Kata korán a művészi pályára lépett, már gyerekkorától szinkronizál és énekel. Hangját filmekben, mesékben, és filmsorozatokban hallhatjuk szinte naponta. Szép orgánumával, nemcsak színészként, hanem énekesként is felhívta magára a figyelmet. Neve egy csapásra vált ismerté a 2009-ben – „Add tovább” c. dallal, majd 2010 –ben a „Fényből szőtt új világ”c. karácsonyi dalával újra meghódította- közönségét. Felejthetetlen élmény számára és nagyon büszke rá, hogy a Márványteremben és a Fészek klubban a Stúdió 11-gyel debütálhatott, Dobsa Sándor vezetésével. Nagyszerűbbnél nagyszerűbb zenészek közreműködésével, adhatta elő kedvenc dalait. Még tiniként, kérésére egy- egy igazi nagybőgős jazz-trió plusz ének felállás is bekerült a műsorba. Ezek az előadások élőben mentek a Petőfi rádióban. A művésznővel Tamás István a Kanadai Magyar Hírlap szerzője, tudósítója beszélgetett.

– Szinkronizálni gyermekkorodban kezdtél, hogyan kerültél kapcsolatba a színészettel?

– Először a színpaddal kerültem kapcsolatba, a régi, híres Lakner bácsi gyerekszínháza utóda a Napsugár gyermekszínpad volt, ahol minden hétvégén a gyerekdarabokban Szerencsi Évával, Balázs Péterrel, Csala Zsuzsával, Schubert Évával, Balázsovics Lajossal lehettünk egy színpadon. Ulmann Mónika és Ábel Anita is ott kezdte. A rendező Kalmár Tibor volt, és ha gyerekhang kellett egy filmbe, vagy szilveszteri műsorba szereplő, akkor minket vittek. Én elég ügyeske voltam, és a szinkronban egyre komolyabb feladatokat kaptam, majd azt vettem észre, hogy ez lett szó szerint a munkám.

– Játékot, vagy komoly munkát láttál egy-egy film szinkronizálásában gyermekfejjel?

– Komoly játékot. De ha teljesen őszinte vagyok, akkor mégis azt mondom, hogy bár gyerek voltam, ugyanazt csináltam, mint a felnőtt színészek, ugyanannyi idő alatt, tehát komoly munkát. A rendezők instruáltak és tanítottak. Én fogékony voltam. Szigorúak voltak, nem lehetett linkesedni, komolytalanodni. Azzal a gyerekkel nem dolgoztak többet. Nagyon meg kellett figyelnem, hogy hogyan csinálja az eredeti szereplő, hogyan beszél, stb. mert addig nem mentünk tovább, amíg az olyan nem lett. Én meg próbáltam úgy azonosulni a filmen lévő szereplővel, ahogy csak gyermeki lelkemből bírtam. Tudod, lehet, hogy az emberek azt hiszik, szinkronizálni könnyű. Elárulom neked, hogy sok színész nem is tud, vagy egyáltalán nem szereti ezt a részét a színészetnek, ugyanis nem teheti azt, amit ő akar. Vezetve vagyunk. Hozzáadjuk a belsőnket persze, de nagy alázat és empátia kell sok minden mellett, hogy egy filmszereplőt leszinkronizáljunk.

– Mikor érezted, hogy színészként is meg kell mutatnod magad és már nem elég az, hogy csak a hangod hallják?

– Azt tudnod kell, hogy igazából nem az, vezérelt különböző színházak stúdióiba, hogy máshogy mutassam meg magam, hanem, hogy fejlődjek. A régi Nemzetiben és az Újszínházban voltam stúdiós, sokat is tanultam, aztán mivel a szinkronban folyamatosan szükség volt rám, ezért ott próbáltam kamatoztatni, amit magamba szívtam a színpadon, komoly színészektől, tanáraimtól. És bevallom színészileg, maximálisan kielégít a filmek szinkronizálása. Nagyon szép feladatokat kapok, sokszor Oscar-díjas színésznőket is szinkronizálhatok, komoly filmeket. Nagyon változatosak a szerepek is, és a jó szinkronhoz jó színésznek kell lenni. Nem gondolom, hogy a kettőt külön kellene választani.

– Mi volt az első komolyabb szereped, ami igazi kihívást jelentett számodra?

– Az mindig külön izgalmas, ha általam is kedvelt, nagy színésznőt alakítok, mert nagy felelősséget érzek, és nagy is felelősség abban, hogy a „hangommal eljátszom” őt. Ilyen volt Nicole Kidman, Sissy Spacek, Angelina Jolie, Scarlett Johanson vagy éppen Alicia Keys, akit énekesnőként szeretek. De azt hiszem a legizgalmasabb az volt mostanában, amikor Marozsán Erikát kellet leszinkronizálnom egy német filmben, valószínűleg nem tartózkodott itthon, s ezért.

– Mennyire nehéz napjainkba pályán maradni?

– Jó kérdés, de nem tudom. Biztosan nehéz nagyon. Én azt mondom, mindenki tegye a dolgát olyan jól, ahogy csak tudja és bízzon az isteni segítségben. Többet nem tehetünk. De talán a bizalom nehezebben megy, ezért mindenki inkább törtet, ügyeskedni próbál. Ez erre a szakmára külön jellemző…

– A média a XXI. században szerintem a minden vonatkozásban a csúcsára ért. Termeli a celebeket, nagyüzemileg hozza létre a „sztárokat.” Többségüknek, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is áldozik a csillaguk. Van erről kialakult véleményed, vagy abszolút, nem érdekel, nem foglalkozol vele?

– Az utóbbi. Olyannyira, hogy a kereskedelmi tévéket már egyáltalán nem is nézem. Nem érdekel. Nem tölt föl, nem ad, nem is szórakoztat. De tény, hogy gyorsan tud ismertté tenni.

– Mit jelent számodra a siker?

– A karácsonyi dalok kapcsán megtapasztaltam a siker emberektől jókívánságban, szeretetben, hálában visszaáramlott formáját, ami igen komoly tapasztalat volt. Eddig is úgy gondoltam, hogy az előadó-művészet azon túl, hogy feszít belülről, és csinálnod kell, valójában úgy teljesedik be, ha másnak is szerzel vele örömet, bánatot, élményt, felismerést. Nem is tudjuk, hogy hova ér el egy dal, egy alkotás és miket tud okozni. Volt, aki a dal miatt nem ment a Dunának…

– Felsorolnál egy pár számodra fontosabb előadást, szerepet, szinkront?

– Az igazság az, hogy nem gyűjtöm, és nem tartom fejben ezeket. Külön energia összeszednem gondolatban mindig, ha azt kérdezik, hogy miben szinkronizáltál. 20 év filmjeit aztán meg különösen nehéz. Mostanában inkább a saját dalaim készítése mozgat. Eddig azt hittem, hogy én ilyet nem is tudok. De valószínűleg valami megérett bennem hozzá, és nagyon jó élmény ezt próbálgatni.

– Színészként, vagy énekesként érzed magad jobban a bőrödben?

– Mostanában mindkettőben. Régebben billegett az érzet, de csak azért mert, amit kevesebb lehetőségem volt csinálni az jobban hiányzott. Most élvezem, hogy mindkettőt művelhetem.

– A jövőre nézve mik a terveid, van e szerepálmod?

– Persze! Hatalmas koncertek a világ minden táján nagy táncos produkciókkal, mert gyerekkoromtól táncoltam is, és igen, ami belefér…

Tamás István