Mermelstein Ilona azt mondja, hogy a holokauszt során három konkrét pillanat volt, amikor megmenekült a szinte biztos haláltól.Három sarkalatos pont, amely oda vezetett, hogy ő egy 87 éves nagymama, aki egy kényelmes vancouveri lakásban él, és nem pedig a második világháború utolsó hónapjaiban meggyilkolt 570 000 magyar zsidó között van.

Az első egy magyar csendőr volt, aki a budapesti Mosonyi utcai rendőrőrs előtt állomásozott. Amikor Mermelstein édesanyja, Kiss Klára a bejárati ajtó felé sétált, a rendőr egyenesen előre szegezte tekintetét, de suttogva figyelmeztetett.

„Asszonyom, ebbe az épületbe besétálhat, de ha ezt megteszi, soha nem fog kijönni” – mondta.

Ha Kiss csak néhány lépéssel tovább ment volna, a sorsa megpecsételődött volna: Deportálás a városon kívüli kistarcsai tranzittáborba, majd végül marhavagonba rakodják, hogy 500 kilométert utazzon Auschwitz-Birkenauba.

A hétéves Mermelsteint, akit akkoriban Kiss vezetéknéven ismertek, a magyar hatóságok gyorsan összeszedték volna, és saját marhavagonjába ültették volna, hogy Auschwitzba menjen. Ha túlélte volna az utat, akkor – a vonaton lévő összes többi gyerekkel együtt – azonnal a táborban 1944 nyarán működő négy gázkamra egyikébe került volna. Ehelyett az édesanyja hazatért, és elkezdett terveket szőni a bujkálásra. „Isten áldja meg ezt a tisztet, bárki is legyen az” – mondta Mermelstein magyarul (megjegyzéseit unokája, Csaplanos Áron fordította).

1944-ben Mermelstein a Budapest főváros mellett fekvő Tápiószele magyar faluban élt. Nagyszülei ékszer- és órajavító műhelyt vezettek, édesapját besorozták a magyar légierőbe, Mermelstein pedig első osztályos volt. Egyik legközelebbi társa egy papírmasé fejű baba volt, amelyet furcsa módon cukorkával töltött meg: Amikor édességet kapott, a felét a babának „etette”, úgy, hogy a baba testébe tette.

Mermelstein és családja a kontinentális Európa utolsó ép zsidó lakosságának tagjai voltak. 1944-re a holokauszt hatmillió zsidó áldozatának nagy része már halott volt. Magyarország határai körül mindenütt haláltáborok, tömegsírok és felszámolt gettók álltak, amelyek a náci Németország lázas rohanásának, az európai zsidóság kiirtásának a jelei voltak.

De Magyarország mintegy 800 000 zsidója – az összlakosság mintegy öt százaléka – továbbra is viszonylagos biztonságban élt. Mermelstein nagyapja, az első világháború veteránja továbbra is kapta az állami veteránjuttatásokat. A családi bolt nyitva maradt. Mermelstein továbbra is iskolába járt.

Apja, Daniel, több ezer más zsidó férfihoz hasonlóan veszélyes munkaszolgálatra kényszerült a magyar hadseregben, és egy 1943-as kiképzési balesetben majdnem meghalt. De továbbra is tartotta a kapcsolatot a családjával, és alkalmanként még haza is tudott surranni egy-egy rövid látogatásra.

Mindez annak az ironikus ténynek volt köszönhető, hogy Magyarország a nácik szoros szövetségese volt. Magyarországot Horthy Miklós vezette, egy tekintélyelvű, hangosan antiszemita politikus.

„Egész életemben antiszemita voltam” – írta egy 1940-es levelében, és »tűrhetetlennek« nevezte, hogy »a zsidó legyen Magyarország tükörképe«. A Horthy-kormány a háború alatt a zsidókat kitakarította a közszolgálatból, megfosztotta őket a választójogtól és betiltotta a vegyesházasságot. Még nem magyar zsidók ezreinek deportálását is elrendelték a mai Ukrajna területére, ahol a náci halálosztagok azonnal meggyilkolták őket.

Amikor Mermelstein elkezdte az iskolát, azt mondta, hogy kezdetben az osztály elején ülhetett – amíg zsidóként hátra nem rendelték. Egyik hazafelé tartó sétáján elmondta, hogy a társai gúnyolódtak rajta, és egy magyar gúnyolódást kiabáltak, ami nagyjából annyit jelent, hogy „akasszátok fel a zsidót”.

A magyar kormány azonban többször is figyelmen kívül hagyta a németek követelését, hogy saját zsidó lakosságát vessék alá a végső megoldásnak.

1944-re, amikor a háború döntően a náci Németország ellen fordult, könnyű lett volna elképzelni, hogy Magyarország a zsidó biztonság oázisaként kerül ki a háborúból. Valójában ez volt a terv: A Horthy-kormány a megfelelő pillanatban át akart állni a szövetségesek oldalára, és a „megmentett” zsidókat biztosítékként mutatta be a többi tengelyhatalmi vezető ellen indítandó háborús bűnösök elleni perekkel szemben.

1944. március 19-én a náci Németország megkezdte magyar szövetségesének megszállását. A német katonák először vonultak be magyar városokba, és közvetlenül átvették az államhatalmi szervek, köztük a magyar csendőrség irányítását.

Céljuk az volt, hogy megakadályozzák a magyar kapitulációt az előrenyomuló szovjet hadseregek előtt, és az ország zsidóságának sietős meggyilkolása is, amíg még lehetett.

Mermelstein először akkor érezte, hogy valami baj történt, amikor nagyszülei házához ment, és azt üresen találta, az ablakok és ajtók nyitva maradtak.

A magyar rendőrség letartóztatta a nagyszüleit a kommunistagyanús személyek ellen indított hurokfogás során. De órákon belül az összes többi letartóztatottat szabadon engedték, csak a zsidók maradtak őrizetben.

Kiss találkozása a Mosonyi utcai csendőrrel akkor történt, amikor megpróbált válaszolni az egyik utolsó üzenetre, amelyet az édesanyjától kapott; egy rejtélyes képeslapra, amelyen élelmet kért.

Tragikus módon az utolsó találkozásuk egy veszekedés volt: A szülei letartóztatását megelőző este Kiss üvöltözött az anyjával, azzal vádolva őt, hogy túlságosan megerőlteti magát az egyre rosszabbodó helyzetük okozta stressz közepette. Az utolsó találkozás miatti megbánás Kiss és lánya életre szóló elkötelezettséget adott Kissnek és lányának, hogy minden este mindig azt mondják: „Szeretlek”, bármilyen körülmények között.

Mermelstein és édesanyja szokatlanul világos képet alkotott arról, hogy milyen sors vár rájuk, ha elkapják őket. A holokauszt korai szakaszában az áldozatok azt hihették, hogy csupán kényszerbetelepítéssel néznek szembe – és az igazság csak akkor derült ki, amikor távoli területekre vezették őket, és sietve tömeggyilkossági helyszínekre szállították őket. Vagy ha a „zuhanyzóba” lépve a fertőtlenítéshez mérges gázzal töltötték meg. De a magyarországi zsidók megtudhatták volna, hogy mi történt zsidó testvéreikkel olyan országokban, mint Lengyelország vagy a megszállt Szovjetunió.

Vrba, aki 2006-ban halt meg Vancouverben, és az alsó-földi régióban van eltemetve, a szinte lehetetlen bravúrral szökött meg Auschwitzból. A szlovák származású Vrba a Sonderkommando tagja volt; a zsidó foglyokból álló zászlóaljakat arra kényszerítették, hogy feldolgozzák a gázkamrában elpusztult áldozatok holttestét. Miután a holttesteket megfosztották hajuktól és aranyfogaiktól, a Sonderkommando tagjai a krematóriumokban elégették őket. Vagy, ha különösen nagy volt a gyilkossági mennyiség, nyílt gödrökben.

1944 elején a 19 éves Vrba rájött, hogy a tábor a magyar zsidók tömeges beáramlására készül, és tervet szőtt a szökésre, hogy elmondja a világnak, abban a reményben, hogy megakadályozza a holokauszt utolsó nagy tömeggyilkosságát. Mermelstein és édesanyja éppen akkor bujkáltak, amikor a világ a Vrba által készített „Auschwitzi jegyzőkönyvek” révén először kapott részletes képet a náci koncentrációs táborrendszerről.

A „szelekciós” eljárás, amelynek során a zsidókat szétválasztották az azonnali kivégzésre szántakra és azokra, akiket halálra lehetett dolgoztatni. A „Kanada” néven ismert raktárkomplexum, ahol a meggyilkolt áldozatok ruháit, értéktárgyait és csomagjait válogatták és német felhasználásra hasznosították. A gázkamrák, amelyekben Zyklon B-t, egy kereskedelmi rágcsálóirtó szert alkalmaztak. Egy olyan hatékony gyilkolórendszer, amely lehetővé tette, hogy a zsidó áldozatokkal teli egész tehervonatok néhány óra alatt hamuvá váljanak. Mermelstein és az édesanyja meghívást kapott, hogy a Blaskovich család, a család nem zsidó barátainak kastélyában rejtőzzön el. Az édesanyjának azt mondták, hogy „amikor eljönnek a zsidókért”, elrejtőzhetnek a ház raktáraiban lévő régiségek között. Az éhség és a nélkülözés hónapjai alatt Mermelstein a babájában tárolt állott cukorkát adagolta.

Az otthon ma múzeum. Bár furcsa módon a Mermelstein megmentésében játszott szerepét nem említik a 19. századi bútorokat és a megőrzött kerteket bemutató kiállítások között. A második alkalom, amikor Mermelstein életét megmentették, közvetlenül azelőtt történt, hogy bujkálni mentek, és az édesanyja épphogy elkerülte, hogy felszálljon egy vonatra, amelyet a szövetségesek bombázása célba vett, és mindenki meghalt a fedélzeten. Mermelstein itt is egyedül és védtelenül maradt volna a magyarországi országos zsidó összefogással szemben. A harmadik és legdrámaibb találkozás a halállal a tél közeledtével történt, amikor Mermelstein és édesanyja kitaláltak egy tervet, hogy nehéz ruhákat szerezzenek az elhagyott otthonukból. Szénporral feketítették be az arcukat, hogy átutazóknak tűnjenek, és egy órát gyalogoltak vissza Tápiószele felé, arra gondolva, hogy ha elkapják őket, azt mondhatják, hogy csak kirabolták a kitelepített zsidók otthonait.

A házban egy magyarul beszélő SS-tiszt lepte meg őket. Ahogy Mermelstein elmeséli, elborzadva nézte, kezével eltakarva a száját, hogy ne sikítson, ahogy a tiszt elővett egy pisztolyt, és az édesanyja fejéhez tartotta.

„Azt hittem, mindannyiukat elvitték! El kellett volna vinni benneteket meghalni!” – emlékszik vissza, hogy ezt mondta. A felfordulás felkeltette egy prostituált figyelmét, aki a szovjet Vörös Hadsereg érkezésére várva tartózkodott Tápiószelén. Ahogy Csaplanos fordításban elmondta, a nő bejött, és „elkezdte simogatni az SS-tisztet, mondván: ‘Gyere velem, jól fogjuk érezni magunkat. Hagyd békén ezt a nőt, ő csak egy egyszerű magyar cselédlány, aki a zsidóknak dolgozott. Ő csak lopni van itt”. „Végül a német azt mondta: ‘Oké, hagyd ezeket a hülye magyarokat’” – mondta. Mermelstein nagyszüleit Auschwitzban gyilkolták meg, bár a pontos dátum és a körülmények nem ismertek. Nevük egy kis tápiószelei holokauszt-emlékművön szerepel, 55 másikkal együtt.

A következő 55 évben Mermelstein olyan helyszínek között élt, amelyeket családja holokauszt-élményei határoztak meg. Ott volt a budapesti sörgyár, amely alatt az apját arra kényszerítették, hogy repülőgépmotorokat javítson a Luftwaffe számára. Rendszeresen utazott a budapesti villamoson a Mosonyi utcai rendőrőrs mellett, ahol édesanyja csak hajszál híján kerülte el a letartóztatást. Bár a deportálásokat a németek rendelték el, magyarok koordinálták és hajtották végre.

Mermelstein egy olyan országban nőtt fel, amely meggyilkolta a nagyszüleit és megpróbálta megölni őt, de egy olyan országban is, ahol nem zsidó barátok és idegenek egyaránt életben tartották. „Voltak jó és rossz emberek” – mondta. „De több volt a jó ember, mint a rossz.”

Tristin Hopper/National Post
Fordította: KMH