170 éve, 1847. január 16-án a született a Nógrád megyei Szklabonyán Mikszáth Kálmán, a magyar irodalom egyik jeles prózaírója, úságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság rendes tagja, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktora.

Szülei Mikszáth János, jómódú kisnemes és farádi Veress Mária voltak. Az apa előbb a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte, később már módos gazdaként szerepelt a nyilvántartásban.

Mikszáth iskoláit Rimaszombaton, majd Selmecbányán végezte, és 1868-ban került Pestre, ahol jogot tanult. 1871-ben Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként kezdett el dolgozni Mauks Mátyás szolgabírónál, közben pedig újságírással is próbálkozott. Első cikkei többek között az Igazmondó, a Szabad Egyház, a Fővárosi Lapok és a Borsszem Jankó című lapoknál jelentek meg. 1873-ban feleségül vette Mauks Ilona Máriát és hamarosan a fővárosba költöztek, ahol nagyon szegényesen éltek, mert sem az újságírásból, sem az irodalomból nem tudta rendesen eltartani a feleségét. Ezt annyira szégyellte, hogy végül még el is váltak. Ezután huzamosabb ideig vidéken, Szegeden volt újságíró. A Szegedi Naplónál tudósított többek között az 1879-ben pusztító nagy árvízről, és népszerű karcolataiban a királyi biztosi tanácsot kritizálta.

Írásaiban megörökítette Tisza Lajos legendás alakját, aki európai látókörű ember, királyi biztos, parlamenti képviselő, majd miniszter és később Szeged díszpolgára volt. Mikszáth 1881-ben ismét Pestre költözött, ott az Ország -Világnál, a Budapesti Hírlapnál és a Pesti Hírlapnál dolgozott. 1881-ben a Petőfi Társaság, 1882. február 8-án a Kisfaludy Társaság választotta tagjává, 1889. május 3-án pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Nemcsak regényíróként kiváló, regényei ugyan ismertebbek, de novellái, rövid írásai is sokat mondóak. Rendszerint a hétköznapi élet eseményeiről, nem annyira kivülállóként mesél, hanem olyan közvetlenül mintha részese lenne. A történetekbe mindig becsúszik valami kis csavar, ami a megoldást a hétköznapinál izgalmasabbá teszi.

Mikszáth Kálmán

Íme egy történet, kis csavarral:

• AKIK UGATNAK /1882/

Egy írótársam ilyen című darabot ír a Nemzeti Színháznak.
A darabnak már előlegesen is nagy híre van a színházi körökben. Jövőt jósolnak neki. Azt is tudják, hogy a legbájosabb művésznőnek van írva a főszerep. De legjobban az az excentrikus tulajdonsága szivárgott ki a megírandó darabnak, hogy kutyaugatás is lesz benne.
Egy ködös napon, midőn éppen az első felvonás utolsó jelenetét fúrja-faragja a szerző, egy töpörödött vén ember lép be szobájába s megáll a költő íróasztala előtt.
Az zavarodva tekint fel, s kérdőleg veti rá szemeit.
– Mit akar? Ki maga?
– Én kérem… már mint én… – mondja halk, tompa hangon -, senki, én nem vagyok senki.
– Nos, ha senki, mit akar hát?
– Én vagyok az az ember, kérem, aki a Nemzeti Színháznál ugatni szoktam. Én vagyok a darabokban a kutya.
– Igen, ön hát a kutya?
– Igenis, én vagyok – mondá akadozva, félénken és ősz haját piszkos kezével hátrasimította.
– Hát aztán?
– Mert úgy tudok ugatni, mint egy igazi kutya… mesterlegény koromban tanultam… Az igazi kutyákat is elbolondítom vele… haragusznak is rám a Bodzafa utcában.
– Csak folytassa.
– Azt hallottam, hogy az úr darabot ír, amelyben ugatás lesz.
– Igen, a második felvonás elején.
– Éppen abban a járatban vagyok… esedezni jöttem, mert azt hallottam, hogy az úr nagyon jószívű ember, arra akarom kérni… szegény feleségem betegen fekszik odahaza, s még betevőnk sincs… azért jöttem, hogy nem-e lehetne minden felvonásba beszőni az ugatást?
– Nem illik be, barátom, a mesémbe.
– Pedig azt hittem, azt gondoltam – mondá az öreg elszomorodva -, hogy az úr megkönyörül rajtam, s kisegít minket a nyomorból.
– Mi haszna lenne magának a háromszori ugatásból?
– Az, hogy akkor három forintot kapok esténkint, mert minden felvonásban külön fizetnek az ugatásért.
Az író gondolkozott egy darabig.
– Hát ahhoz mit szólna, öreg, ha két kutya lenne a darabban, az egyik balról ugatna, a másik jobbról.
– Az lenne csak jó – vágott közbe az öreg nagy örömmel -, mert a fiam is olyan kitanult kutya, mint én. Az lenne csak az igazi remek darab…
– No, hát ilyen darab lesz! Menjen haza isten hírével s ugasson aztán minél szebben és minél tovább!
Az öregember nagy hálálkodások között hagyta el a szobát, hol egész Kalifornia készül számára.

***

1882-ben, mikor már igazán rendes jövedelemmel rendelkezett, újra újra elvette Mauks Ilonát. Pesten éltek három fiúgyermekükkel és Mikszáth hamarosan népszerű, keresett szerző és humorista lett. Milyen különös és tartós szerelem lehetett az, amiben két egymást szerető ember egyszer kényszerűségből eltávolodott egymástól, majd később újra összeházasodtak. Ki is volt Mauks Ilona? Egy hétköznapi ember, egy erős, önálló asszony, aki nyugodt és harmónikus hátteret biztosított író férjének a munkájához. Mikszáth azt írta neki egyik levelében, amikor már híres író volt, hogy két eleven ember van a világon, akiket úgy olvas, hogy valami meglepő és tanulságos dolgot vár tőlük. Az egyik Turgenyev, az író, a másik egy „kedves kis együgyű asszonyka”, aki a grammatikát sem ismeri jól: Mauks Ilona. Az asszony később nagy szeretettel vetette papírra naplószerű memoárját, amiben őszintén írt közös életükről. Azt is leírta, hogy Mikszáthnak egész életében, iróként és közéleti szereplőként is a legfontosabb tényező volt a szeretet.

Igen, szeretettel és megértéssel írt az emberekről. A jó palócokról szóló novelláiban, hiszen maga is palóc volt, megmutatta a magyar nyelv gazdagságát. Élvezet olvasni érzékletes leírásait, ízes párbeszédeit.

Részlet egy palóc novellából: Micsoda nyelvi gazdagság, pedig csak egy bundáról ír:

• Az a pogány Filcsik

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.

Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.

Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.

De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármit büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: „Fölteszem a bundámat”, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.

No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az „Isten csizmadiájának”, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: „Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!”

Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.

***

Mikszáth 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő is volt, előbb az erdélyi Illyefalva, majd 1892-től Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával.
1910-ben Pesten halt meg. Szülőfaluját, Szklabonyát viszont még életében (1910-ben ) Mikszáthfalvának nevezték el.

Nagy életművéből válogatva talán a legnépszerűbb regényei: a Szent Péter esernyője, a Beszterce ostroma, a Különös Házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival és természetesen feltétlenül említésre méltók az Országgyűlési karcolatok. Utolsó regénye – A fekete város -. Ezt már a halála után adták ki.

Érdemes elolvasni országgyűlési tevékenysége alatt készült naplóit, cikkeit, karcolatait, nagyon szórakoztatóak és hű képet adnak a kor szelleméről. Az 1885-ben készült

Tisztelt ház című sorazatból választottam egy részletet:

• A KÁOSZ

Ha a legelején akarom kezdeni, onnan kell kiindulnom, miképp keletkezik a tisztelt Ház.
Körülbelül olyanformán, mint ahogy a világ keletkezett.

Legelőször van a káosz. (Csakhogy ez igen kellemes atmoszféra.)
A szürke, alaktalan gomolyból nem látszik ki semmi, csak a zászlók és a roppant zavaros szóözön. Ez áradatban eveznek a különböző színű sajkák a jelöltekkel.
Jelöltnek lenni tudvalevő a legszánalomraméltóbb állapot, de azért mindig akadtak és mindég fognak akadni mártírok, kivált a középosztályból, a jobb módú nemesekből, az otthon unatkozó papokból, a sportkedvelő mágnásokból, nagyravágyó prókátorokból, s még azonfelül léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket: kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején.

Ami főleg azért baj, mert a polgárerények iránti érzék kezd a népből kiveszni. Nemcsak nem nézi már, melyik a különb ember, de nem is bírja felösmerni, mint azelőtt. A kormánypárt végrehajtó bizottságához rendesen azzal a kéréssel fordulnak »helyi nagyságok«-at nélkülöző kerületek, hogyha van még miniszter, küldjenek minisztert, ha pedig a miniszterek elfogytak volna, úgy legalább államtitkárt, és ha államtitkár sem lenne, akkor – akárkit.

A függetlenségi párt végrehajtó bizottságával is megesett, hogy néhányszor gróf-jelöltet kértek tőle. (Még azt is hozzátették: »ha lehet szőke legyen«.) Hát a habarékpárton? Azokra nem mondhatok semmi gúnyolódót, mert azoktól semmilyen jelöltet sem kérnek.

Jókainak jól mondta meg Ilyefalván egy góbé:
– No, az úr az első eleven ember, akire én ingyen szavazok.
– Hogyhogy? – kérdé Jókai.
– Mert eddigelé mindég két úridinnyét tettek elejbem, hát én csak azt néztem, hogy ha meglékeljük, melyikből potyog ki több.

Az egy hangú választások kezdenek kimenni a divatból. Mara Lőrinchez azzal állított be a hátszegi küldöttség:
– Szívvel-lélekkel választjuk meg ismét a nagyságos urat, hanem azt az egyet kikötjük, ellenjelöltről is gondoskodjék, hogy formája legyen a dolognak.
Sőt ha van is egyhangú választás imitt-amott, az sem olcsó. Sváb Károly egyhangú választásairól azt beszélik, hogy néha negyven-, néha változatosságból ötvenezer forintba szoktak kerülni.

Az apródonként elrontott választók mindenféle zsírral meg vannak már kenekezve, elannyira, hogy mikor Bicskey Kálmán előhozta programbeszédjében az ötéves mandátum lehetőségét, a választók közbekiáltottak:
– Helyes, helyes, de majd mi is ahhoz tartjuk magunkat!

Az ingyenkerület ma már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Csak tán a városokban van még néhány világtól elmaradt hely, hol költség nélkül válnak némelyek honatyákká.

A vesztegetés elleni törvény, mely szerint itatni nem szabad, semmit sem ért. A szentendrei eset óta felmerült tekintélyes körökben annak a módosításnak szüksége, hogy inni ne legyen szabad; hogy nem a képviselőtől kell elvenni a kerületet, ha a képviselő itat, hanem a kerülettől kell elvenni a képviselőt (vagyis a választási jogot felfüggeszteni egy-két országgyűlés tartamára), ha a kerület iszik.”

Hollósy Gerti