A művészet különleges dolgokra képes

2026 november 19 12:42 du.0 comments

Harmadikalkalommal nyílik már kiállítás egy fiatal fotóművész képeiből és ez a mostani, a Zóna című, alapjaiban tér el az előző kettőtől. Üres pad az iskola előtt. Napernyő egy lakótelepi erkélyen. Egy út, ami a túloldalra visz. A Zóna nem egy hely, hanem egy állapot: a hőség, ami kint van, és a feszültség, ami bent. A képek nyár elején készültek, közvetlenül az első hőkupola előtt – azon a nyáron, amelyről tudtuk, hogy ez lesz hátralévő életünk leghűvösebb nyara. Kilátástalanság, elveszettség, aggódás: ugyanaz a szó írja le, ami a városban történik, és ami egy családban, amikor egy családtagot elveszítünk. A vörös nem utólagos digitális színezés, a színt maga a film égeti bele a képbe.

Az Erzsébetvárosi Értékelő Bizottság időről-időre olyan embereket próbál bemutatni, akik Erzsébetvárosban élnek, és akikre érdemes figyelni. Forró Gergő kiállítása nem véletlenül került ide – erősítette meg Szűcs Balázs alpolgármester. Sok oka van annak, hogy mi most itt vagyunk; a legfontosabb talán az, hogy ez a kiállítás megfogalmazza és közelebb hozza hozzánk a művészet egyik igazi értelmét. Azért választottuk ezt a kiállítást, mert egy csodálatos sorozatnak az első állomása itt a Klauzál-13 Galériában. Hiszünk abban, hogy a művészet valami egészen különleges dologra képes. Ez pedig nem más, mint hogy olyan teret időt, egy szent teret és egy szent időt formál meg, ahol emberek találkozni tudnak, ahol emberek képesek párbeszédet folytatni egymással.  Tulajdonképpen nem más, mint hogy igazi beavatás történik egy olyan különleges helyen és pillanatban, amikor nem az számít, mi az, ami elválaszt bennünket, hanem mindig újra és újra arra fókuszálunk, hogy mi az, amit összeköt, mi az, ami emberré tesz bennünket! Mi az, amivel gazdagodni tudunk, mi az, amivel tovább tudunk lépni az életünkben. Minden kapcsolatban, minden kölcsönhatásban, minden párbeszédben mindig adódik valami kérdés, valami válasz is jelentkezik rá, és ez az, ami továbbgördíti a munkát, az életet. Ez egy különleges kiállítás – noha minden kiállítás különleges – de azért is fontos számomra, mert itt, ebben a kiállításban Gergő megteszi azt a lépést, amit a mindennapokban ritkán tesz meg. Egészen hihetetlenül kitárulkozik és pőrén, meztelenül megmutatja nekünk azt, amit ő gondol és amit érez. Olyan zavarba ejtő és talán furcsának tűnő, nyers őszinteséggel találkozik az ember, amit ritkán érünk meg, de talán ez az az út, amin tovább tudunk menni. Ami a megoldás, ami előre visz.

 Amikor átlépjük ennek a kiállítótérnek a küszöbét, a tekintetünk azonnal egy fojtogatóan ismerős, mégis idegenségével letaglózó univerzummal találja magát szemben – világított rá új szempontokra Baki Péter fotótörténész, a Mai Manó Ház igazgatója, egyetemi oktató. Lakótelepi panelházak, betonozott udvarok, parkok és a várost hálózatként behálózó távhővezetékek hatalmas csövei. Ez a topográfia azonban nem kínálja fel a tél otthonos belakásának kényelmét vagy a megnyugtató megérkezés biztonságát; a monokrómba hajló, mégis izzó, lángoló színvilág eleve kifordítja a helyszíneket a megszokott koordinátákból. A látvány nem merül ki egy felismerhető külvárosi táj dokumentálásával, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy a tér és az idő alapvető kategóriái megbomlanak és helyüket egy nehezen megragadható, időtlenség veszi át a felvételeken. A szerző feljegyzései szerint a felvételek 2026 májusának végén, közvetlenül az első hőhullám megérkezése előtt készültek. Ez a kronológiai tény nem csupán statikus háttérinformáció, hanem a képek olvasásának egyik furcsa, olyan fojtogató közege, amely kíméletlenül előrevetíti azt a hőséget, amely akkor még fizikai valójában nem, csupán fenyegetésként nehezedett a tájra. A távhővezetékek, amelyek a hideg évszakban az életben maradás, a biztonságos meleg áramlásának csatornái, ezen az elburjánzott vizuális regiszteren keresztül a közelgő ökológiai katasztrófa, a kibírhatatlan nyár fojtogató előjelévé válhattak. Ismert, mindennapi látvány ez, amelynek földrajzi trivialitását azonban a kontextus drasztikus eltolódása átlényegíti utópisztikus, sőt mindennél inkább disztópikus színezetűvé. A tárlaton felvonultatott fotográfiák kompozíciós rendje sajátos kettősséget mutat: egyes pontjain a látvány szinte tapinthatóan, rideg, geometrikus formákra és éles geometriai metszetekre épül, míg máshol teljesen elködösül, elmosódik. Lakott környezetben mozgunk, a képek látásmódja mégis mélyen rideg és idegen, szinte lakhatatlan tereket tár elénk. A képeken alig bukkannak fel emberi alakok, a figyelem a sivatagi elhagyatottságot idéző környezetre és a hőség zaklatott, narancssárga-vörös izzására összpontosul; a fotográfiai eljárásból fakadó képi torzulások, a túlságosan erős  fények és a szinte fizikai súllyal nehezedő termikus feszültség hatására az épített és természetes elemek anyagszerűsége megkérdőjeleződik: a növényzet burjánzása, a betonfelületek struktúrája és a fojtogató égbolt egyetlen homogén, differenciálatlan masszává  olvad össze. A látvány radikális, tüzes karaktere nem valami utólagos laboratóriumi beavatkozás, digitális szűrő vagy képernyőn megalkotott mesterséges manipuláció terméke. A felvételek nyers fizikai valóságukban Harman Red redscale filmre exponálódnak egy Yashica Mat 124G tükörreflexes fényképezőgéppel, klasszikus 6×6-os középformátumban. Ez egy kísérleti technológia, amelynek a lényege, hogy a színes negatív filmet fordított állásban fűzik be, így a fény először a vörösre érzékeny emulziós réteget éri el, katarktikus, szinte archeológiai mélységet adva a képeknek. A hőtől megégett, átlényegült tónusok akaratlanul is a múlt század második felének megkopott színes fotóit és azok sajátos nosztalgiáját idézik fel bennünk – ám ez a nosztalgia menthetetlenül illuzórikus, a múltban való létezés hamis, mert a fotográfiai technika fizikai-kémiai törvényszerűségei itt nem a tegnapokat mesélik el, hanem a jövő felől mondanak ítéletet a jelenben. Ezek között a zárt, mégis átjárható terek között állva válik igazán klasszikussá Marshall McLuhan kanadai filozófus híres tétele, a „The medium is the message”, azaz „A médium az üzenet”. Forró Gergő fotográfiáival ez a tétel radikális és megkerülhetetlen formát ölt: a sorozat nem elégszik meg azzal, hogy kívülről dokumentálja a hőség előtti pillanatokat, vagy ábrázolja a klímaváltozás fenyegetésével pusztuló környezetünket. Maga a filmanyag, a fordítva exponált, kémiailag áthangolt emulzió válik a képeken jelenlévő strukturális feszültség, a hőterhelés és az időtlenség valódi hordozójává. A technológia önmagát tartalommá lényegíti át, míg a hordozó fizikai karaktere nem csupán közvetíti, de megfellebbezhetetlenül érvényesíti is ezt az üzenetet a matériában létrejövő képeken. Így a múlt emléke, a jelen feszültsége és a jövő fenyegetése egyetlen időtlen állapotban sűrűsödik össze. Igen, ilyen rétegei vannak ennek a kiállításnak, mely 2026 novemberében a Galéria nyitvatartási idejében látogatható.

Leave a Reply


Trackbacks