Most, július 2-án, szombaton futják a százkettedik magyar ügetőderbyt, az idén decemberben lenne 110 éves Zelk Zoltán, nekem pedig a derbygyőztes Ifiúr nevű ügetőménről írt tárcámba rejtett emléksoraimat éppen negyedszázada, egy napilap karácsonyi mellékletében sikerült megjelentetnem róla.

Zelk Zoltánnak két megmentője volt, mindkettő a felesége. Az első Bátori Irén, aki az életét, a második Sinka Erzsébet, aki a költészetét mentette meg. Kettejük között még egy nőt szeretett, Koszó Marit, akiről az irodalomtörténet megfeledkezett.

Bátori Irén a munkaszolgálatból megszökött Zelket bújtatta, aki ezért élhette túl a holokausztot. Az ’56-os forradalomban való részvételéért elítélt, korábban ünnepelt költőt a börtönből hazatérve, 1958 októberében gyász fogadta, anyja az utolsó napját élte, s négy hónappal korábban halt meg a felesége. Róla, Irénről mosatlan edények tengerében, a legnagyobb nélkülözésben 1960-ban fejezte be a Sirályt („Be végtelen két pillanat / között a lét. A sivatag.” http://home.sch.bme.hu/~piglet/versek/zelk.html), inségben élt át egy tavaszi hóvihart (“Kétségbeesve rohantak fölöttem / ágtól égig a csapzott cinegék, / forgott, szűkölt, mint bekerített állat / a hóviharba zuhanó vidék…”), mert jó ideig nem jelentették meg semmijét (“Árnyad se látom a falon. / Eltüntél, mint az irgalom.”).

Sinka Erzsébetet a hatvanas évek végén szerette meg, hozzá is írt verseket, s amikor már nem tudott írni, utolsó versét a kórházi ágyon 1981-ben neki mondta el. Sinka Erzsébet a költő özvegyeként felkutatta, elemezte és publikálta az életművét, a többi között az első feleségéhez írt munkatábori leveleit, dokumentumszerű hitelességgel írta meg “megíratlan önéletrajzát”, és Térdig hamuban címmel 1988-ban a Szépirodalmi Könyvkiadóval tétette közzé kiadatlan verseit, amelyek ma az interneten is olvashatók. Ebben benne vannak a börtönben fogalmazottak, köztük az 1958 nyarára datált, Irént gyászoló sorok is. Majd a szabadulása előtti októberiek: “Mikor már azt hittem, hogy betelt a mérték, / két karod nyakamról, jaj, azt is letépték!” A szabadulása utáni töredékek között irtóztatóak is akadnak: “Ábécédé, egyszeregy / volt egyszer egy hullahegy. / Mondjunk kicsi versikét, / megfojtották Erzsikét, / elégették Pistikát – / folytassuk az iskolát, / törjük el a csigolyát – “. Aztán 1963 áprilisában betoppant hozzá a lányka: “Lányka, lányka, lányka, lányka, / lányka, te mélyhangú / te nem tudod, milyen kapun lépsz be…”

Koszó Mária volt ez a lányka. Akihez a Sinka Erzsébet által datált sorok szerint Zelk Zoltán 1964-ben “esztendők szakadékai fölött” átment a szomszéd szobába.

Amely szoba 1963 novemerében még üres volt.

És amelybe Koszó Mária 1963 decemberében beköltözött.

Akihez, akiről, akinek igen sok más vers mellett Zelk Zoltán a Vers a lehetről és a nem lehetről kezdetű költeményét is írta. Amelynek 34 soros kéziratát nemrégiben az interneten az alábbi Zelk-bejegyzéssel 30 ezer forintért kínálták eladásra: “Marinak. Címe még nincs, de most, hogy Neked adom, a címe is ez legyen: Marinak”. Másnap, amikor ráklikkeltem az antikváriumi kínálatra, kiderült, hogy a tétel már kosárba került.

Zelk Zoltán, amikor Csurka Istvánnal kikaluzoltatta magát a Kerepesi úti ügetőpályra, összetört ember volt. Ott és akkor ismertem meg személyesen is.

Koszó Marit nála régebben ismertem, egy évvel volt fiatalabb nálam és egyazon egyesületben voltunk versenyúszók. És én is írtam róla verset, emlékszem rá, de röstellem ideidézni. Amikor Zelkhez költözött, költő pályatársamon érzékelhető volt a változás.

Erről szerettem volna írni Zelk Zoltán nyolcvanötödik születésnapja alkamából a rendszerváltoztatást követő esztendő karácsonyán abban a napilapban, amelyhez éppenséggel a költő egykori barátjának, a kormánypárti Csurka Istvánnak is “némi” köze volt. De abba se lehetett, mert az idő tájt Zelk a Sztálint és Rákosit dicsőítő rohadt komcsi költők közé soroltatott. Megpróbáltam hát egy tárcába rejteni rá emlékeztető soraimat. Így sikerült:

Ifiúr

IFIÚR

Csaknem hiteles beszámoló a hatvankilencedik magyar ügetőderbyről, amelyet Z. Z. a maga testi valójában már nem láthatott

A derby napjának reggelén olyan varázslatosan derűs verssorok nevettek benne, amilyenekről – amikor még élt – csak álmodott. Talán leginkább egy játékos csikó nyerítéséhez lehetett volna hasonlítani őket, s egy cseppet sajnálta is, hogy az élőkkel már nem oszthatja meg ezt a költeményt, de őszintén szólva nem ez foglalkoztatta igazán.

Napsütéses, szép nap volt ez a mai, s bár hét közben esett néhányszor, e ritka záporok nem áztatták fel a talajt, innen a temetőfalról mindenesetre keménynek látszott a pálya. Szívesen meggyőződött volna erről, amennyiben nincs tudatában annak, hogy a fizikai lét teljes hiánya az ilyesfajta tapasztalást nem teszi lehetővé. Ami viszont az esélylatolgatást illeti, örömmel észlelte, hogy képzeletét kevésbé korlátozzák a realitások, pontosabban azok a mindennapi gyakorlatra épülő következtetések, amelyek miatt – amíg élt – jó néhányszor sutbavágta az elveit, de legalábbis – egy-egy szerény siker reményében – ideiglenesen feladta őket.

Ilyen elve volt például, hogy soha nem játszik favoritot.

De játszott.

Tudta, vallotta, hangoztatta, hogy arra a lóra fogadni nem érdemes, amelyiket mások is esélyesnek vélnek a győzelemre, de aztán mégis az esélyesre tette a pénzét. Egyszerűen nem tehetett mást. Meggyőződése volt ugyan, hogy gyakran téved a többség, ám a hosszú, sokszor egész éjszakákat felemésztő töprengések csak megerősítették abban, amit eddig is tudni vélt, s amit nyilván a fogadók többsége is tudott. Túlságosan racionális elme volt ahhoz, hogy egy autszájder győzelmének illúzióját magáévá tegye, ezért szinte mindig a saját tudása késztette megalkuvásra, s elveivel szöges ellentétben – persze, sokadmagával – a favorit győzelmére fogadott.

De most, amint a feltehetően hideg és kemény temetőfalon testetlenül lebegve még az aranyeréről is tökéletesen megfeledkezhetett, a hozzértése se gátolta a fantáziáját. Feszültséget nem érzett, mi több, hiányzott belőle az a sajátos belső remegés, amely a verseny előtt, pénzzel a zsebében rendszerint áthatotta, hiszen nem volt zsebe, nem volt pénze és nem voltak belső szervei. A pálya és a már bemelegítő lovak látványának viszont még soha nem örült ennyire. Különös, mondhatni, vegytiszta öröm volt ez. Nem érte el ama eufórikus boldogság fokát, amely egy-egy általa fogadott esélytelen ló győzelme láttán mámorította hajdan, de ilyen diadalban egyébként is ritkán volt része életében. Gyakrabban fordult elő, hogy a bizalmát élvező favorit lélegzetállító finissel előzte meg, vagy éppen sétálva hagyta faképnél a többit, de ezekben az esetekben legfeljebb elégedett volt önmagával, örömet alig érzett. Márpedig, hogy az elégedettség szegényít, ezt már életében is felismerte.

Most meg, amikor túl volt rajta, az életével se volt elégedett. Némi malíciával gondolt vissza a temetésekor elhangzott gondolatokra, amelyek akkor, mi tagadás, meghatották, de amelyek nagy ívben elkerülték legszebb szenvedélyének színhelyét.

Igazi pályatársai most odaát a lelátókon, no meg a pénztárak előtt gyülekeztek. Gondolta, átsuhan hozzájuk, de aztán úgy döntött, hogy megkerülve a pályát, ő is a kapun keresztül jut be a nézőtérre. Természetesen tisztában volt vele, hogy sem így, sem úgy nem kelt feltűnést, döntésében inkább a nosztalgiának volt szerepe, mint a praktikumnak. Még a bérletét is felmutatta volna, ha teheti, noha tudta, hogy jelenlegi álapotában erre semmi szükség.

A derby az ötödik futam volt, a legjobb hároméves lovak futották, kétezerhatszáz méteren. Rengeteg ideje volt addig, mert a derbyt megelőző, kevésbé jelentős versenyek ezúttal nem érdekelték. Persze, más lett volna a helyzet, ha maga is fogadhat, hiszen, amíg élt, nemegyszer előfordult, hogy a főfutamig, amire biztos tippje volt, elvesztette a pénzét. Ilyenkor a barájától kért kölcsön. Most őt kereste.

A barátja azonban nem volt sehol.

Bizonyára késik, nyugtatta magát, pedig nehéz volt elképzelni, hogy a derby napján bármi is késleltesse. Jól tudta: a barátja még azt sem igen bocsátotta meg neki, hogy őt versenynapon temették, és igaza volt, hiszen maga is tiltakozott volna, ha erre az adott körülmények között módja nyílik. Közönséges versenynapon temették, az igaz, de mégiscsak versenynapon, s tökéletesen megértette a barátját, aki gyászoló gyülekezetben minduntalan az órájára pislogott.

A szokott páholyukban telepedett le és várt.

*

Az egyes futamok közti szünetekben itt természetesen a derbyről is szó esett. Jól ismerte a beszélgetőket, de akkor se kedvelte őket, amikor ebben a páholyban még neki is volt szava, hát még most, amikor közbevetéseit egyikük se méltatta figyelemre. Mindemellett megérezhették a közelségét, mert egyszerre csak beszélni kezdtek róla. Ihletről volt szó, s az ő hiányára vélhetően a kitartó kanca neve emlékeztette egykori pályatársait, mégpedig annak ellenére, hogy nem olvasták a verseit. Ihlethez – hallotta – a mi költő barátunk se nyúlna hozzá! Ezzel a véleménnyel többé-kevésbé egyetértett, de a “se” szócska sértette az önérzetét. Az viszont elégtétellel töltötte el, hogy sajnálkoznak a hiányán: Szegény, ha élne – mondták róla –, az életét is Iharra tenné! Ez, persze, túlzás volt, de azt el kellett ismernie, hogy eddigi futásai alapján Ihar valóban kimagasló esély. Ez a pejmén – erre jól emlékezett – egy esztendővel ezelőtt, ugyanebben a társaságban, hiba után, legalább harminc méter hátrányt ledolgozva, képes volt megnyerni a Kétévesek Nagydíját, idén pedig a Nemzeti Díjban a pálya legjobb lovait utasította maga mögé.

Nem ismertétek jól az öreget!

Ez a barátja hangja volt, restellte is, amiért nem vette észre, hogy megérkezett, de most örömmel lengte körül, s várta az érvet, amivel a barátja minden bizonnyal letromfolja a többieket. Nem csalódott.

Nem szerette az anyját! Ezt mondta a barátja, és a páholyban ülők kénytelen-kelletlen rábólintottak erre a nyilvánvaló igazságra. Ihar anyja, ménesének sok más kancájával együtt, annak idején a közepes képességű versenylovak közé tartozott, s a barátja voltaképpen arra emlékeztette a többieket, amit ő mindig hangoztatott: Ihar apja egy másik ménesben táltosokat nemzene!

Ha vereted Ihart, figyelmeztették a barátját, akkor csak Időmérőt választhatod. Ebben sok igazság volt, ez a csupaideg, csaknem fekete mén tavaly megbízhatatlannak számított, de idén fokozatosan javult, márciusban nála esélyesebb hároméves lovak előtt másfél hosszal nyerte a Tavaszi díjat, s azóta – noha Iharral még nem mérte össze a tudását – hosszú távon két alkalommal is kiváló időt futott. Ráadásul Időmérő egyes startszámmal indulhatott, tehát a belső pályán, s feltételezhető volt, hogy a kanyarban “megcipeli”, azaz nagyobb ív futására készteti a kívülről támadó ellenfeleket.

Mindezt nyilván a barátja is tudta, azonban csak vállat vont a figyelmeztetésre, mint aki tisztában van az esélyekkel, de más az elképzelése. És mi a véleményetek Iránról? Mint valami koncot, vetette oda a többieknek az újabb nevet. Azok meg rácsaptak: Csak nem képzeled, hogy kanca nyer a derbyt?! Ne dőlj be a legutóbbi idejének, azt elmérték! Hiába gyors, összeroppan a végén!

Honnan tudjátok?, állt fel a barátja; még soha nem futott hosszú távon, hátha bírja! Hátha nevű ló nem indul, szóltak még utána, de ezt már nem hallhatta, mert a turfjába mélyedve baktatott le a lépcsőn. Ő meg utánalibbent. A szaklap természetesen Ihart tippelte az első helyre, mögötte pedig az Időmérő, Ihlet, Irán sorrendet valószínűsítette. Ihar, Időmérő, Ihlet, Irán. Ennek az alliterációnak nem volt ritmusa.

Meglepte, hogy a barátja a százas kasszához furakszik, mert jobbára kisebb címletekben játszott. Persze, ezúttal is csak addig nyomult, hogy ráláthasson a gépre. Haragudott ezért a barátjára, neki, amíg élt, ez nem volt szokása, részint, mert megalázónak tartotta, hogy mások játékát lesse, részint pedig, mert irigyelte azokat, akik ezreseket költhettek egy-egy futamra.

Most mindenesetre felemelkedett egy csöppet, hogy ő is lásson.

Ihar volt a kasszafavorit, s várakozásának megfelelően leginkább Időmérőt játszották mögé, bár egy tájékozottnak ismert fogadó a két ló sorrendjét ötezer forintért megfordította. Helyezettekként ötszáz, néha ezer forintért Ihlet és – ritkábban – Irán startszámát is beüttették a gépbe, de győztesnek alig-alig fogadták őket, s akkor is csak egy-egy százasért. Iharra ömlött a pénz. A maga részéről – noha korántsem volt a számára fárasztó a lebegés – már unta. Inkább a fogadókat kedte figyelni: a nagypénzűeket. Tudta, hogy többször nyernek, mint ahányszor vesztenek, s ezt korábban se tartotta rejtélyesnek, mivel ennek a kasztnak információk megvásárlására is tellett. De alaptőkéjük eredetét, a foglalkozásukat, no meg azt, hogy miképpen képesek sápadt, ám rezzenéstelen arccal akár ötvenezer forintot is elveszíteni egy-egy versenynapon (s főként, hogy miből képesek újabb tízezrekkel fogadni a következőn), ezt a jelenlegi állapotában se tudta megfejteni.

*

A barátja felkapta a fejét. Némi moraj is jelezte, hogy a kasszánál valami megváltozott. Igen! A gép ugyanúgy zúgott, ugyanúgy ontotta a tiketteket, mint eddig, de Ihar és Időmérő startszáma – a négyes és az egyes – hátrébb szorult a fogadási kombinációkban, Ihlet és Irán – a nyolcas és az ötös – végkép kimaradt belőlük, s az élre, a tikettek első helyére egy nem tippelt, sokáig legfeljebb helyezettnek játszott ló száma került: a hármas. Hármas-négyes, hármas-négyes, most ezt zúgta a gép. Ifiúr! Ezt súgták, mormolták az emberek. Ifiúr nyer! Hírvivők indultak rohamra a kisebb címletű pénztárak felé: Ifiúr! Platzra? – kérdezték a hozzáértők. Előre! – hangzott a válasz: Ifiúr, csak előre! Mintha a tömeget valamiféle elektromosság bolydította volna, tolakodók bomlasztották a pénztárablakok előtti párhuzamos sorokat, papírpénzt dobtak le a páholyokból ismerőseiknek azok, akik a gépekhez már nem juthattak el, a tribünök alatt egyszerre minden vibrált és lüktetett.

A fordulat drámaisága az értők közül egyedül őt, s csak azért nem kavarta fel, mert fizikai valójához kötött képességeit nélkülözni volt kénytelen. A fordulat jelentőségét azonban felismerte. A fogadókat Ifiúr esetleges derbygyőzelme nem mindennapi nyeresi lehetőséggel kecsegtette. Ifiúr nem volt esélyes. Ezen a távon – az eddigi legjobb teljesítmények alapján – Iharnak legalább negyven méterrel meg kellett előznie, Időmérőtől pedig a Tavaszi Díjban is vereséget szenvedett. Ifiúr javulása feltételezhető volt ugyan, de még ebben az esetben is legfeljebb a kitartó Ihletnek, valamint a gyors Iránnak lehetett ellenfele. Ám Ifiúr győzelme mégsem volt teljesen elképzelhetetlen, hiszen néhány kisebb versenyen a derby többi résztvevőjét könnyedén utasította maga mögé, tapasztalt idomárhajtója nyugdíjazás előtt állt, lehet, hogy éppen erre a futamra spórolva nem eröltette eddig a lovát, mert az utolsó versenyévében derbygyőzelemmel szeretné páyafutását megkoronázni.

Már csak öt perc volt hátra a futam indításáig, amikor végre a barátja is elhatározta magát. A tízforintos kasszák felé csörtetett, majd beállt az egyik sorba. Amíg a sor haladt, a pénzét is elővette, mégpedig szűz pénzt, ez látnivaló volt, mert nem a nadrágzsebébe, hanem a tárcájába nyúlt érte. A vélhetően kölcsönből származó bankjegyekből egyet, némi megfontolás után visszacsúsztatott, ami annak a jele volt, hogy nehezen szerezte őket, bizonyára ezért is késett. Három darab százassal a kezében lépett az ablakhoz, hússzor kérte a hármas-nyolcast, tizszer a hármas-ötöst. Az ezt megelőző lelkitusáról a fogadás módja árulkodott, a barátja nyilván az utolsó pillanatban döntötte el, hogy nem aprózza különféle kombinációkra a pénzét, hiszen az Ifiúr-Ihlet sorrendet kétszázért, az Ifiúr-Irán sorrendet százért a százforintos kasszánál is megjátszhatta volna. Súlyos, és rendkívül kockázatos döntés volt ez, mert nem pusztán Ifiúr győzelmének feltételezésén alapult, hanem azon a minden józan megfontolást nélkülöző elképzelésen is, amely szerint a kimagaslón esélyes Ihart és Időmérőt három ló előzi meg majd a célban.

Követte a tribünre a barátját, ha már ő maga nem fogadhatott, legalább a társaságában szerette volna végignézni a versenyt. A szokatlanul zsúfolt lelátón igen sok ismeretlent vélt felfedezni, mintha a halála óta gyarapodott volna a fogadók tábora. Futólag felötlött benne, hogy a nagymenők által egy-egy futamra költött ezresek és az ügetőpálya ujdonsült látogatóinak száma egymással egyenes arányban növekedhetett, mintha bizony a jómódú kevesek anyagi gyarapodása növelné a Fortuna megkísértésére áldozó, szerencséjükben bízó kispénzűek hadát. Ezen azonban nem sokat meditált, mert rajthoz szólították a fogatokat.

Ifiúr-Ihlet-Irán, Ifiúr-Ihlet-Irán, dünnyögte alig hallhatóan maga elé a barátja, amikor a lovak a felvezető autó mögött megindultak. Ifiúr-Ihlet-Irán, Ifiúr-Ihlet-Irán. Ennek volt ritmusa, s noha pentameterként meglehetősen sántított, a barátja skandlása az ismert disztichon második sorára emlékeztette, valószínűleg azért is, mert a lovak a tulsó oldalon, tehát a temetőfal mentén trappolva közelítették a rajtvonalat. Megcsele-kedtük-amit – megköve-telta-haza… Ifiúr-Ihlet-Irán – Ifiúr-Ihlet-Irán, skandálta még mindig a barátja, de már gyorsuló tempóban, mert odát a lovak is gyorsítottak.

Húsz méterrel a rajtvonal előtt kissé szétszóródott a mezőny, s amint az várható volt, Irán hajtója nagy lendülettel vezényelte a lovát az élre; a legbelül ügető Időmérő megpróbált vele lépést tartani, hogy a rajt után megőrizhesse a barriert; Ihlettel óvatosan gyorsítottak; Ifiurat visszafogták, hogy a rajtot követő első kanyar tülekedésétől megkíméljék; Ihar lassan kapott lábra, s valamelyes hátránnyal követte a többit. A rajt pillanatában Ifiúrt kereste a tekintetével, de a szeme sarkából látta, hogy Időmérőt a túl gyors kezdés vágtára készteti, ugorj!, ugorj!, hallotta még a barátja örömteli hangját, aztán…

*

Aztán nem tudta, hol van. Egy zöld-fehér keresztcsíkos mezt látott maga előtt a kétkerekű szulkiban, a tőle balra elmaradó, sörényét dobáló ménben Időmérőt ismerte fel, megpróbálta oldalra fordítani a fejét, de a szájában fájdalmat érzett.

Ő volt Ifiúr.

És ügetett.

Már belátta az első kanyart; Irán haladt az élen, azt pedig – a zöld-fehér csíkos hajtó irányításával – Ihlet követte.

Semmi hajlandósága nem volt felvenni az általuk diktált iramot, utolérni még kevésbé akarta őket. Egyfajta sohasem tapasztalt szomjúság gyötörte, s örült annak, hogy a hajtója nem kíván tőle lehetetlent. Kényelmesen ügetve, a legbelső pályán, senkitől se zavartatva fordult a lelátók alatti egyenesbe, éppencsak annyira igyekezett, hogy a már maga mögött hagyott trappoló, fujtató társai ne közelítsenek hozzá.

A második kanyarban jutott eszébe, hogy a barátja az ő győzelmére fogadott, de csak sajnálni tudta szegényt ezért a képtelen fogadásért, olyannyira távolinak látta az élen haladó két lovat. Ráadásul fogadó korából azért felrémlett benne, hogy még két teljes kör hátra van a célig, s bár nem futott teljes erőből, a táv hosszúságának tudatában a következő félkört szenvedve tette meg. És a legszívesebben beügetett volna az istállóba, ha a zabla nem húzza balra a fejét. Egyre nehezebben kapott levegőt, kitágult orlukkal igyekezett belőle nagyobb slukkokat szippantani, ez enyhítette a szenvedését, de túlságosan meleg volt ahhoz, hogy bármilyen nagy lélegzetvétel felüdítse.

Az istállók melletti kanyarban úgy hallotta, hogy a mögötte haladók már a sarkában dobognak. A lelátó zsivaja arra utalt, hogy Ihar, esegtleg a hibája után felzárkózó Időmérő közelítette meg, a többieknek vélhetően az ő tempója is gyors volt. Az egyenesben valóban Ihar fejét látta meg maga mellett: nyújtott nyakkal, nagy lendülettel futott, nyilván azért, hogy még a forduló előtt elébe vágjon.

Ritmust váltott, s talán, mert a hajtója ugyanebben a pillanatban engedte meg a kantárt, váratlan könnyebbséget érzett, Ihar nem húzott el mellette, lépést tudott vele tartani. Az utolsó kört ő kisebb, Ihar nagyobb ívben fordulva kezdte meg, akár lerázhatta volna magáról kisérőjét, ha a hajtója engedi. De nem engedte. Lassítania kellett, ismét nehezebben lépett, s egyszerre olyan fáradtság tört rá, hogy nem ércdekelte a verseny.

Az utolsó kanyarhoz érve csodálkozva észlelte, hogy Ihar elmaradt mellőle így is, ellenben a száguldó, de már erősen ziháló Időmérő akarja megelőzni. Ezt nem engedhette. Ihar végsebességétől volt félnivalója, de az erölködő Időmérő a külső pályán semmiképpen sem előzhette meg. Felvette vele a versenyt, s most már a hajtója sem akadályozta abban, hogy teljes erőből fusson. Szinte repülve, a lendülettől meglehetősen nagy ívben fordult a célegyenesbe. Időmérőt faképnél hagyta, Ihar nem volt sehol, s szemlátomást fogyott a távolság közte és az élen ügető lovak között. Elől a lassuló Iránt az ostorral biztatott Ihlet fokról fokra közelítette meg és hagyta el, nem látszott reménytelennek, hogy mindkettőjüket utolérje. Még tartott a lendületéből, nekiveselkedett. A látása elhomályosult és majd kiszakadt a tüdeje, amikor a két kancát látszólag könnyedén megelőzve, győztesként futott át a célvonalon.

*

Habos verejték lepte el a testét, minden ízében remegett, de azért boldogan tűrte, hogy a füle mellé erősítsék a nemzetiszínű szalagot. Boldog volt a barátja is, már ott állt a korlát mellett, majd’ szétvetette az öröm, s integetett neki.

Ő meg rákacsintott.

A nézők tapsviharától kisérve ügetett az istállók felé, s bár fáradt volt nagyon, teljesítményének elismerése és saját ritmikus mozgásának harmóniája – no meg korábbi életének emléke – verset fakasztott benne, szebbet, mint amilyet a derby napjának reggelén nevetett a lelke, szebbet, mint amilyent valaha is leírt. Zubogó és áttetsző volt ez a költemény, olyan, mint amikor egy vödörbe kristálytiszta, friss vizet öntenek, s noha nem volt leírható – tán azért is, mert születésében az érte kapható és eljátszható honorárium áhításának nem volt szerepe – játékos fodrai alatt élet csobogott, amit a szomjas versenylovak is élveznek néha.

(1991. 12. 24., Új Magyarország, Karácsonyi Magazin)