Ami mély, annak van alja. Egy bármilyen mély völgynek is. Akár egy gödörnek, vagy egy sírveremnek. Nem lehet mély, aminek alja nincs. Bánat van, ami ilyen. Aljatlan. Befelé végtelen. Ami a szenvedélyt végtelenül sok aljas tettre is késztetheti. Ez az írás figyelmeztetés. Akárcsak Shakespeare (aki tán mindent megírt) Titus Andronicusa, fenyeget: “Hát bánatom nem mély, hisz alja nincs? Szenvedélyem is legyen végtelen.”

“… Magyarország 1956-ban azért válhatott a tiszta politikai forradalom tankönyvi példájává, mert az uralkodó réteg totálisan elvesztette legitimációját.” Ez a mondat a Magyar Füzetek elnevezésű, 1981-es párizsi kiadványban volt először olvasható. Fehér Ferenc és Heller Ágnes e mondatot is tartalmazó, Egy tiszta politikai forradalom című tanulmánya itthon csak 1989 márciusában jelent meg. Az Égtájak Között elnevezésű kiadó szamizdatja volt, nem egészen húsz A/4-es gépelt oldal másolata, fekete színű Kossuth-címerrel az elején. Még az év tavaszán jutottam hozzá, és már nem dugtam el. A megsárgult füzetet évekkel később Heller Ágnes dedikálta nekem.

Nemrégiben egyike voltam azon meghívottaknak, akik “Európa egyetlen tiszta politikai forradalma”, azaz 1956 résztvevőjének és elemzőjének, Heller Ágnesnek a társaságában, a Politikatörténeti Intézetben nézhettem végig Julia Taymor 1999-ben – Shakespeare drámája alapján – készített Titus Andronicus című filmjét. Az általam borzalmasnak tartott, gyerekkoromban – 1956 borzalmait átélve – megismert színmű borzalmainak felelevenítését a vetítés másik bejelentett kommentátora, Csepeli György a film nagyszerű összefoglalójának vélelmezte, azt az állításomat viszont, hogy a színműt tartalmazó köteteket könyvmáglyáról loptam volna, Heller Ágnes kétkedve fogadta, kijelentvén, hogy 1956-ban nem égettek könyveket.

Heller Ágnes kijelentésének tartalmát elfogadom, mert nem tudom, hogy meggyújtották-e a máglyát, hiszen én a könyvesboltból kihordott, halomba hányt, és – pontosan fogalmazva – némelyek által bizonyosan elégetésre szánt könyvek közül származó kötetekkel a kezemben elfutottam.

Csepeli György vélekedését azonban köszönettel bár, de fenntartással fogadom. Merthogy a film – noha valamennyi Shakespeare által megírt borzalmat szöveghűen tartalmazza – nem Shakespeare drámája. Más.

Legfőképpen azért, mert – ahogyan a gondolattársítását semmivel nem indokolva, a vetítés után Csepeli György fogalmazott – “a filmben Felcsútot láttuk”.

Nem indoklom én sem, de Csepeli Györgynek igaza van.

Mert Heller Ágnesnek is igaza van, aki szerint a filmen látszik, hogy az irgalom évében született. Ezt tanúsítja a legifjabb Lucius – akinek a színműben Titus Andronicus unokájakájént van szerepe –, aki a filmben (velünk együtt) a történések külső szemlélője is, és ebben a minőségében, amiképpen a film elején beemeltetik a történetbe, akként a film végén a történtekből a főgonosz mór és a császárárnő fekete csecsemőjét a felkelő nap felé emeli. És viszi.

Shakespeare drámájában a szebb jövő ilyesfajta reményének az írmagja sincs. Amikor az ifjú Luciust sírba tétetett nagyapja mellett fullasztja a könny, Lucius, az új császár, teljesen alaptanul igéri az államügyek másfajta intézését, hiszen nem lezárja, hanem folytatja a borzalmakat, nem temetteti el, hanem vadak és madarak prédájává teszi a fekete fiúcska édesanyjának holttestét és a melléig földbeásatva ítéli éhhalálra a csecsemő – minden gyász állítólagos szerzőjének – fekete apját.

A film más.

A filmben a legifjabb Lucius (velünk együtt) egy választási kampány finisébe csöppen. Ez a kampányfinis – amelyet az elhunyt császár Duce arcára emlékeztető óriásira nagyított fotói öveznek – a leginkább egy fasiszta tömeggyűlésre hasonlít.

Tiszta fasizmus

Noha nem leltem olyan filmkritkát, amely a Mussolinire hajazó plakátokról ejtett volna szót, a kritikák egyike szerint a császárválasztás jelenetének a Mussolini által 1939-ben építtetett tér adott helyet. Talán egyedüli vagyok atekintetben is, hogy az eleve galádnak láttatott, és császárrá kikiáltatott elsőszülött Setorninus maszkja, ruházata, manirjainak sora nekem a Kabaré című film konferansziéját juttatta eszembe. Mivel e híres film szereplői közül csak Liza Minelli neve ugrott be nekem, utána kellett néznem, hogy ki játszotta a partnerét. És nem csupán azt tudtam meg, hogy Joel Grey (eredeti neve: Joe David Katz) számára 1972-ben ez a film hozta meg a hírnevet, hanem, hogy Julia Taymor 1999-ben készült filmjének császárát alakító Alan Cumming 1998-ban a Kabaré Broadway-előadásában több díjat kapott a náci hitlerájt “felkonferáló”, hidegrázóan derűs szerepéért.

Allan Cumming

Azt többen felismerték, hogy a filmben a szereplők választása is tudatos. A feneketlen bánatától végletesen és végzetesen szenvedélyessé torzult Titus szerepében Sir Anthony Hopkins a végvacsorán – amikor kedélyes vendéglátó szakácsként pástétomban tálalja és falatja fel anyjukkal a fiait, akiknek korábban, miután a lábuknál fogva a konyhában függő kolbászok és sonkák mellé meztelenül fellógattatva őket elmetszette a torkukat – nem véletlenül emlékeztet A bárányok hallgatnak című film általa megszemélyesített pszichopata gyilkosára, akinek a számára gasztronómiai élmény egyik áldozata máját lóbabbal elfogyasztani és Chiantival leöblíteni.

A végvacsorán…

És nem véletlen, hogy a vetítés után többen és többször kérdezték: Orbán Viktor náci-e?

Válaszában hajlott az igenre Csepeli György, Heller Ágnes azonban – aki csakis a látottakról szeretett volna beszélni – a kérdés feltevése ellen is szenvedélyesen tiltakozott. Szerinte Orbánról minden rosszat el lehet mondani, lehet őt akár harmadik Napoleonnak, akár Putyinra, vagy Erdoganra hasonlító autokratának tartani, de nem náci, nem náci, nem náci – toppantott hármat is –, aki nácinak mondja, az nem látott nácit működés közben sohasem. Ő igen.

Történetesen tudom, hogy Ági – Shakespeare-t olvasva – működésük alapján a gonoszt is megkülönbözteti. Egyik tanulmányában (Heller Ágnes: Elmélkedések Arendtről, a gonosztevőről és a gonoszról) Hitlert, Sztálint és Eichmannt is a radikális gonoszok közé sorolja, mert az előbbi kettő – III. Richardhoz hasonlóképpen – nem habozik megöletni a gyermekeket, az utóbbi pedig – Buckinghammal ellentétben – habozás nélkül engedelmeskedve működik. Elfogadom, hogy Orbán nem radikálisan gonosz, de ettől még náci, mert korunkban a náci működésmódja is megváltozott. Mutatványossá formálódva, népnemzeti és szociális mezben járja a pávatáncot, bemutat mások által levágott fejeket, amelyek részben félelmet, részben az övéi körében bosszúvágyat ébresztenek, s a mások elleni bármilyen tettükért előzetesen menti fel őket, vagy ígér számukra bűnbocsánatot.

Shakespeare mutatványosai – más drámáiban – ártalmatlanok.

A Titus Andronicus című színművében még nincsenek mutatványosok.

A bohóc, aki napjaink rettenetbe forduló ketchupvéres játszadozásából műanyag katonái közül egy ártatlan gyermeket immár a legifjabb Luciusként Titus félelmet ébresztő, menetelő légiójának katonái közé emel, ez a bohóc csak a filmben létezik. A színdarabban Titus megindokolt végtelen szenvedélye értelmének magyarázatát hírnök szakítja meg, a filmben azonban nem hírnök adja át, hanem a bohóc és társnője, rögtönzött előadásban, alkalmi közönségnek, köztük Titusnak az ő két fia fejét és a fiai életéért levágatott kezét alkalmi bábszínpadon mutatja be.

Titusnak az ő két fia fejét és a fiai életéért levágatott kezét alkalmi bábszínpadon mutatja be…

Ez a bohóc náci.

Mutatványa a feneketlen bánatát nyeldeklő (és végtelen szenvedélye értelmét még magyarázni képes) Titust pszichopata gyilkossá változtatja, aki a saját lányát is megöli. Nem az eszét vesztette el, nem a szervező képességét (azt éppen nem!), nem az erejét, “csupán” az emberségéből annyit, amennyi még maradt belőle.
“Hagyj!” – mondja közvetlenül a hírnök (illetve a filmen a mutatványosok) érkezése előtt, az őt értelmes szavakra intő testvérének. – “Meg van engedve a veszteseknek / Fanyar nyelvvel könnyíteni gyomrukon.”
Igen-igen. A náci mutatvány előtt csak sírni és hányni kényszerült:
“Ha volna nyomoromban értelem / Határ közé fognám sírásomat: / Ha sír az ég, nem csordul túl a föld? / Ha szél dühöng, Nem tombol rá a tenger, / Feldúlt fejjel rémítve az eget, / Neked ilyen haraghoz kell ürügy? / (…) Bensőmbe már nem fér el sok jajom, / Ki kell okádjam, mint a részegek.”

*

Annak idején, miután a párizsi diáklázadások következtében is jófelé moccanó Nyugatra Heller Ágnes – “ötvenhatos” volta ellenére – kiengedtetett, Korčulán pedig a prágai tavasz elfojtásában résztvevő Kádárékkal szemben tiltakozni mert, engem Dunaújvárosban boldogított, hogy az alábbi tárcába zárt álláspontom, éppen az ’56-os forradalom születésnapját követő reggelen – a sorok között is olvasó Nagy Jenő főszerkesztő döntése folytán – a városi újság első oldalán vezércikként megjelenhetett. Szerénytelenül állíthatom, hogy eme ausländeriám a kétkedéses felnőtt szenvedély apoteózisa.

Szenvedély!

Tessék. Most újra itt ülsz az írógép előtt és megint nem tudod elkezdeni. Mit töprengsz, mit mérlegeled a szavakat, miért fontolgatod azt is, hogy miképpen fejezd be ezt a mondatot? Ne állj le, írj tovább, bízz magadban, ez a te témád, folytasd, hiszen az előbb már minden készen volt benned, amit most le akarsz írni. Szenvedély! Látod, megvan a cím is. Úgy, úgy, hajtsd vissza a gépet, felkiáltójel illik a szenvedélyhez.

És most kezdd el. Lassan, hogy újra csúcs jöhessen, Hogy bírd a tempót. Add meg a forma jussát, hogy bírd az iramot.

Ilyen a szenvedély is. Azt hiszed, eltűnt, elfogyott, és mégis megvan. Ha később akartad volna előkaparni, mélyebbre kellett volna ásnod. A szenvedély nem fogyhat el az emberből, szenvedély nélkül ő maga fogy el, bár azt hiszi, hogy csak elfáradt, szegény. Nincs fáradtság, amin a szenvedély át ne törne, ha igazán élni akarunk, ha igazán élni akarsz, ha igazán élni akarok, ha számít neked, nekem, nekünk a többi ember valamit, élni csak szenvedélyesen lehet.

Élj szenvedélyesen! Jaj, ha ez egyszerű volna. Mert nem egyszerű. Egyszerű a csecsemőnek, aki sír, bömböl és üvölt, akinek a világ az anyja melle, meg a táplálék, amit végre csendben magába szívhat. Egyszerű a gyermeknek, a világ közepének, a minden elérhetőt akarónak, aki földre veti magát elkeseredésében, ha csalódás éri. És egyszerű még a serdülőnek, a tétova ifjú lázadónak, akit ha jobbra húznak, balra megy, ha balra húznak, jobbfelé kívánkozik. Balra! Noszogatnád te is, balra!, kiáltanád oda, ha tudnád, hogy érti, balra, balra! De nem érti, mert nem értheti, mert nem figyelhet, mert más dolga van, a sajátja, előremegy, azt hiszi, a maga útján, s nincs egyedül és jófelé megy, neki még mindig, mindig egyszerű. Már nem annyira, már kamasz lett, már elmúlt húsz, már küszködik, de bírja szusszal, lendülettel, szenvedéllyel. Nagyon büszke, hite szerint nem tévedhet, nem tudja, hogy mit nem tud még, fájdalommal, akár övé, akár másé, nem törődik, kíméletlen. Előre, forradalmi menet, az ádáz ellenség fenyeget, tra-ta-tak, tra-ta-tak.

Lassabban. Hagyd a költőket, hagyd a dicsőséges múltat, a forradalom és a saját tegnapod szenvedélyét. Érj a mába. Ahova megérkeztél és ahonnan továbbindulsz. Ugye, nehezebb. Már semmi sem egyszerű. Összegabalyodott súlyos háló a világ, egymástól függő, egymás taszító, nyomorító kisebb és nagyobb csomók rendje, s te boldog vagy, ha e csomókból megoldhatsz egyet. Már alkuszol, már manipulálsz, mint a kor. Hol hát a szenvedély? Az ifjú ember falnak ütközött, megpróbált rést keresni, de nem talált. Ne tagadd: ma te is része vagy a falnak. Parányi része az egésznek, még te is döngetsz, de rajtad is dörömbölnek. Még feszülnek benned a nagy akarások, még el akarsz jutni valahova, amerre nem látsz kövezett utat, de már te is torlasz vagy másoknak az úton. Ne alkudj!, rivallnak rád az újak, ne alkudj!, ne okoskodj!, bőszülnek ellened, okoskodással mit sem érünk!, előre!, hajrá… Ám te jobban tudod, hogy szellem nélkül ellobbanhat a szenvedély. Alkudj hát, de tudd a határt, csak a megfontolt tett tesz-hagy harcrakésszé. És vállalj a régiek nehezéből, hogy cselekedni jogod lehessen. Úgy, úgy, csak töprengj, hogy tenni tudj, hogy tudd mi az, amiben alku nincs. Tudd, mit tehetsz, és mit teszel, virrassz át éjszakákat, vívódj a szókkal, ez a te munkád, kétkedj szenvedélyesen.

A zúgó, vad pataknak halálos ágy a folyam medre, de a folyam is él, rombol és épít, nyugalma hatalmas erő, feltartóztathatalanul hömpölyög az önmagának szabott partok között, amelyeket újra s újra szab, csak messziről nyugodt, minden cseppje halad, élete végtelen, ameddig befogadja a patakokat.

(1969. 10. 24., Dunaújvárosi Hírlap)