.

Önmagában nem volna baj, hogy nem kevés sajtóorgánumunk nemritkán alkalmazza ezt a nem feltétlenül káros nyelvi leleményt. Ha azonban a használata olyannyira divatossá válik, hogy ezáltal háttérbe szorul maga a mondanivaló, az már nemcsak nyelvi szemponból nem veszélytelen. Félő ugyanis, hogy nemjeinknek ez a nem szándékos, bár nyilvánvaló terjedése a nem túl távoli jövőben nem pusztán mondandónkat teszi értelmetlenné, hanem a tagadó állítást nemtelenítve a tagadást és a tagadás tagadását fosztja meg lényegétől, s partikuláris nemjeinket nembelivé, nemzeti nemekké, azaz a nemzet nemévé emeli. Elburjánzó nemjeink kivált ezért nem kerülhetik el a hazai sajtó egyébként nem tehetségtelen munkatársainak, s a nem kevésbé súlyos más gondok terhétől sem mentes szerkesztőinek a figyelmét. S ezért nem lehet gátat nem szabni e korántsem ártalmatlan, a nem szócska tagadó funkcióját lényegtelenítő, nemtelenítő nemesedésnek.

Nem szabad tehát nem tudatosulnia annak, hogy nem nemében él a nemzet, s hogy sem nemével, sem igenével nem élhet akkor, ha gondolatait – nemesítve – nemteleníti. Annak a nemzetnek, amely a nemjeit minden értelem nélkül, felelőtlenül tékozolja, nem marad neme sem, szava sem, neve sem.

(1987. 06. 26. Élet és Tudomány, NYELV ÉS ÉLET, Szerkeszti: Grétsy László)