A magyar szürrealizmus történetének legkiemelkedőbb művei láthatók 2017. március 26-ig a Nemzeti Galériában, ahol Ország Lili alkotásaiból – szinte a teljes életműből – nyílt kiállítás „Árny a kövön” címmel. A 90 éve született művész képeiből ilyen nagyszabású válogatás korábban még soha nem került a közönség elé.

Ország Lili a magyar képzőművészet egyik legtragikusabb alakja. Képein az örökös szorongás, a félelem az idegenség érzése uralkodik és erre sajnos jó oka is volt. Ungváron született 1926. augusztus 28-án, Oesterreicher Lívia Éva néven, magyar anyanyelvű izraelita – részben katolikus – vallású családban. Ungváron érettségizett 1944-ben, a magyaron kívül csehül, szlovákul, németül, angolul, olaszul, héberül beszélt és olvasott. Az iskolában jó tanuló volt és már ekkor kitűnt rajz és festő tehetségével. A deportálásból az apja által szerzett hamis papírokkal sikerült megszökniük, Budapestre menekültek. A fővárosban újabb hamis igazolványuk révén már, mint római katolikus erdélyi menekültek éltek. Mindannyian túlélték a vészkorszakot, de az ekkor tapasztaltak örökre meghatározóvá váltak az 1948-ban hivatalosan is Ország-ra magyarosított néven ismertté vált művész további életében. Fájdalmasan fiatalon, 52 évesen halt meg.

Ennek a kiállításnak kurátora, Kolozsvári Mariann szinte e képek között nőtt fel, mert édesapja – Kolozsvári Ernő – az egyik legfontosabb gyűjtője volt Ország Lili képeinek – állapította meg a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria főigazgatója dr. Baán László a kiállítás megnyitásakor. Nem csoda tehát, hogy rendkívül izgalmasan rendezett és végiggondolt életmű bemutatót láthatunk. A falakon hazai és külföldi, rokon stílusú festők művei is szerepelnek, mint például Giorgio de Chirico, Paul Delvaux és Toyen alkotásai. Nyolc külföldi intézmény támogatása tette lehetővé, hogy olyan széles válogatás kerülhessen most a budapesti közönség elé, amilyen Ország Lili képeiből soha nem volt még látható. A kiállítás befejezése is különleges, mert Kolozsvári Mariann megépítette azt a labirintust, amit a művész megálmodott. Minden látogató ezen a labirintuson keresztül távozik majd.

Ország Lili negyvenéves volt, amikor Székesfehérváron megnyílhatott élete első kiállítása. Abban az időben ő inkább a „tűrt” kategóriába tartozott. Ezt a kiállítás most úgy igyekeztek megcsinálni, ahogyan azt Ország Lili elképzelte, ahogyan ő szerette volna. A látogatót mindjárt a tárlat elején fogadó valódi téglafal sem véletlen. „A falak bennem vannak” – mondta, és egész munkásságában egy szerzetes türelmével és megszállottságával örökítette meg belső világának minduntalan előtűnő falait. A képeit ő valóban téglafal előtt szerette volna látni és a többi korszak bemutatása is a kívánságaihoz igazodik. Nagyon sok olyan kép – például a cipők sorozat – szerepel ezen a tárlaton, melyek sohasem voltak együtt láthatók vagy még egyáltalán nem kerültek a széles nyilvánosság elé.

A Képzőművészeti Főiskolát 1950-ben végezte el, itt Szőnyi István, Berény Róbert, Szentiványi Lajos tanítványa volt. Utána ösztönösen kereste a „saját ügyét”, rá is talált a falakra, mint témára. A magyar festészetben szinte példa nélkül, a klasszikus szürrealizmus hangján szólaltak meg vallomásai. Ország Lili a magyar szürrealizmus történetének legkiemelkedőbb műveit alkotta meg az 1950-es évek közepén. A kiállításon a művészetét ért hatások érzékeltetésével, az analógiák párhuzamba állításával válik igazán világossá festészetének eredetisége és egyedisége. Ország Lili a gettó falától jutott el a jeruzsálemi Siratófalig. Végigkövethető a fejlődés, ahogy a főiskola utáni időkben festett individuális falaktól a városfalak képein át jut el a Panaszfalig, s onnan a Labirintus faláig.

Zárkózott, alkalmazkodásra képtelen személyiség lévén, az 1950-es évek nyomasztó légkörében saját, társtalan útját kezdte járni. A művész alkotói korszakainak sorát követő kiállítás első nagy egységét az 1952-1955 közötti Korai képek alkotják. 1955-1957 közötti évei az ortodox szürrealizmus jegyében teltek. E korszak fő motívuma a fal, a téglafal, ebben az egységben láthatók analógiaként Giorgio de Chirico, Paul Delvaux és Toyen művei. Későbbi utazásai során orosz és bolgár kolostorokban találkozott a pravoszláv ikonokkal, hatásuk érzékelhető a következő, ún. Ikonos korszakának művein. Ország Lili az 1950-es évek közepén, első festményeivel egy időben kezdett el montázsokat készíteni. Montázsainak alapanyagát fotók, reprodukciók, régi könyvillusztrációk, szemléltető ábrák kivágott részletei adták, csakúgy, mint Max Ernstnél, aki felfedezte a montázst a szürrealizmus számára. A montázsok végigkísérték pályáját, fontos szerepet játszottak a kompozíciók előkészítésében, olykor festmények előképéül szolgáltak.

A rég eltűnt városok nyomait idézik az 1960-1965 között készült városképei. Az 1960-as években a prágai zsidó temető sírköveiben találta meg azokat az „építőköveket”, melyekkel megalkothatta képzeletbeli, a lelkében és emlékeiben élő városainak alaprajzait. Ekkor alakul ki senki máshoz nem hasonlítható kifejezésmódja. 1965-től jelenik meg festményein az írásjel, a betű, ami egyszerre mementó, szakrális kifejezés, üzenet egy letűnt korból, töredék, a pusztulás hírnöke. Ez alapján teremtette meg 1966-1969 között az írásos korszakát. Jellemzője a szürke, barna színvilág, a faldarabokon ókori világok feljegyzéseivel, rejtélyes héber vagy annak látszó betűkkel, írásjelekkel. Elővettem apám imakönyvét – mondta el egyszer a művész – és lemásoltam belőle a betűket a falakra, betűt, betű után, héber betűket, és elneveztem a festményt Nyugati falnak. Így kezdődött.

Ország Lili 1972-ben két nagy méretű, összegző művet festett, a Minden titkok kapuja és a Múltba nyíló kapuk című ikonosztázokat, melyeken már megjelenik új, szinte névjegyszerűen azonosítható motívuma, a nyomtatott áramkör. A kommunikációs szimbólumnak is tekinthető sajátos motívum egyszerre civilizációs jelkép és labirintusra is emlékeztető forma. Ez az a formavilág, ami nagyszabású festménysorozatának, a Labirintusnak is alapmotívumát képezi. A fő művének tekinthető Labirintus-sorozatot 1974-ben kezdte el festeni. A kezdetben még színes sorozat utolsó művei már feketébe borulnak. „Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, és én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni… ezt be kell járni.” Ország Lili haláláig festette a sorozatot, míg utolsó, fekete képével szinte rázárult a labirintus kapuja.

A sorozat bemutatását úgy képzelte el, hogy ezek egyszer „sűrűn egymáshoz komponálva kapják meg valódi értelmüket”. Ez azonban csak halála után valósult meg, amikor 1980-ban a Budapesti Történeti Múzeumban építették fel a labirintust a művész útmutatásai szerint Deim Pál közreműködésével. Azóta nem láthatták a nézők a sorozatot. Most Ország Lili elképzelésének megfelelően felépült a teljes, több mint ötvendarabos Labirintus. A műveket a költő-barát Pilinszky János Apokrif című verse értelmezi, mely Alföldi Róbert előadásában hallható. A kiállításhoz reprezentatív katalógus készült, amely – korábban nem közölt dokumentumfotókkal és csaknem kétszázötven reprodukcióval illusztrálva – jelentős szerzők tanulmányain keresztül ismerteti a művész különböző alkotói korszakait.