Denis, a komisz
Gondolom, sokan láttátok a filmet, aminek főhőse egy ugyancsak komisz gyerekkorú. Igaz, nem nálunk játszódik komiszságának története, meg ő nem is akar igazán komisz lenni, hiszen nem tudatosan teszi, mert hát, az ő világa másképpen működik, ezért tele van bocsival, upppsz-al, meg hoppá-val, hiszen csak merő véletlen az egész. A mi Denisünk nem ilyen. Ő simán, zsigerből komisz. Talán sanyarú gyerekkora teszi.
Denis, a komisz
Annyira komisz, hogy minden bocsi, és minden hoppá nélkül kioktatja az Európai Néppárt gyenge kezű vezetőit – köztük Angela Merkelt, kinek szerinte jobb lenne visszatérnie a főzőkanálhoz – arról, hogy semmire se fogják vinni, ha nem Magyarországot – és, mint tudjuk, a mi Denisünk maga Magyarország, tehát őt – nem követik, és nem tekintik példának (sanda gyanúm, hogy példának tekintik, csak nem éppen az ő értelmezése szerint), mivel egy erős kezű vezető, aki ráadásul bírja népe támogatását – a háttérben elfojtott kuncogás hallik – bármit, és mindent megvalósíthat! Erre ragyogó példa Magyarország stabil gazdasági helyzete! Annyira komisz, hogy kijelenti, 2013 már az emelkedés éve lesz, most jön az aratás, mert a mag már el van vetve! Ami felől ugyan akad némi bizonytalanság, mert sokak szerint az a mag, biza, fuzáros, gén kezelt, tele van üszöggel, még az is lehet, hogy anyarozs is van benne bőven – az eddigi aratás termése ugyanis erősen tudat módosult állapotot idézett elő sokaknál – de hát, ha ő mondja, biztosan úgy lesz.
Az írás azt mondja:
„Minden dolognak ideje van,
és ideje van minden akaratnak az ég alatt.
Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak.
Ideje van az ültetésnek, és ideje a kigyomlálásnak.
Ideje van a megölésnek, és a meggyógyításnak.
Ideje van a rombolásnak és az építésnek.
Ideje van a sírásnak és a nevetésnek.
Ideje van a jajgatásnak, és ideje az ugrándozásnak.
Ideje van a falak szétverésének és a kövek egybegyűjtésének.
Ideje van a keresésnek, ideje az elvesztésnek.
Ideje az aratásnak, és ideje a vetésnek.
Ideje van az elszaggatásnak, és ideje az összevarrásnak.
Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek.
Ideje van a hadakozásnak, és ideje a békességnek.”
(Prédikátor Könyve)
A mi Denisünk nem hiszem, hogy olvasta volna. Nem az a művelődő típus. De még nem késő, hogy elolvassa, mielőtt tovább komiszkodna. Bár kétlem, hogy tudná értelmezni a mondani valóját.
Maradjunk a felemelkedésnél. A kosaras léggömb jó példa erre. Amikor elfogy a felhajtó erő, ereszt a ballon, hogy idő előtt földet ne érjen, elkezdik kidobálni belőle a ballasztot. Ajánlom ezt a mi Denisünk figyelmébe.
Legújabb komiszsága a következő kijelentése: „Offshore spekuláns még egyszer nem lesz a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke!”
Ezzel van egy kis baj. Az hagyján, hogy prejudikál – majd a jogászok elintézik, oszt jónapot – de vádol, rágalmaz, jó hírnevet sért, és min. elnökhöz méltatlanul viselkedik. Mondjuk, ez soha nem esett nehezére. Egy uborkafára kapaszkodott suttyó már csak ilyen. Persze, ő minden titkok tudója, biztosan vannak megfelelői bizonyítékai e tárgyban, különben miért is nyilvánulna így meg?
Ha csak komiszságból nem.
Ille István
Author: Ille István
Civil a pályán. Egészen más területen dolgozott, a politikához nem sok köze volt, de véleménye arról annál inkább. Három évvel ezelőtt egy társával együtt létrehozta az ellenszek.hu Demokritikus Vélemény Magazin internetes oldalt, aminek felelős szerkesztője. Szépirodalmi vonalon, Harunlarasid néven több, mint 60 novellát, több tucat önéletképet és úti beszámolót publikált a www.harunalrasid.nolblog.hu oldalán. Elkötelezett, azonban pártoktól független, baloldali értékrendű és világnézetű ellenzéki.
12:59 du.
Egyre nagyobb bajban van, ez látszik az utóbbi idők megnyilvánulásain.
1:55 du.
a mi kis komiszunk ma reggel sok egyebet is mondott, de hát, legyünk elnézők vele, hátha hepiend lesz a film vége (bár erősen kétlem).
a magam részéről abban bízom, hogy nem csak egy offshore spekuláns nem lesz az mnb élén, de az ország élén se lesz többé egy műveletlen, arrogáns, autoriter RaL Fc (rúgd el a lábát fc.) szintű középpályás miniszterelnök!
3:28 du.
Nem offshore spekuláns lesz az MNB elnöke, hanem talpig igaz gyökérmagyar, aki úgy fog táncolni, ahogy Orbán fütyül. Nem érdekli, hogy 10 millió ember vagyonával és sorsával játszik, mert ezt a rögeszmés bunkó focistát senki nem érdekli, csak önnönmaga.
3:50 du.
De egy libatolvaj se lesz miniszterelnök minálunk – a reményük fog meghalni utoljára.
5:22 du.
Kerekebb, frappánsabb lett volna, ha a bibliai idézet utáni részt elhagyod. Addig egész jó. Nem kell mindent megmagyarázni, hagyni kell gondolkodni az olvasót.
4:36 de.
minden komment nékül:
http://www.youtube.com/watch
én is könnyesre röhögtem magam lázár javaslatán 😀
4:37 de.
Sárdi Jani
2013 január 18
5:22 du.
az olvasót, igen. de ugye, nem véled úgy, hogy a boda és szky félék képesek rá?
10:46 de.
Ille István
Kérdésed, remélem csak költői. Mindkét hölgy véleményét tisztelem, és gyakran egyetértek velük, bár én kritikusabb vagyok Orbánnal. Már írtam, nincs olyan párt, amelyik maradéktalanul megfelelne az ízlésemnek.
3:19 du.
Jávorszky Mária
2013 január 18
3:50 du.
Mucika!
Te – ott Munkácson, csak a saját dolgoddal törődj!
Mi a magunkét megoldjuk! 😛
12:12 du.
legalább 10 éve írta, annál érdekesebb újra elolvasni! Egyszerűen tökéletes!
Popper Péter írt egy zseniális elemzést OV-ről, ……..
– „Én megbocsátok, de nem felejtek!”
– Hogyan?
Ön nem tudja, hogy csak egyféle megbocsátás van, a felejtés?
Nem tudta. Soha nem tanulta meg.
Ezt sem Alcsúton, sem Felcsúton, sem Középcsúton nem tanítják.
Ő mondta ki először nyilvánosan és hangosan Magyarországon, hogy az
orosz megszállók takarodjanak haza. Így lett ő a kimondások második
hőse.
Soha nem felejtjük el neki.
Az első hős kimondta, hogy 1956 nem októberi sajnálatos események,
hanem népfelkelés volt, szabadságharc. Pozsgay Imrének hívták, majdnem
kapott érte egy államfői pozíciót. De azután mégsem kapott.
A második hős – Orbán Viktor. a borostás képű ifjú forradalmár –
elkergette hazánkból az oroszokat. Kapott érte egy
miniszterelnökséget.
Valóban megkapta. Akkor már borotvált volt, mellényes, vasalt
öltönyös. Lelkileg is.
A történelemből tudjuk, hogy egy Temüdzsin nevű fiatal mongolnak a
nászmenetét megrohanták a kara-kitájok, és elrabolták a
:menyasszonyát. Nosza, összeverbuválta a barátait, kollégiumi társait,
és visszarabolta. S ha már itt tartott, nem engedte a csapatot
szétszéledni, hanem vasfegyelemmel összetartotta.
Bizony ehhez tehetség és szuggesztivitás kell!
Ezt a Temüdzsint nevezték később Dzsingisz kánnak. S ezek a képességek
megvannak a borbély és szabó által alakváltozáson átesett ifjú
Orbánban is.
Hány Lelke van egy embernek?
És egy nagy politikusnak? Egy kis politikusnak?
Az európai pszichológia feltételezésével szemben nekem az a
meggyőződésem, hogy a személyiség nem szerkezet (struktúra). Úgy
képzelem, hogy az ember lelkében sok személyiséglehetőség lappang. S
az manifesztálódik, ami környezeti kihívást, provokációt kap. S ez a
sok lehetőség közül előhívott személyiség azután persze mutathat
hajlamot a strukturálódásra.
Joszif Visszarionovicsból lehetett volna szent életű szerzetes Grúziában.
De eljött érte a forradalom…
Orbán ‘Viktorból is lehetett volna erős kezű apa, kőbányájával,
szőlejével ügyesen gazdálkodó vidéki nagyember, harmadosztályú
futballedző, ravaszul üzletelő kisvárosi prókátor, de eljött érte az
átkozott szocializmus, elit ösztöndíjast formált belőle, és Angliában
taníttatta, miközben az agresszív atyai büszkeség meggyőzte arról,
hogy „jel a név és átkos mágia”.
Persze érdekes a nyelv: Vikt-or, a Győztes. Vikt-im, a Legyőzött, az Áldozat.
Várjuk meg a napnyugtát, mielőtt siratni kezdjük a napot.
Félek ettől a portrétól.
Egyrészt, mert személyesen egyetlen szót sem váltottam Orbán Viktorral.
Másrészt mert nem kedvelem őt.
Hát akkor miről fogok írni? Az előítéleteimről?
S ha ez a helyzet, akkor egyáltalán: miért írok róla? Halogatom a
választ, de a végén úgyis kibököm.
Egy amerikai film jut a eszembe, amikor az Európába küldött seregben
szolgál egy önkéntes: szemüveges, vézna filosz, aki csetlő-botló
kétbalkezes a hatalmas kigyúrt katonák között. Ám ahogy haladnak
befelé Németországba, lassan megváltozik a helyzet. A szánalmas figura
egyre jobb katonává válik. Ő lesz a csapat esze.
Szinte ördögi ötletesség hajtja a németek ellen. Egy este a tűznél
beszélgetnek, és egy fekete óriás megkérdezi:
– Mondd, mi történt veled? Kezdetben folyton kiröhögtünk. Ma jóformán
te irányítasz minket.
A szemüveges nem felel. Behunyja a szemét, hallgat. S áttűnő képek
vonulásában látjuk, hogy mit élt végig: a lágereket, a szemüveg- és
mankóhalmokat, a levágott hajak kazlait, a csontváz múmiákat, a
krematóriumot…
S végül csendesen ezt mondja:
– Megharagudtam rájuk!
Tessék, kiböktem.
Én, a véglegesen csalódott egykori kommunista diákvezető, párttitkár,
propagandista Aczél György időnkénti beszélgetőpartnere voltam.
1989-ben kétszínű politizálásáért az ÉS vezércikkében támadtam meg
Pozsgay államminisztert, s talán egyik legjobban sikerült írásomban
mondtam el, hogy az árulás miért nem nevezhető damaszkuszi útnak.
Bizalommal és várakozással fogadtam a rendszerváltás magyar módját,
reméltem, hogy az ekkori bosszúért lihegő MDF helyett a rokonszenves
Fidesz befolyásolja majd a hatalmat, igen, a fiatalok…
És évről évre jobban megharagudtam rájuk.
Mert kiárusították fiatalságukat, tisztaságukat, hitelességüket.
Kiderült, hogy csak választásoktól választásokig terjed a látóterük,
soha nem lesz belőlük a szó churchilli értelmében államférfi, csak
politikai sakálok csoportja. Valaki egyszer figyelmeztetett:
– Vigyázz! Ezek bűnözők!
Nem hittem el. Ma már tudom.
S Orbán Viktor neve számomra szimbólummá vált.
Egy nyolcvan év óta lezüllött ország még mélyebb politikai
lezüllesztésének a szimbólumává. Holott a sors megadta neki a ritka
lehetőséget, hogy sarokkő lehetett volna a magyar történelemben. De ő
pénzt akart keresni. Népvezér akart lenni. Tündökölni akart az emberek
felett. Ezt is megkapta.
Látni fogjuk még, amint eldobott kőként az út szélén hever.
Mindezzel meg kell küzdenem, hogy hozzáférjek az emberhez.
Első blikkre: nagyon csinos, arányos testű, mozgékony csávó, a
klimaxos hölgyek öröme. Határozottan erős erotikus sugárzása van, ami
még a képernyőn is átjön. Elégedett lehetne a család, ahol férj és
apa, ámde mégsem él zárt világban.
Érezhető hogy nem reménytelen a csábító harmadikok esélye. Én az
életébe kapcsolódott nő helyében nem bíznék hűségében.
Feltehetően nagyon hiú, legnagyobb réme a nevetségessé válás, ha
például leleplezik valamelyik kalandjában vagy tévedésében,
kegyetlenül durvává válhat. Folyton figyeli, hogy viselkedése, szavai
milyen hatást keltenek.
Ezt jól megjátszott spontán magabiztosság takarja, ami váratlan
helyzetekben hajlamos szétrepedni, és kikandikál alóla egy szorongó
kisember.
Kisembersége kis üzletei által lepleződik le.
Egy igazi államférfi is lehet szélhámos, no de nagystílűen. Adja bérbe
a Hortobágyot amerikai tehenészeknek, találjon olajat a Lágymányoson,
és kiaknázására alapítson nemzetközi konzorciumot, kössön sok ezer
tonna szotyola szállítására szerződést Pápua Új-Guineával, és építsen
űrrepülőteret a zempléni hegyek között… – ez igen!
De, lakáscsere-üzelmek, apuka kőbányáinak propagálása, manipulációk a
feleség szőleje körül, óvatos simicskázás, ahol nem jönnek rá, édes
istenem…
Kisemberségét bizonyítja, hogy amikor elfogy az előre betanult kész
szöveg, bizony dermesztő butaságok hagyják el ajakát.
Közgazdasági, és financiális nonszenszek, szobák, és kerekek számát
latolgató lózungok, fürdőszobában borotválkozás közben kitalált indián
bölcsességek,
– „döglött lovat ne sarkantyúzz” színvonalon – és piros-fehér-zöld
jelszavak végtelen áradatban.
Persze ha csak ennyi volna, kit érdekelne ez a furcsa szellemű,
politikába merült futballista jogászgyerek vagy micsoda. De nem!
Orbánban búvópatakként rejtőzik valami zsenialitás is, valami
utolérhetetlen szociális intuíció. Néha váratlanul felbukkan, majd még
váratlanabbul eltűnik.
Amikor nagy szükség lenne rá, biztonságot ígérően megjelenik, de
amikor utánakap, gyakran a semmibe markol. Ez már a léleknek az a
mélysége, ahova nem lehet bekukucskálni. Orbán magányos harca önmaga
kísértéseivel.
Majdnem bizonyos, hogy Orbán már régen nem tudja, kicsoda Orbán.
És ezt mentségére mondom.
Mert ha tudja, és hidegvérrel váltogatva emeli ki jelmeztárából a
különböző vallásokat, politikai stílusokat, polgári vagy forradalmi,
sőt ellenforradalmi értékeket, identitáslátszatokat, akkor valóban
sötét közéleti maffiózó.
Ám valószínűleg már belegabalyodott önmaga sokféleségébe, s időnként
diszkrét külföldi szanatóriumokba kell elvonulnia némi belső
nagytakarításra.
Szegényke. Mi lesz vele?
Az élet néha hosszú.
Ilyenkor szeretném megsimogatni buksiját.
Hiszen ez a baj – ahogy nálunk mondják – a megélhetési politikusokkal.
Akár annak idején Sztálinnak, nekik sincs hinterlandjuk az egy szál
frontvonal mögött. Ha azt áttörik, nincs második, harmadik védelmi
rendszer, ahova vissza lehetne vonulni.
Mihez fog majd a vezér és a vezérkar, ha elszivárgott már mögüle a sereg ?
Ezek a Fidesz-fiúk is kik lehetnének egy normális polgári világban?
Tehát most kell gazdagodni, markolni, szerezni évekre, évtizedekre
előre, mindenáron biztosítani a család jövőjét.
Így lesz, a nagyokat álmodó államférfiból, kicsiket üzletelő családfő,
és gondoskodó apa.
Ma már világos, hogy Orbán nem igazán kreatív, nem igazán alkotóképes.
A nagy mű megteremtését most a nagy karrier helyettesíti.
S ha egyszer az is elvétetik tőle?
Lesz helyette nagy pénz? Nagy foci?
Vagy akkor már felejteni kell? Alkolhol? Idegösszeomlás?
Nehogy a végén kivirágozzon belőle valami paranoia féle.
Egyszer már majdnem elkezdődött. Felcsúti Szent Viktor, akire Szűz
Mária titokban rábízta Magyarországot. Miket ki nem talál ez a fiú!
Van azonban egy helyzet, amikor félelmessé válik.
Amikor a szakadék, a vereség szélére kerül, de talán még adódhat
túlélési, győzelmi esély. Akkor felébrednek rejtett démonai, vagy
kívülről szállja meg valamilyen tébolyult erő? Munkabírása
ezerszeresére növekszik.
Mint valamilyen megvadult viharmadár száll országhatártól
országhatárig, és vijjogva szólít mindenkit a küzdelemre. Még a
leglustább hívei is felébrednek közönyös álmukból, és tántorogva
indulnak utána. S a megújult sereg majdnem eljut a győzelemig.
S ez a „majdnem” Orbán tragédiájának a lényege.
Rosszindulatúan huhogok?
Dehogy, hiszen éppen elfogulatlanságom miatt rándulnak meg az idegeim,
amikor hallom, hogyan szólítják. „Miniszterelnök úr!”
Orbán, az exminiszterelnök. A virtuális örök kormányfő.
Orbán, aki ma is az, aki tegnap volt.
Mint amikor a 83 éves egykori balerinát ma is művésznőnek szólítják, a
90 éves aggastyánt tábornok úrként tisztelik…
Volt, volt, valamikor réges-régen.
Kell Orbánnak ez a kegyeleti aktus?
Vagy számára ez azt jelenti: Nekünk te vagy a miniszterelnökünk, akkor
is, ha bármilyen stepszli, vagy langaléta tolakodott a helyedre.
S ami igazi együttérzést kelt bennem: Ezt az életformát
elviselhetetlenül fárasztónak érzem. Mert nem Orbán sokkal egyszerűbb,
könnyedebb természetéből fakad, hanem érezhetően csinált. Páncélban
él!
Olyan villogó szemű politikai ellenfelei között, mint egy sziléziai
portyán kalandozó egykori magyar sereg vezére. A csapat erős, és
hűséges, a fegyverzet kitűnő,
még a lovak is bírják. Csak éppen…
Csak éppen örökké nyeregben kell maradni!
Örökké markolni kell a kardot, örökké erősnek kell látszani. Soha nem
adatik meg az elfáradás, a gyengeség bevallásának boldog pillanata,
nem kapja meg azt a simogató melegséget, amikor fülét-farkát
eleresztve eldobja magát egy sátor előtt,
és csak sütteti magát a nappal…
Vezér, nem irigyellek…!valóban bejött
—