Kanadában hat héttel korábban ünnepeljük a Hálaadást mint az Egyesült Államokban, de az ünnep mindkét országában hasonló hagyományra épül. A pulyka, a töltelék és a vörösáfonya, illetve a tök és a pite különböző formája mindkét országban kimagasló helyet kap az ünnep asztalnál. És abban is hasonlít a kanadai és amerikai Thanksgiving, hogy mindkét országban a tizenkilencedik században terjedt el a Hálaadás megünneplése. Az USA-ban Sarah Josepha Hale, egy nők lapjának a szerkesztője és a rabszolgatartás eltörlésének egyik aktivistája 1827-ben Northwood című könyvében utalt arra, hogy a Hálaadásból legyen nemzeti ünnep.

„Legyen ez köztársasági intézményeink kitevője, mely intézmények arra az elismerésre épülnek, hogy az Isten a mi urunk és, hogy nemzetként Tőle származnak jogosultságaink és áldásaink”–olvasható a Northwood-ban. Végül az amerikai Polgárháború után nyilvánították ki nemzeti ünnepnek a Hálaadást az Egyesült Államokban.

Kanadában csak a huszadik század közepén került erre sor, bár nálunk is a tizenkilencedik században kezdett elterjedni és Amerikához hasonlóan, itt is nemzetépítő szerepet szántak az ünnepnek. Például 1865-ben a Globe and Mail című országos napilap arra kérte olvasóit és Kanada népét egy szerkesztőségi cikkben, hogy „adjunk hálát az isteni gondviselésnek, mindazokért a különleges kedvezményekért, amelyeket országunknak adományozott.” Szintén ebben a szerkesztőségi cikkben kérte azt a Globe and Mail, hogy a szabványosítsák azokat az imákat és szertartásokat, amelyek a hálaadás alkalmából elhangzanak. „Az az ország, amely együtt imádkozik, együtt is marad”–érvelt a lap.

Peter Stevens történész szerint a kanadai Hálaadás arra is alkalmas volt, hogy a kanadai lelkészek – különösen Ontario tartományban – Kanada erkölcsi felsőbbrendűségéről prédikáljanak, az Egyesült Államokkal szemben. Gyakran az volt az érv, hogy mivel Kanadában nem volt az USA-hoz hasonló szisztematikus, intézményesített rabszolgaság, hazánk számított az valódi ígéret földjének. A Hálaadás másik szerepe Kanadában a tizenkilencedik században az őslakosság asszimilációjáról, a kereszténység terjesztéséről szólt. Vannak ugyanakkor olyan jelek is, miszerint egy-egy őslakossági nemzet – ilyen volt például a Haudenosaunee kultúra – már az európai találkozás előtt is ünnepelték a Hálaadást. A Haudenosaunee kultúrában ez egy hét napos ünnepből állt, amikor családok és barátok egymáshoz ellátogattak, együtt étkeztek, táncoltak és spirituális szertartásokban vettek részt.

Kanadában a sporttal is össze kívánták kötni a Hálaadást, de természetesen a késő novemberi időponthoz képest október alkalmasabb volt, hiszen ekkor még nem állt be a tél. A protestáns egyházak ezért a tizenkilencedik század vége felé álltak át az októberre és ekkor prédikáltak a hálaadás fontosságáról.

Végül 1957-től vált nemzeti ünneppé a Hálaadás Kanadában, a parlament döntése, illetve a főkormányzó proklamációja után. Vincent Massey, Kanada akkori főkormányzója elmondta, hogy október második hétfője (és természetesen így a hosszú hétvége) lesz az az alkalmom amikor „Kanada hálát ad a Mindenhatónak a bőséges termésért, amivel Kanada meg lett áldva.”

Egyébként nem mindenki örült a korai dátumnak. Például pont a farmerek jelezték, hogy október második hétfője még Kanadában is túl korai, hogy az aratást ünnepeljék. A parlament azért döntött e dátum mellett, mert nem akarták, hogy a karácsonyi munkaszüneti ünnephez túlságosan közel szüneteljenek a gyárak és mivel az ötvenes években Kanada lakossága már alapvetően inkább urbánus volt, inkább a városlakók és városi intézmények érdekeit vették figyelembe, amikor kihirdették a Hálaadást. Sokan a vidéki társadalomban ezt nehezményezték is.

Mindenképpen kacskaringós a Hálaadás története, annak változó narratívája, központi üzenete és dátuma. Ugyanakkor manapság Kanadában fontos családi ünnepnek számít a sokok által várt hosszú hétvége a káprázatos kanadai ősz kellősközepén.

Boldog Hálaadást kíván a Kanadai Magyar Hírlap olvasóinak!