Egy szakma hazatalált
Apró, mondhatni eldugott kis helyiség Budapesten, az Akácfa utcában. Ha valaki nem tudja, mit keres, úgy sétálhat el az 59-es szám előtt, hogy észre sem veszi: az ajtó mögött egy kiállítás van, benne kincsek rejtőznek. Bizonyára azt is csak nagyon kevesek tudják, hogy az Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjtemény mintegy tizenöt évnyi harc után kapott végre helyet az Erzsébetvárosban.
A fémmegmunkálás legrégebbi emlékei az i.e. negyedik évezredből maradtak fenn, a Nílus, Tigris, Eufrátesz folyók környékén élő népek kultúrájából. Az érceikből könnyen kinyerhető fémeket, aranyat, rezet dolgozták fel különféle ékszerek, kultikus tárgyak, szobrok készítésére, mert mindkét fémre jellemző a nyújthatóság, a kalapálással történő könnyű megmunkálhatóság. Az időszámításunk előtti harmadik évezredben, a Földközi-tenger partvidékén, Kis-Ázsiában, Kréta szigetén már fejlett ötvösmesterségről beszélhetünk. Csaknem valamennyi technikát ismerték és alkalmazták; az olvasztást, öntést, finomítást, ötvözést, kalapálást. A második évezred végétől pedig az antik, görög, etruszk, római ötvösmesterek fennmaradt művei között számos művészi kivitelű, filigrán drótmunkát, zománcos tárgyat is találunk. A kiállítás, a tulajdonosa és gondozója Zoltán Tamás ötvös, iparművész páratlan gyűjteményét mutatja be, a legrégebbi darabjaival még a reneszánsz mesterek dolgoztak. A kiállított dokumentumok között igazi ritkaságokat is találunk, de látható olyan irat is, melynek tanúsága szerint – alig pár évtizeddel ezelőtt – még azért nem engedélyezték az ötvösöknek, hogy hozott aranyból dolgozzanak, mert az a bűnözést, a lopott ékszerek eltűntetését segítené! A kis múzeum helyszíne nem véletlen – mondta el a tulajdonos. Számtalan más, kedvező ajánlat ellenére, hosszú éveken át makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az Erzsébetvárosban legyen, mert a gyűjtemény nemcsak mesterségtörténeti, hanem helytörténeti jelentőségű is. Már 1812-ben dolgozott a Király utca 11-ben egy ötvösmester, Prandtner János. Munkái több világkiállításon nyertek díjat. Példája nyomán sorra települtek le a környéken az arany-, az ezüstművesek, a lánckészítők, evőeszköz készítők, ékszerészek. A kerületben működött a nemesfém és drágakő központ, volt olyan év, amikor csak a belső Erzsébetvárosban 400 nemesfémes dolgozott. Sorsukat – származásuk okán – később a II. Világháború, a kevés túlélőét pedig az államosítás pecsételte meg. Az ötvenes években még karikagyűrűt is csak igazolás ellenében, kiutalásra lehetett vásárolni. Az erős megkötöttségek az 1980-as évek vége óta lazultak és ma már ismét sokan dolgoznak ezen a pályán. A mesterséget több iskolában is oktatják, tehát utánpótlás is van. Akár még számukra is érdekes lehet ez a kiállítás, ami a kezdetektől, a fémöntéstől, egészen a legkorszerűbb eljárásokig igyekszik mindenbe betekintést adni. Nem feltétlenül ragaszkodtak a szakma történéseinek időrendi sorrendben való bemutatásához. Az öntvények elkészítéshez használatos homokformázás eszközeinek közelében a most is működőképes, lábpedálos polírozógép áll, aki jegygyűrűt visel, talán még ki is próbálhatja. De legalább olyan érdekes része a kiállításnak a vitrinekben sorakozó rengeteg régi szerszám. A szerszámok valójában a kollektív emberi kreativitás termékei, ahol a hangsúly a kollektív szón van. Az összeadott tudásoknak valami fajta eszenciája nyilvánul meg bennük. Ugyanakkor konzervatív, hagyományteremtő is egyben, hiszen a dolog természete szerint, az összeadott gondolatok és értékek a hagyomány felé mozdulnak el. Ráadásul egy ilyen ősi szakmában, mint amilyen a fémművesség, az ötvösség, évezredeken át alakult, csiszolódott, finomodott, tökéletesedett az eszközök formája.
Az ötvösszakma, ötvösművészet művelői a szerszámaikat rendszerint maguk készítették. A kiállítás egyik szobájának bejárata fölött „A kincskészítők műhelye” felirat olvasható. Aki ott körbesétál, kézi szerszámok, kisebb nagyobb gépek egész garmadájával, mellettük roppant hasznos, de közben igen egyszerű megoldásokkal is találkozhat. A precíz, aprólékos kézi munkához jó látási viszonyokra, megfelelő megvilágításra is szükség volt. Ám ez – főleg a villanyvilágítás kora előtt – nem mindenkor állt rendelkezésre. Az ötvösmester asztalán álló – akár pálinkásüvegnek is nézhető – üveggömb pont ebben segített. Megtöltötték tiszta vízzel. Amíg volt napfény, annak az útjába tették, ha nem volt, akkor mögé állítottak egy petróleumlámpát. Annak a fényét gyűjtötte össze és úgy világította meg a munkadarabot. Noha az ötvösszakma legnagyobb szerszámgyűjteménye ezen a kiállításon látható, nincs hiány más, érdekes darabokban sem. Az ötvösművészet egyik ága az ékszerkészítés. Ám az ékszerek túlnyomó többsége valamilyen nemesfémbe foglalt – egy vagy több – drágakő. Azokat is behatóan ismerni kell. Találunk az egyik vitrinben olyan dobozt, melyben drágakövek egész kollekciója sorakozik, valószínűleg azért, hogy a vevő választani tudjon. Sok esetben a nemesfém tárgyakba préssel beleütötték a tulajdonos – egybefonódó betűkből – művészi módon megalkotott monogramját. Egy ilyen működőképes présgép is áll az egyik teremben, alatta pedig egy egész monogramkészlet. Komolyabb mesternek, mindegyiknek volt ilyen, ahol az ABC összes betűjének összes kombinációja – tehát kezdve az AB, AC párokkal, de ugyanígy a BA, CA párok is – végig valamennyi megtalálható. Egyetlen betűpár elkészítése több hónapot vett igénybe. A látogatók csak ezen egyetlen tény kapcsán is elgondolkodhatnak, milyen is lehetett a régi, valódi kézműves ötvösök élete.
4:38 du.
Ez nem cikk!Ez egy nagyszerű,értékes tanulmány.Minden mondata élvezetes.Köszönöm.
1:07 du.
Egy brazil ötvös-mühely ma is igen hasonlít a fenti képre
Hiába na, a kézmüvesség!
2:45 du.
Nem csak az osi-nemes-fem-muvesek erdemelnek emlitest, de a letezo adatok alapjan bizonyitva hogy a Balkanon, a mai Bolgariaban kb. 4,500 evvel ,ezelott A VASERC OLVASZTasaval kovacsolhato fem-muveles letezett.
Persze az Egiptomi pharoak es Salamon lovas-harc-kocsijaik sem arannyhal voltak osszetartva.
S a fegyverek eloallitasara reg alkalmazva a vaserc.
1:59 de.
tudjátok-e, ők, már a kituggyamikortól alkotnak! megteremteni az adott művelethez egyetlen szüxéges szerszámot és megalkotni a művet… ennél nagyobb teremtés minek? ez is „az” ember, melynél nincs semmi csodálatosabb és zokogva látom manapság, hogy mekkora igazságot hordoz ez a néhány szó!
de nélkülük nincs élet! nélkülük nem lennénk emberek {emberek maradtunk e?}
és milyen csodálatos… lesem a képeken (nem tudok most odamenni légitársaságok sztrájkolnak) a szerszámokat és beindítja fantáziámat, amikor anno kovácsolást tanított a mester annak minden hozzávalójával élőben!!! mert hogy a bánatba’ lehet valaki mérnök bemagolva a vas szén állapot ábra vonalait és értékeit ha nem tudja, mikor hová kell odaütni és milyen kalapáccsal milyen üllőn, és milyen vörös legyen a munkadarab ahhoz hogy… és akkor ezüstről, aranyról meg a millió féle bronzról, rézről nem is szóltunk
csak nézzük a szétlapúlt ősi Agamemnon álarcot és cizellálunk tovább
tudomány isteni magasságokban saruban és bőrkötényben mint Beethoven Rocco mester, vagy Wagner a Nürnbergi Mesterdalnokok Hans Sachs -a és a család meg Nürnberg ez az a Wagner amelyre van egy közönség ők betűről betűre tudják a szöveget és minden hangot is, de mennek mert ez EGY NAGYMISE AZ EMBERRŐL AZ ÖTVÖSÖKRŐL és a mesterekről és újra és újra mert ezt nem lehet megúnni a parsifal mellett ez Wagner másik miséje,
mise az emberről!
6:25 de.
Bocsánat, de a monogramot – ha azt pecsétgyűrűre készítették – vagy készítik ma is – az a vésnök szakág szinte művészi kivitelezése során került annak lapjára,mely előrajzolás után finom pici kézbeeső acél (forgácsoló) véső szerszám segítségével véste a felületbe. Amennyiben viszont a monogramot „dombormű” formában úgymond rátett formában rendelték meg, akkor a vésnök egy arany (v.ezüst) lemezre véste rá a szintén mintakönyvből kiválasztott stílusú névjelzést, amit az aranyműves hajszál-lombfűrésszel kivágva, illetve ráforrasztva vitt fel a gyűrű lapjára és dolgozott ki és tett végleges, egyben díszítő elemmé.
Tudniillik a T.Cikkíró, amikor >a tulajdonos< monogramjáról beszél, félreérthető, hogy a megrendelt ékszer tulajdonosáról, avagy a cégtulajdonosról szól e, mert az nyilvánvalóan óriási különbség, hogy az ékszert (v.a tárgyat) díszítő névbetűkről van szó, vagy pedig a kötelező tartozékként belülre bele ütött ún.névjelről,melyet korábban – a céhes időkben – maga a mester, később pedig, annak létrejötte után, a fémjelzést végző állami hivatal ütött bele. A névjeleknek nemcsak a betűi de keretük is szigorúan meghatározott formájúak volt melyek rajzát a Hivatal egy hatalmas, regiszteres könyvben tartott nyilván.
A céhes időkben a városi céh jelét a céh-vagy fémjelzőmester, míg a mesterjelet valóban maga a mester ütötte bele az általa készített nemesfém tárgyba egy maga készített apró, milliméter nagyságrendű acél monogrambeütővel míg a céhek megszűnte 1867. után már a mesterjel beütő szerszámot is a hivatal készítette, készíti el ma is és őrzi és tartja nyilván a "jegyhamisítás" elkerülése végett is…
A fémjel és a név- illetve mesterjel közötti különbség, hogy az előbbi a hivatalos ötvözési előírások betartását szavatolta, szavatolja, míg a névjel a gyártó felelősségvállalását deklarálja.
Ezt az egész rendszert a világon először Bizánc vezette be…
2:54 de.
Révay úr és
JichakPerlm.
Az ókorban és a középkori céhes időkben aranyékszerekbe a legritkább esetben „ütötték bele” a nemesfém-és név, azaz mesterjelzéseket, az ún. „próbát”…
Ezek a jelzésrendszerek – korabeli törvények – nemcsak a vásárlónak, a kereskedőnek nyújtottak garanciát a kincs nemesfém tartalmára vonatkozóan, de az utókor kutatója számára évszázadok múltán is megfelelő támpontot adnak a mű eredetét, sőt az ötvösmester kivoltát illetően is…
Magyarországon történetesen csak a XIX.sz. elejétől kezdték jelzéssel ellátni. E „hiányt” nagy valószínűséggel a kisméretű acélbeütők fejének szükség szerinti miniatűr mivolta okozhatta, ahová az apró monogramok, vagy figurális szimbólumok vésésének lehetőségét a finom acélgyártás és a műszer-készítés ebből következő manuális készség fejlődése tette csupán lehetővé.
Ezekbe nagyítólencse alatt, ugyancsak finomacél vésőkkel történt mélyített vésést, amely negatív véset a beütéskor domború betűt, számot, vagy figurát eredményezett, mint a pénzverésnél…
Természetesen e szerszámok prés-felületén az ezüst tárgyakra azok nagy méretének köszönhetően már sokszáz, vagy ezer éve bevált – pénzverési gyakorlatot követő – az aranyhoz használtaknál jóval nagyobb beütő „töveket” készítettek és használtak maguk a mesterek és a céhek is.
Modern időkben általában állami hivatalok látják el a hitelesítés munkáját, de vannak államok, ahol csak a gyártő köteles a regisztrált felelősségvállaló jelét használni, de már állami fémjel nélkül.
Megjegyzendő, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia – közös pénzügyi rendszer – fémjelzési törvénye és gyakorlata, a legszebb jelekkel és a leglogikusabb monogram nyilvántartással rendelkező, precíz hitelesítő rendszerként működött és hagyott az utókorra egészen a magyar állam önállósodásáig, 1920-ig, illetve az azt követő alkalmazkodó, új törvényi átalakulásig.
6:46 de.
K.Cikk:
„Karikagyűrűt utalványra az ötvenes években.”
Ez a kiutalásos karikagyűrű-rendszer már 1941-ben a Horthy korszakban és rendszerben is létezett, amikor az állam korlátozta a nemesmémek mennyiségének egyéni tulajdonlását sőt:
Az ún. Zsidó Törvények egyesek számára már eleve tiltották ezek birtoklását. A törvény hatálya alá eső, megvetett hitű és (a törvény szerint szerint fajú) állampolgárok kötelesek voltak nemcsak bevallani a tulajdonukban lévő arany és ezüst tárgyakat stb,de kötelesek voltak „letétbe helyezni” azokat „körzetileg” legközelebb eső „illetékes banknál”, mely pedig ezeket a Nemzethy Bankba beszállítani volt köteles.
A Holokausztból ezzel a módszerrel a hátrahagyott letétekből pengőmilliárdokban számítva is, szép kis summa gyűlött össze országunk díszes trezorjában, ott a budapesti „Szabadság” terén,mígnem az amerikai Aranyvonaton utaztak tovább a kituggya végtelenbe – mert ugyebár az arany örök, legföljebb tulaja válogattya…
3:43 du.
VOGELEIN es T.H.U. hozzaszollasai igen jo felvilagosito hozzaszollasok.
Az u.n.”aranyvonat” esete reg tisztazva volt.
Az magyar-allam aranyfedezetet a nemzetkozi eloirasok alapjan magyarorszagra tovabbitva az MNB tulajdonava valt.
A magantulajdonokat, amit nem tudtak meghatarozni tulajdonossaikat, az eloirt nemezetkozitorvenyek alapjan elarvereztek, s annak jovedelmeit a haboru-utanni segitoszervek javara nyujtva lett.
Kattintsd „Az arny-vonat”-ot.
2:04 de.
Gustav Mahler II. szimfónia? FELTÁMADÁS
ÉS ELŐAGGYÁK
https://www.youtube.com/watch?v=GyiEr2ir_UY
volt hozzá rablómese is
6:13 de.
˙
T. Bendegúz!
22.6.27. 3:43
Csak az „elárverezés”, az nem igaz belőle :-(.
Tudniillik az Ön szerint „meghatározhatatlan tulajdonosokat”
>l e j á r t . l e t é t< címén árverés nélkül adták el.
Ezek a "letétek" a valójukban pedig a zsidótörvény(ek) alapján kötelezően leadott – tehát az áldozatoktól elkobzott(!) – aranyak, ezüstök, drágakövek stb-k voltak.
Fontos tisztázni, hogy ezek nem voltak meghatározhatatlan tulajdonú banki letétek. Először is a vidéki bankok annak rendje és módja szerint részletes elismervényt adtak a beadóknak ezekről az úgynevezett "letétekről", majd tudva, hogy a tulajdonosok többé . m á r . ú g y s e . jönnek értük, az MNB utasítására felszállították Budapestre. Ott pedig azokat a névvel és lakcímmel is megjelölt átvételi bizonylattal együtt tételesen darabszámra és súlyra vették át, illetve vastag iktatókönyvekben darabonként névvel és címmel is ellátva, megszámozva tartották nyilván a tételek mozgatását, stb…
Egy jó ismerősöm egy ilyen Szegedi bankfiók átvételi elismervényével szakértői véleményt is mellékelve bírósági keresetet indított az ékszereiért, akkor 2-milliós érték kártérítéséért… A törvlnyszék puszta formai okokra hivatkozva a keresetét elutasította, majd pedig az idős felperes – alperes a magyar állam – halála miatt az ügy is megszűnt ügynek lenni…
Egy másik barátom a nagyapja arany pecsétgyűrűjéért jelentkezett egyenesen a Nemzet Bankjánál, melyről az említett nyilvántartó könyvek tanúsága szerint kiderült, hogy "lejárt letét: "é r t é k e s í t v e" …
6:37 de.
˙
Rodeo11
.28.2:04
&Bendeg.
Apropó: Gustav Mahler; Néhány éve a Mahler-unoka – New-yorki ügyvéd – nyerte meg azt a pert, amelyet egy 80-90-éves, amerikai Klimt örökös indítottak az osztrák állam, mint alperes ellen, 5 db Klimt-festmény visszaperelése végett, és meg is nyerte. Ti. anno a hitleri Ausztria kobozta el tőlük ezeket a műveket.
Az időhúzó és áldozatot játszó, ezt hazudozó österreicherek végül is kénytelenek voltak az állandó kiállítás faláról leakasztani a festményeket és visszaadni jogos örökösének, aki New Yorkban bocsátotta azokat árverésre ahol óriási licittel több-millió dollárt értek el…
2:54 du.
˙
Kedves Olvtársak!
Cikkírónk 2020.augusztus 20-án kelt az „Elkészült az Aranyvonat” című túlbuzgó cikkére adott 107 kommentünk sok jelen kérdésre adja meg a helyes választ:
https://kanadaihirlap.com/2020/08/20/elkeszült-az-aranyvonat/
Érdemes és tanulságos újra végig-böngészni.
6:24 de.
BENDEGÚZ79
06.23. 2:45
Az arany szín (tiszta) állapotban fordul elő a természetben, ennek megfelelően az emberiség ezt a fémet „könnyebben” volt képes előeállítani és először megmunkálni.
Minden más fém vegyület(ek) formájában alkot ércet, ami megnehezíti a fémek érceiből történő feltárását, illetve a megmunkálását.
Igaza van, hogy a vas megmunkálását már 4500 évvel ez előtt igen nagy emberi szellemi és történelmi jelentőségű teljesítményként kell számon-tartani.
A nyersanyag és fémmegmunkálásnak a jelentősége és fontossága elsősorban a termelőeszközökben mérendő hasznosságuk.