Aznap (2019. 04.17.) a fotókkal illusztrált közlemény a Kisalföld nevű felületen egyetlen sor volt csupán:

„Átadták a Radó szökútját Győrben – Fotók: Mészáros Mátyás”

Másnap (2019. 04.18.) az oldalon címként őrizték meg ezt a csakis helyben értelmezhető szöveget, közzé téve, hogy „az újonnan elkészült vízforgató rendszert… tegnap adta át” a polgármester és két alpolgármester. Annál a nemrég felújított a kőmedencénél, amelyben sokáig víz se volt. És amely fölé – ezt én teszem hozzá – 1938 júliusa óta egy első világháborús hősi emlékmű obeliszkje magasodik. Azt nem én állítom, hanem a bővítményben olvasom, hogy az átadott létesítmény „szökőkútként és tükröződő medenceként egyaránt üzemelhet, két oldalról 20-20 befelé spriccelő fúvóka adja a látványt.” Helyesen fogalmazva, persze, nem a medence tükröződik, hanem a vízfelületén tükröződhet, ami a medence fölé magasodik.

Amit mintha a vízforgató rendszer átadói szégyelltek volna említeni.

Legalábbis a közlemény nem tartalmazza, hogy Borkai Zsolt polgármester a hősi emlékműről szólt volna bármit is. A bővítmény tanúsága szerint azokra az új szökőkutakra és más vizes alkotásokra emlékeztetett, amelyekre a rekonstruáltakkal együtt a hároméves felújítási program során a város 250 millió forintot költött. A két alpolgármester egyike, Radnóti Ákos is csupán több győri vizi létesítmény említésére szorítkozott, amelyek, mint mondotta volt, a lakosok körében „különös népszerűségnek örvendenek”. Fekete Dávid pedig az üzemelés tükröződő tárgyát puszta kellékként hozta szóba: „a lakosság részéről komoly igény érkezett arra, hogy szépüljön meg az első világháborús emlékmű medencéje, majd ezután a vízforgató rendszer elkészültére is”, rakta így egymás mellé, amit hallott és leírta, talán a sajtóreferens.

A fotók ugyanis az ünnepélyes átadás közönségeként egyedül őt láttatják, aki erre a rendezvényre – az otthoni email-címemre postázott levelében – engem is hiába invitált.

Amikor még volt sajtónk

A sajtóreferens – másokkal együtt – a címemet az elődje által készített, a sajtónyilvános eseményekre meghívandó kollégák listájának részeként örökölte. Elődjével a 2013-as árvíz idején beszéltem utoljára, aminek eredményeként a Radó-sziget lezárásáról az MTI akkor még általam szerkesztett Önkormányzati Sajtószolgálatának honlapján – a veszélyt tizenkét fotóval érzékeltetve – az alábbiakat publikálta: „A Győr-Szol Zrt. az árvízi helyzetre való tekintettel teljesen lezárta Győrben a Radó-szigetet a járművek és a gyalogosok előtt. A lezárás ellenére akadnak járókelők, akik a sziget területére bemennek, ami tilos és életveszélyes. A szolgáltató felhívja a figyelmet arra, hogy a szigeten tartózkodók a vízpartról a sáros, vizes füvön könnyen becsúszhatnak a vízbe és a megáradt folyóba belefulladhatnak. A Győr-Szol Zrt. ezért nyomatékosan felhívja a figyelmet, hogy a Radó-szigeten tartózkodni az áradás ideje alatt gyalogosan is életveszélyes.”

Igen, 2013-ban – akkor még, egyelőre még – az MTI (a Vince Mátyás elnök megbízásából velem létrehozatott – és az Orbán-érában megtartva ugyan, de nélkülem kiüríttetett – országos önkormányzati honlappal együtt) közmédiának, sajtónak számított. Bizonyára ezért nem újították meg 2014-ben (indoklás nélkül) a szerződésemet, az utódom pedig a többi között a győri önkormányzat illetékesének ösztökéléséről is „megfeledkezett”, amiért immár hatodik esztendeje, hogy Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata ezen a honlapon helyi történésekről semmit nem közöltetett. (Amiben azért szerepe lehetett, hogy Maróti Zsuzsa, „az újságírás vidéki nagyasszonya”, mielőtt megváltak volna tőle, akkoriban maga hagyta el az MTI győri tudósítói irodáját.)

Mivel önszántukból a helyben választott vezetők (néhány fehér holló kivételével, amilyen pédául Dicső Laci Alsómocsoládon, vagy Köteles László Komlóskán), valamint az általuk közlésre, híradásra felhatalmazott írástudók nemigen éltek az ingyenes és országos publikáció lehetőségével, az MTI önkormányzati honlapjának olvasottsága is csökkent, s ez az egymást erősítő két hatás nem csupán az én ötéves munkám eredményét tette tönkre (egytizedénél kevesebbre zuhanni engedve a helyi hírek számát), hanem az önkormányzati nyilvánosságot magára hagyva az önkormányzatiságnak volt-van ártalmára.

És feltételezem, hogy Borkai Zsolt polgármesternek – vezetőtársaival egyetemben – ellenére van az ő munkájuk eredményét fogadó teljes érdektelenség, amivel ezen az avatáson szembesültek.

A meghamisított emlékezet

Parafrálva az avatás hírbeli tárgyát, a győrieknek a Radó név a kedvelt szigetüket jelentheti, amelyet belvárosukban a Rába folyam két ága ölel, a szökútja kifejezés pedig a sziget szökőkútjára vonatkozhat, ha igaz.

De nem az.

Szentmártoni Radó Kálmánról, császári és királyi kamarásról, megyei főispánról, a Rábaszabályozási Társulat vezetőjéről, majd kormánybiztosáról eredetileg halálának esztendejében, 1899-ben a sziget sétányának déli részét nevezték el, aminek északi részét akkor a győriek sétatérnek tituláltak, de ami hivatalosan a hősi emlékmű Radó-téri átadásának évében Mussolini sétánynak neveztetett. A háború után a sziget a Bajcsy-Zsilinszky nevet kapta meg, 1947-ben pedig a korábbi Radó és Mussolini sétány egésze Tolbuhinról lett elnevezve, és a szigetet – félig a közbeszéd szerint – hivatalosan Radó sétatérnek nyilvánították. De csak 1991 óta van Radó-szigetként bejegyezve, amikortól a hősi emlékmű előtti medencés terület hősők terének nevezhető.

A sziget szökőkútja azonban csak a hír szerint volt a mostani (közönségtelen) ceremónia tárgya, azt valójában 2017 júniusában és másutt avatták, jelesül a Radó-sziget csúcsánál, ahol úszik a vizen, és elúszna is, ha a „tutaja” nem volna lehorgonyozva, így viszont a vízszintingadozást mindig a felszinen és helyben követi. Hamincöt méter magasra szökik a fősugara, ami esténként megvilágítva, ragyogó fényben pompázva záporozik, vagy alkalmanként filmeket vetítenek rá.

Amit most avattak, az nem szökőkút, hanem egy olyan berendezés,ami lehetővé teszi, hogy a medence két hosszanti oldalán elhelyezett fúvókákon át a hősi emlékművet tükröző vízfelületre olykor-olykor vizet spricceljenek.

Hogy túl részletes ez a leírás?

Igen.

Mert úgy vélem, hogy az igazságot nem eltemetik, hanem hitelesítik részletek.

És az igazság az, hogy az emlékmű 1938-as létesítése, a rendszerváltoztatás utáni részleges, majd 2010-es teljes felújítása és környezetének mostani rendbetétele megosztotta és megosztja a győrieket.

Őket is.

Bennem például borzongást is keltett 2001-ben az emlékmű főfigurája, amikor először láttam.

Egy nagyon izmos, meztelen felsőtestű, katonasisakos férfialak – miközben kardjával az általa féken tartott párduc mancsai alatt tekergő kígyót elmetélni készül – fölöttem szegezte a messzeségbe a tekintetét. Azt sugallta, hogy csakis harccal, tekergő kígyók eltaposásával, megsemmisítésével vívhatják ki a mi jövőbeli békénket a mi erős, minden vadságot visszaszorító, csakis a vandálság ellen háborúzó, hős fiaink.

A megborzongtatásomban része lehetett a szobor alatti kőkoloncra vésett, a Hitler csatlósaivá vezényelt áldozatokra emlékeztető második évszámpárnak is: 1939-1945.

Utóbb megtudtam, hogy egy bizonyos Öregcserkész baráti kör nevet viselő helyi egyesület kezdeményezésére, de nem az önkormányzat, hanem az első Orbán-kormány jóváhagyásával (támogatásával?) vésték bele a kőbe 2000-ben, hogy az 1938-ban állított, az első világháború katonahalottaira emlékeztető obeliszk (meg a szobor!) a Don-kanyarban 1943-ban megöletett honvédeinket is a nemzet hőseinek aposztrofálja.

„A haza nem lehet ellenzékben”

A felavatás után bő hatvan évtizeddel később kőbevésett, emlékezethamisító évszámpárról egyetlen fotót leltem, ami 2002 májusának utolsó vasárnapján készült, az 1924. évi XIV. törvénycikkben e meghatározott napon tartandó Magyar Hősök Emlékünnepén. Ezt a napot az első Orbán-kormány beterjesztésére az Országgyűlés által 2001-ben elfogadott LXIII. törvény ismét ünnepnappá tette, és hivatalosan kibővítette mindazokra „akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”, függetlenül attól, hogy mikor, ki ellen, kinek az oldalán, s hogy parancsra vagy önként cselekedtek-e.

Az ismét ünnepelendő – és Győrött koszorúzással megünnepelt – napot megelőzte Orbán Viktor 2002. május 7-ei „a haza nem lehet ellenzékben” kijelentésétől hírhedt beszéde, amelyben önálló, kormányoktól független cselekvésre buzdította a polgárokat. „A polgári Magyarország az, amit az emberek polgárként tesznek, kormányoktól függetlenül”, mondta a többi között.

Győrött 2002 májusának utolsó vasárnapján az önkormányzat részvétele nélkül, mondhatni, a helyi választók többségének akaratával szembeszegülve koszorúztak.

És ebben kizárólag az a véletlen, hogy választási vereségét követően az első Orbán-kormány éppen azon a napon fejezte be ügyvezetői működését, amely napon a csatolt fotó készült. A szöveget másnap tette hozzá a Kisalföld című napilap.

A fiúk a kamrában

Hősi halottakról az ezredforduló utáni első évek magyarországi önkormányzatainak választott testületeiben nemigen esett szó.

Ezt az önkormányzati világ avatott krónikásaként tanúsíthatom.

Munkatársaimmal – és tisztes honoráriumért foglalkoztatott, az ország háromezer településéről tudósító újságírók csapatával – az ezredfordulóra újítottuk meg a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége akkorra már tíz évfolyamot megélt, általam alapított ÖNkormányzat című országos havi folyóiratát, amelynek a januári lapszám először színes első oldalán a VERESÉG KÉT ÉVRE címsor a lapfejnél is nagyobb betűkkel ordított.

„A Magyar Köztársaság legújabb, ezúttal kétszer egy évre szóló költségvetési törvénye valamennyi hazai helyi önkományzat veresége”, fogalmaztam akkor a polgármesterek körében Micimackósként emlegetett írásom elején, hozzá téve: „Mert a kormányzat az Európában honos érdekegyeztetéses törvény-előkészítés helyett a törvényalkotáshoz tisztította meg a terepet.”

Az önkormányzati bevételeknek az államháztartási bevételekhez viszonyított arányának csökkenő tendenciáját – az elemzés, a grafikon és a táblázat mellett – „a vereség lépcsősorán” Róbert Gida lefelé bukdácsoltatott Micmackójának rajzával (E. H. Shepard) és az ábra aláírásával (A. A. Milne, Karinthy Frigyes fordításában) érzékeltettem: „Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfok egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.”

Lengyel László szerint („Tessék mondani: ki lesz a király?”, ÖNkormányzat, 2001. december!) “Magyarországon a ’98-as választások után nem az volt az első döntő kérdés, hogy a Fidesz-kormány az osztogatással hogyan teremt a maga számára kliensi viszonyt. Ezt megelőzte egy nagyon fontos lépéssorozat; az önkormányzatok autonómiáját az állami redisztribúcióval kezdték korlátozni. Vagyishogy a rendszer nem azzal kezdődött, hogy Kaposvár pénzeket kapott, hanem az állam előbb elvonta a pénzeket… hogy maguk az önkormányzatok, legyenek azok bármilyen színűek, kizárólag a központi hatalom kegyétől
függjenek. Ez az első olyan kormányunk, amelyik… visszavitte az országot ebből a szempontból a hetvenes évekbe, amikor egy központi hatalom a lojalitás alapján dönthet a jövedelmekről. És csak nála vannak a jövedelmek, mert ez a döntő kérdés.”

A FIÚK, A KAMRÁBAN

Ezt a címet adtam a fentebb említett januári elemzésem részeként keretezett, az alábbiaknál valamivel hosszabb jegyzetemnek, amelyben a hatalom birtokosai az AKI NINCS VELÜNK, AZ NINCS! jelmondat koncepciózus, gyakorlati hasznosítására törekedve saját használatra bontják ki e maliciózusan negatív kijelentés pozitív üzenetét: AKI VAN, VELÜNK VAN! „És nekünk nekik kell adni, akik vannak. Hogy velünk maradjanak, hogy legyenek. Hogy mi legyünk”, írtam Orbánékról akkoriban.

ISPA ha mondom, segít a gondon

Győr tőlük semmit nem kapott.

Pedig egyike volt azon nagyvárosoknak, amelyeknek az Európai Unió a tagjelölt országok felkészülési támogatására fordítható anyagi forrásaiból – az úgynevezett csatlakozási alapok egyikéből – 2001. január elsejét követően kormányzati kiegészítéssel kellett volna részesednie.

Mert szörnyen szennyezte a Dunát, Európa folyamát.

Ezt Maróti Zsuzsa (a vidéki újságírás MTI-s nagyasszonya) a szokásos m. zs. aláírással tette közzé az általam szerkesztett országos havi folyóirat fentebb említett 2001. januári lapszámában. Írása annak a Védeni KELL a környezetet című összeállításnak a része volt, amelyben a lap megyei (de jobbára nem MTI-s) tudósítói a csatlakozási alapok helyi környezetvédelmi felhasználásáról adtak képet. „A várakozáshoz képest késik a győri szennyvíztisztítóra elnyert ISPA-támogatási szerződés aláírása”, írta Zsuzsa. „A győri városvezetés a tavaly koraőszi aláírásban bízott, amikor a nyár közepén hírét vette, hogy pályázatukra igennel voksolt az ISPA-programot felügyelő EU-bizottság. Úgy kalkuláltak, hogy… ha minden a tervek szerint halad, akkor (legkésőbb) 2001 elején elkezdődhet a kivitelezés.” A megszólaltatott Eredics Imre alpogármester állította, hogy „jószerivel csak a pénzügyi keretek megnyitása van hátra”, márpedig ha „a szerződéskötés csúszik, előfordulhat, hogy az egész dokumentációt át kell dolgozni…”

Ma tudom, hogy át kellett dolgozni.

Magyarország új, 2002-ben hivatalba lépő kormánya arra kényszerült, hogy 2003. október 8-án hivatalos kérelemmel éljen a többi között az „I. 2000 HU 16 P PE 001: Győri szennyvíz projekt” befejezési határidejének „2003. december 31-ről 2006. június 30-ra” való (immár második) módosítására, amelyet Európai Bizottság illetékes főigazgatósága – 2003. december 13-án kelt levelének tanúsága szerint – elfogadott.

Ha nem fogadta volna el, akkor Magyarországot – Győr félig kész, a Bős-nagymarosi vízlépcső rendszer kapcsolódó beruházásaként létesített, de az építkezés leállítása folytán a biológiai technika kiépítését nélkülöző szennyvítisztítójával – az Európai Unió nem fogadta volna be.

Annak idején Maróti Zsuzsa megírta, hogy a befejezetlen létesítmény a szükséges leglább 90 százalék helyett „mindössze 40 százalékos tisztítottságú szennyvizekkel terheli a város befogadó vizeit”, és arról is hírt adott, hogy a beruházást – amelyre sikeres pályázata révén a város Brüsszeltől a nettó beruházási összeg felét nyerte el (7 millió 250 ezer eurót), a másik fele kétharmad részének állami finanszírozásával – eredetileg 2002 végére kellett volna befejezni.

Mivel a források az új kormány Pénzügyminisztériumának 2003. június 23-ai, a győri ISPA-projekt állami finanszírozására vonatkozó széndéknyilatkozatát követően, csak ez esztendő őszén „álltak rendelkezésre, így októberben írták alá a szerződéseket, addigra azonban a szennyvíztisztító építésének engedélyei lejártak, újra kellett azokat kérelmezni”, számolt be minderről 2004. május 13-án a Kisalföld című napilap.

Mindazonáltal a határidő (második) módosítására vonatkozó, fentebb említett kormányzati kérelem brüsszeli elfogadtatása folytán a Győr városi szennyvíztisztó telep bővítése az akkor már (2004. május elsején) az Európai Unió tagjává fogadott Magyarország legelső sikeres uniós – ISPA/Kohéziós Alap projekt – támogatású környezetvédelmi beruházása lehetett. Annak ellenére, hogy az Európai Bizottságnak a projekt zárójelentésének elfogadását tatalmazó levelét csak 2008-ban (!), a május 23-án, pénteken tartott avatási ceremónián adhatta át Borkai Zsoltnak, Győr polgármesterének Bajnai Gordon, az akkor egy hete alakított Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium első embere.

Az évszámra csak következtetni lehet, de máskor ez az esemény – aminek a megtörténtét fotó is igazolja – nem történhetett. Mert 2006 májusában Borkai Zsolt még nem volt polgármester, 2007 májusában pedig a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium még nem létezett.

A gyor.hu portál és egy másik helyi honlap azonos szövege szerint

e május 23-ai pénteken az állami hozzájárulásért „Borkai Zsolt polgármester mondott köszönetet a miniszternek”, akinél egyszersmind a Győr mellett további száztizenegy települést érintő hulladékgazdálkodási program állami támogatását is kérelmezte.

A Gyurcsány-kormány miniszterénél.

Amely kormánytól Győr megkapta az uniós támogatás összegének állami kiegészítését, amelyben balos vezetése idején, az első Orbán-érában hiába bizakodott.

Borkai és a Fidesz

Borkai Zsoltot polgármesterjelöltnek 2006-ban a Fidesz találta meg.

Ami, persze, neki se lehetett ellenére, mert politikai pályáját az MDF-ben kezdve csalódnia kellett: az országgyűlési választáson olimpiai bajnokként is csak a pártlista kilencedik helyén szerepelhetett, s nem vitte semmire. A profi sportolónak a győzelem volt a kenyere, s született győri polgármesterjelöltként feltételezte, hogy a Fidesz-KDNP támogatásával győztes lehet. De azt tudta, hogy a Fidesznek jobban kellett a neve Győrött, mint ő maga. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy „… ha már a fiatal demokraták védernyője győzelemre segítette, Orbán Viktortól tagkönyvet is kér-e”, így válaszolt: „A kampány alatt többször elmondtam; nem akarok belépni a Fideszbe. Köszönöm támogatásukat, a győzelemhez azonban nemcsak az kellett, hogy a Fidesz–KDNP álljon mögöttem, hanem az is, hogy Borkai Zsolt volt a jelölt.”

A lólengés európa- világ- és olimpiai bajnoka csak a magyar tornasport halhatatlanjaként (2009) és a 2010-es választáson egyéni mandátumot szerzett országgyűlési képviselőként csatlakozott a fideszesek frakciójához, ahol „büszkeséggel töltötte el”, hogy a katonákra vonatkozó választhatóság ötéves moratóriumát őmiatta csökkentette a rendészeti bizottság fideszes elnöke három évre.

Borkai Zsolt polgármesterjelöltként élte át „a haza nem lehet ellenzékben” jelszó jegyében felhergelt győri „polgári körök” kormányellenes tüntetéseit. A Magyar Vidék- és Polgári Párt (MVPP), a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP), a Jobbik Magyarországért Mozgalom szervezésében például a Pajzs Szövetség, vagy a Ne-Felejcs (sic!) Polgári Egyesület aktivistái és mások 2006 szeptemberének második felében másodjára is csupán vagy másfélszázan voltak. Addig demonstrálnak, mondta fenyegetően ekkor az MVPP megyei elnöke, amíg a „hiteltelen és hazug állítólagos miniszterelnök”, meg az országos rendőrfőkapitány nem mond le. A Pajzs Szövetség képviselője is szónokolt, szerinte „a magyarság a nemzetpusztulás szélére jutott”, s a szent korona országát kellene újra létrehozni. A szereplők egyikét érdemes megneveznem is, ő Fehér Imre, aki a Ne-Felejcs Polgári Egyesület tagjaként (nem nyilvánosan az egyesület alapító elnökasszonyának, Fehérné Markó Kamilla törzsszéki vitézi hadnagy férjeként) Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét szavalta el.

Nahát, vele gyűlt meg a baja Borkai Zsoltnak 2008 decemberében.

Nem először.

A „lekerült felirat”

„Hiába lepukkant az emlékmű, egyelőre szóba sem jöhet a felújítás”, közölte a Fehér Imre által aláírt, civil szervezetek kérelmét tartalmazó levélre adott önkormányzati válasz lényegét képaláírásként (is) a Kisalföld című napilap.

A máshol is publikált fotó 2007-ben, vagy 2008-ban készült.

Az emlékmű talapzatán új az első világháborús és már hiányzik róla a második évszámpár.

A fénykép tanúsítja, hogy nem pusztán „lekerült az emlékműről” – a későbbi közlemény szerinti 2009-2010-es rekonstrukció során – „a második világháború kezdetét és végét jelölő felirat”. Az a rekonstrukció (és a talapzat újravésetése) ELŐTT távolíttatott el onnan.

De mikor?

Ha az előző önkormányzati testület tüntettette volna el, annak híre kelt volna az országban is. Az eltávolításban (és az újravésetésben) az új polgármester közreműködése valószínűsíthető, mert Borkai Zsolt polgármesterként nem tűrhette, hogy városa sétaterére kalauzolt vendégeiket a téves évszámra mutatva röhögtessék a győriek. A hamisítás elismerését nyilvánosságra hozni azonban sem neki, sem a támogatóinak, sem a testületének nem volt érdeke.

Gondolják el!

Egy nagyváros működéséért felelős, fideszes többségű választott testület (élén egy olimpiai bajnokkal) került szembe „a haza nem lehet ellenzékben” jelmondat jegyében nemzetivé tüzelt polgári körök kicsiny, de harcos csoportjainak tagjaival (élükön „Győr öregcserkészével” – így nevezték őt akkoriban –, Fehér Imrével).

Az alezredes és az öregcserkész

Igen nagy a fajsúlybeli különbség a két élember között.

Már akkor is az volt, amikor egyazon, közös politikai rendezvény résztvevőiként szerepeltek.

Borkai Zsolt a győri püspökség és a Ne-Felejcs Polgári Egyesület koszorúzással egybekötött 2006-os, közös Szent István-napi megemlékezésén, az ünnepi szentmise után, az egyesületi elnök, Fehérné Markó Kamilla köszöntőjét követően a Fidesz–KDNP polgármesterjelöltjeként tartott beszédet, majd a műsorban az elnöknő férje, Fehér Imre versmondóként szerepelt.

Borkai Zsoltot átkosbeli sportsikerei (európabajnoki, világbajnoki címe, sérülten megszerzett olimpiai bajnoksága) tették ismerté, többen tudtak arról is, hogy a Magyar Néphadsereg hivatásos állományának tisztjeként kapott magas rangú kitüntetéseket, majd a rendszerváltoztatást követő évek elején testnevelő tanárként a helyi Béri Balogh Ádám Honvéd Gimnázium oktató főtisztje lett, s már hét éve volt az iskola alezredes igazgatója, amikor a mikrofonhoz lépett.

A versmondó Fehér Imrében némely résztvevő a vízügyesek egykori KISZ-titkárát vélte felismerni, csak néhányan tudták beazonosítani, hogy a korábbi Győri Határőr Igazgatóság sajtóreferenseként a zöldhatáron való átjutást megkísérlő, az osztrák határőrökkel együttműködve elfogott, más országokból menekülő határsértőkről rendre ő nyilatkozott. Viszont elég sokan, talán kéttucatnyian is a város szocialista polgármesterével összeszólalkozó magyar néptribunt látták benne. Mert ő volt az, aki – miután az úgymond hatezer győri lakos képviseletében általa aláírt petícióban hiába kérelmezte a két világháború között létesített, a hajdani Nagy Magyarország térképét is láttató Országzászló-emlékmű visszaállítását – az év elején hangos szóval visszautasította Balogh Józsefnek az országzászló mellett uniós tartalmat is megjelenítő alkotás felállítására tett (és a közgyűlés által utóbb elfogadott) indítványának indoklását, amely szerint a mindössze négy civil szervezet kezdeményezésnek megvalósítása a többségében nem irredenta magyar társadalomban, így a győriek között is fölös indulatokat gerjesztene.

Amikor aztán csakugyan fölös indulatokat gerjesztett Győrött az eredeti Országzászló-emlékműnek az új testületben áterőszakoltan engedélyezett felállíttatása, azt Borkai Zsolt és a testület részvétele nélkül kényszerültek felavatni 2008. június 4-én, a trianoni békediktátum nyolcvannyolcadik évfordulóján.

A Kisalföld híre szerint a polgármester és a Fidesz-frakció külön-külön jutott a részvételüket megtagadó elhatározásra. Főképpen a Magyar Gárda bejelentett részvétele miatt. Amelynek tagságát Fehér Imre is toborozta. És miután bírálták emiatt, már a Ne-Felejcs Polgári Egyesület szakmai igazgatójaként jelentette ki, hogy „a kommunisták és a szoclibek tartják fasiszta, náci, nyilas szervezetnek” azokat, akiknek „a nézeteiből a haza és a nemzet szeretete árad.”

A „katonai tiszteletadással” végbevitt, Fehér Imre nyugalmazott őrnagy által parancsnokolt aktus rövidebb volt ugyan a tervezettnél, de jóval hosszabb a kelleténél. A résztvevők – a Magyar Gárda bevonuló századával, a történelmi Magyarország 64 vármegyéjének zászlóit hordozó dunaszerdahelyi és győri cserkészekkel, győri középiskolás diákokkal, a 64 vármegye földjét adományozó és a térre hozó Pesthidegkúti Polgári Körök Szövetségének képviselőivel, az Országzászlót emelő és kisérő nemzetőrökkel, a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület egyenruhás tagjaival, a Ne-Felejcs Polgári Egyesület aktivistával, a műsor szereplőivel, a külhoni magyarokkal, az egyházi méltóságokkal és más meghívottakkal együtt – másfélezernél is többen áztak a szemerkélő esőben, s hallgatták végig a szónokokat. A leghosszabban Ottófi Rudolf, a város KDNP-s alpolgármestere beszélt, aki a helyi választókat a testület nélkül képviselve adta át és fogadta el magától jelképesen az emlékművet, miután a zászló felvonatására a tőle erre kért engedélyt a parancsnokoló Fehér Imrének megadta. Több tervezett program azonban, így például egy ünnepélyes fáklyaátadás elmaradt. A narrátor hiába szólította Pfannl Tamást, az eredeti Országzászló-emlékmű tervezőjének, Pfannl Egon Ervinnek az öccsét, hogy hozhatja a fáklyát, amit a program szerint az alpolgármesternek kellene átadnia, Pfannl Tamás nem volt sehol.

Így a fáklyával, amellyel Pfannl Tamás édesapja az 1936-os berlini olimpia lángját az egykori Országzászlóhoz az itteni szakaszon vitte volt, Győr városa ezen az ünnepnapon, fájdalom, nem gazdagodhatott. Nem maradt el viszont a nemzeti fájdalom eme emléknapjának a nemzeti ellenzék általi elismertetése, mert ha a Fidesz nem is, a KDNP hivatalosan képviseltette magát Simicskó István személyében. „Semmi és senki nem választhat el bennünket, magyarokat, sem a határ, sem Gyurcsány Ferenc”, mondta a párt országos alelnöke múltelemző, rendezvényzáró beszédében, amelyben Trianont (azaz a Magyar Királyság Horthy Mikós által kinevezett képviselői által is aláírt trianoni békeszerződést) az egész emberiség ellen elkövetett bűnnek minősítette, végül Wass Alberttől idézett néhány mondatot és nemzeti kormányt kívánt a hazának.

Az örökláng és a tükörkép

Az öröklángot a Hősi Emlékmű obeliszkjének csúcsára és a tükröződését a medencéjének vízfelületén legelőbb az öregcserkész követelte vissza. Immár a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület elnökeként a Ne-Felejcscsel együtt összesen kilenc további egyesület képviseletében.

Az emlékmű „alapos, gondos, körültekintő, szakszerű” felújítását követelte a Borkai Zsolt titkárságára 2008 decemberében eljuttatott dokumentumban, s ami a múlt felelevenítését illeti, teljes joggal.

A kilenc méter magas oszlop csúcsán elhelyezett a tűzvederben egykor valóban örökláng égett, a medence pedig nem az utóbb, szerinte tudatlanságból beletelepített növényzetnek és aranyhalaknak készült, hanem, hogy a hősök emlékműve tükröződjék is a vízfelületén.

Fehér Imre a rekonstrukció befejezésének határnapját legkésőbb 2010 májusának utolsó vasárnapjában szabta meg, egyszersmind követelte, hogy az emlékmű térsége kapja vissza a Hősök tere nevet, továbbá, hogy a Radó-szigeten a Hősök napján kegyeletsértő rendezvényeket – például gyermeknapot – ne tartsanak.

Az önkormányzat testületének elutasító válaszát a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület 2009. január 4-én vette át.

Az elutasítás legfőbb indokát, az akkortájt minden országot sújtó gazdasági válság elhúzódását (amely Magyarországon az önkormányzatokat 2009-ben az előző év állami támogatásának egytizedétől fosztotta meg, s alaposan megnehezítette a lehetséges drágulásokhoz igazítani a helyi költségvetéseket) Fehér Imre minden kifogás „varázsszavának” vélelmezte, s „különösen döbbenetesnek” tartotta, hogy egy önmagát jobboldalinak, nemzetinek tartó városvezetés filozófiájában a közös múlt értékei ápolásának a szándéka sincs jelen.

Merthogy a győri városháza erről még tárgyalást se kezdeményezett a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület és a vele egyetértő kilenc civil szervezet képviselőivel.

Nyomásgyakorlást ígért, de mielőtt ennek módját vázolta volna a Kisalföld riporterének, megjegyezte, hogy az említett értékek képviseletét nem pártpolitikának, nem jobb és baloldali kérdésnek, hanem össznemzeti, magyar, s ezen belül szűkebb pátria, Győr polgárai közös ügyének tekintik, amiért is az előkészületekre koncentrálva a szobor korabeli felállításáról levéltári anyagot gyűjtenek, s azt a rendbetételéhez szükséges – mintegy ötmillió forintra becsült – öszeg pontos kalkulációjával együtt egy hónapon belül leteszik az önkormányzat asztalára.

Ismerve mindazt, amit az önkormányzat asztalára ezügyben letehettek, megállapítható, hogy a beígért nyomásgyakorlás jórészt sikeresnek bizonyult. A kilenc méter magas emlékoszlop csúcsán lévő tűzvederben a kegyelet öröklángja fellobbanhatott (egyelőre csak az ünnepség idejére – lásd a képen), és a teljes egészében felújított kompozíció (az ünnepségen a gárdistákkal együtt – lásd a képen) a medence vízfelületén tükröződhetett.

(A kegyelet öröklángja az ünnepségen fellobbanhatott)
(A medence vízfelületén bármi más is tükröződhetett)

Az ünnepséget a 2010-es esztendő májusának utolsó vasárnapjában megszabott végső határidő helyett mindössze egy hónappal később, az év júniusának utolsó szerdáján tartották az esőzések miatt, és noha az esti órák szúnyoginvázója a tudósítás szerint olyor intenzív csapkodásra késztette a résztvevőket (a kezdeményező civil szervezetek tagjait, a támogatókat, a gárdistákat, a fellépőket – a többi között a Rába Koncert Fúvószenekar, a Pannon Kvartett és Barátai, a Talpasok Kara tagjait –, még a Történelmi Vitézi Rend és a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület díszalegységeinek egyenruhásait is), akik az immár hivatalosan Hősök terének nevezett helyen az elszenvedett csípések ellenére kitartottak a műsor végéig mindösszesen kétszázötvennél tán többen is.

Az elsőként beszélő Fehér Imre az 1938-as avatáson elhangzottak felidézését, valamint az emlékmű rendbetétele rögös útjának felelevenítését követően „adta vissza az újjávarázsolt létesítményt” jelképesen a városnak, de Borkai Zsolt polgármester és a képviselőtestület többi tagja távollétében Ottófi Rudolf alpolgármesternek.

Az utóbbi mondta az ünnepi beszédet.

Szónokolt még bizonyos V. L. Erdős László nyugállományú honvéd ezredes, a hadisírgondozás hazai újraindításának kezdeményezője (akiről kevesen tudják, hogy a második világháború évszámpárja első világháborús hősi emlékművekre való országos rávésetésének ötletgazdája és szervezője volt), majd ökumenikus imát mondott Csorba János evangélikus lelkész, dr. Galavits József városplébános és Lentulai Attila református esperes.

A magyar ítélethirdetés harsonái

Manapság nem nehéz bármit fellelni a interneten, az ember beírja gugliba, amit keres és szinte minden esetben igen gazdag kínálatból válogathat. Valaminek, pláne valakinek a hiányáról meggyőződni azonban sokkal, de nagyon sokkal nehezebb. Ám kutatásom eredményeként kijelenthetem, hogy Borkai Zsolt polgármester 2019. április 17-én a Radó-szigeti első világháborús hősi emlékműnél a nyilvánosság számára először jelent meg. És az emlékművet egyetlen egyszer se láttatja a honlapján, sem a győri képeken, sem a nevezetességek, sem a szobrok, sem a Radó-sziget szökőkútját többször is szerepeltető látványosságok sorában, sem az egyes történéseket rögzítő, sem a hangulatokat érzékeltető felvételeken.

Miért nem?

Kevés azt állítani, hogy nem tartozik a kedvencei közé, mert szerintem, ahogyan én sem, ő se kedveli. Az a gyanúm, hogy az emlékmű korabeli felállításáról többet és mást tud, mint amit erről a rekonstrukció előkészítésére koncentráló, akár leváltárakban is kutató Fehér Imre rábukkanhatott, és az önkormányzat asztalára letett.

Az első, amiben ez az elsővilágháborús emlékmű különbözik a felsorolhatatlanul sok magyarországi elődjétől, hogy jóval fiatalabb náluk.
És nem véd, hanem támad.

A legeslegelső világháborús hazai katonaszobor Hatvanban elmúlt százéves. Őrzi a várost. Még tartott a háború, amikor felállították.

Akkoriban már jogszabály rendelte el, hogy minden magyar település anyagi erejének megfelelő, méltó emléket állítson azoknak a lakosainak, akik az életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. A háború utáni, békésnek mondható szűk két évtizedben állított oszlopok, táblák, reliefek és szobrok leginkább a frontokról haza nem térők emlékét őrzik.

Az 1924-ben emelt szigetújfalui emlékművön a térdre ereszkedő katona tiszteleg elesett társa fölött, gyászolja őt.

Alig másfél évvel a második világháború előtt egy vasárnapi ünnepségen (Habsburg) Albrecht királyi herceg – a Győri Nemzeti Hírlap 1938. július 5-én, kedden megjelent száma szalagcímének tanúsága szerint – nagyszabású beszéddel avatta fel a győri hősök emlékművét. Legfőképpen Győr városának a nemzeti és a keresztény világnézet erőteljesebb fokozásában játszott szerepét hangsúlyozta. Spáth Gyula polgármester pedig „költői szépségű” beszédében azt mondotta volt, hogy az emlékműben „a harci riadó helyett a magyar igazság ítélethirdetésének harsonái szólalnak meg”.

(Spáth Gyula polgármester „költői szépségű” beszédet mond nem sokkal az új háború előtt.)

Az 1938-as Radó-szigeti hősi szobor nem az áldozatokra emlékeztet, még kevésbé gyászol. Napjainkban azt az egészen más tárgyú emlékművet juttatja eszembe, ami Budapesten, a Vértanúk terén az onnan nemrég eltávolíttatott, az egy kis hidacska korlátja felett a Parlamentre tekintő Nagy Imre-szobrot váltja fel.

Amit ugyanezen a helyen 1934. március 18-án avattak, amely napon az akkori Magyarország fő szövetségeséhez, Mussolinihez látogató Gömbös Gyula miniszterelnök Olaszországból hazaérkezett. Az 1919-es kommün bukásának emlékére a Fehér Ház Bajtársi Egyesület által állíttatott alkotás nehézkesebb, egyszersmind talán szétszórtabb is volt a győri szobornál (egy kőkoporsót tartó monumentális kőpillérnek a Parlament felöli oldalán Hungáriát egy sisakszerű koronát viselő robosztus nőalak testesítette meg, a pillér másik oldalán pedig egy sárkány vonaglott a rátérdelő csupaizom, az egyik kezével a torkát szorító, a másik kezének öklét végső ütésre emelő férfialak testének súlya alatt), de épp olyan félelmetes.

És mindkét műtárgyon felismerhetők voltak, illetve felismerhetők, vagy azok lesznek ma is a Horthy-korszak 1934-ben kezdődő (a szabadságjogokat korlátozó, a fasiszta-náci rendszerekhez mind jobban elköteleződő, zsidóüldözésbe torkolló) évtizedének militáns, fajvédő jegyei.

Ezt az évtizedet (amelynek némely elemét mai kormányunk már felelevenítette, s erélyesen törekszik több más elemének a visszahozatalára is) a tanult Borkai Zsolt bizonyosan ismeri.

És tudja, hogy mi lett a vége.

Aczél Gábor