Pészah, ortodox húsvét, római katolikus húsvét… Egy hétvége, egy vallási család, hármas szakadásának ellenére egybeesés… Ökumenikus békés ünneplés vagy bolondos április egyik fintora ránk, ellenségeskedő emberi családra?

Micsoda gondolatok! Mindig is mondták, hogy fura vagyok, de most még magamon is meglepődök. Ezek futottak át az agyamon, mielőtt a férjemmel Montreálban töltöttünk két rendkívül értékes napot, hogy feltöltődjünk és barátainkkal találkozzunk.

S a két nap helyett csupán egy óra leforgása alatt megfordult az életünk, legalábbis egy rész lezáródott másik pedig megnyílt.

Az úton hazafelé próbáltuk helyre tenni az életünk összekevert kirakós játékát, s akkor hirtelen felkiáltottam: Hát persze, hiszen április van!

Mi? Nézett rám félve a férjem, bár már hozzászokott a heuréka pillanataimhoz.

Ez az! Áprilisi tréfa, bolondozás, fintor, fordulat vagy csalafintaság, ki minek akarja ezt nevezi!

Szóval április bolondja, avagy bipoláris április

De hiszen emlékezz vissza az elmúlt 15 év áprilisaira! 2003: élet helyett halál háromszor egymás után, 2007: halál helyett élet, 2008: egészség helyett betegség, 2009: egység helyett törés, 2010: munka helyett rokkantság, 2012: kapitalista érdek helyett emberi igazságosság, 2013: kapzsiság helyett nagyvonalúság, 2015: eszmény helyett emberszeretet, 2016: színlelt barátság helyett ideál, 2017, vagyis MOST pénteken este: lelki árvaság után gazdagodás, pesszimizmus helyett optimizmus!

Illusztráció: Hennadii Fisun

Tehát április bolondja, avagy bipoláris április, vagyis nem létezik feneketlen rossz

Minden április tragédiát hozott. Az elsőt nehezen lehetett feldolgozni, máig is azt teszem. Elveszíteni az egyik legjobban imádott és idealizált alakot az életemben az egy dolog, de életem három meghatározó alakját egyetlen év alatt, az már személyiséget torzító élmény.

Megtudni, hogy akár halálosan is végződhet az év számomra egy dolog, de végigmenni azon a tortúrán,, hogy életben maradjak, az kihívás.

Túlélni felemelő dolog, de egészséget felváltani egy életen át tartó, de nem halálos betegségre, nem könnyű csere.

Látni a családot kettéválni és harcolni az egységért, majdnem sziszifuszi vállalkozás.

Megtudni, hogy soha nem lehetek teljes ember, azon túlkerekedni és négyszögesíteni a kört, már szinte erőn felüli.

Csalódni a rendszerben és tudatosulnia annak, hogy a kapitalista érdekek itt is előnyben vannak a személyes jogokkal és érdekekkel szemben, teljes csalódás.

S amikor kiderült, hogy a nagyvállalat kapzsiságát legyőzheti az emberi jóakarat és nagyvonalúság, akkor megint hinni kezdtem a lehetetlenben.

Amikor felismertem, hogy minden eszménynél fontosabb az az ember, aki éppen előttem áll, és odaadhattam a legértékesebbet, az időmet, önértékelésem nőtt.

És amikor egy gyönyörű ideál cserélte fel a színlelt barátot, majdnem hinni kezdtek a mesékben.

De aztán rájöttem, hogy a valóság mégis más és fel kéne végre nőlnöm, az ideál összeomlott és szürke kis emberré válva megingatta minden hitemet, akkor, ugyanabban az órában igazi életörömmel teli nevetés hozott vissza a könnyed valóságba.

Vagyis:

A halál? Feneketlen rossz. Gondolnád te. De gazdagabb lettem attól, hogy ismertem őket és az életem
részei voltak.

A rák még mindig megrázó diagnózis, de amikorra végigharcoltam, addigra ezerszer gazdagabb lettem az egész hátralévő életemre.

Megtudni, hogy soha nem leszek teljesen egészséges, sokkal inkább beteg, fájdalmas, de lehet, hogy ez az ára, hogy láthatom majd az unokáimat.

Valakit eltávolodni és elidegenülni látni megrázó, de harcos lelkemet ez ösztönzi, hogy visszaszerezzem.

Rájönni arra, hogy nem lehetek soha teljesen munkaképes rádöbbentett, hogy amit viszont nagyon akarok, azt a magam tempójában el is érhetem.

Megtapasztalni, hogy vannak olyanok, akik az életük munkáját arra áldozzák, hogy a korrupt rendszert legyőzzék, és ez a szemem láttára sikerül nekik, sokszorosan felemelő, és inspiráló.

Értetlenül nézni, hogy akit a barátomnak hittem az kihasznált és eldobott, de ehelyett azonnal egy ideálra találni, maga a csoda.

A csodát hagyni szétfoszlani a ködben, s amikor a mirázsnak vége, helyette azonnal meglátni a valóságos barátokat, az már olyan kincs, ami nem mérhető semmivel.

S mindeközben most, a hétvégén még rájöttem valamire: mindezek után imádok élni, boldog vagyok, amikor lefekszem és boldogabb vagyok, amikor felkelek, mert hiszen lassan egy teljes csapat van mögöttem és mindegyik mögött az ők teljes csapatai.

Köszönöm nektek, s nem tehetek róla, hogy a vírusként terjedő Hungaropesszimizmust örökre felejtve, titeket és az örök optimizmust választom most és mindhalálig.

Petényi Judit
A szerző az Ottawai Magyar Rádió felelős szerkesztője

Petényi Judit, az Ottawai Magyar Rádió szerkesztője.