Ime Kopácsi Sándor börtöntörténeteinek második része. Gelbergerné Kopácsi Judith küldte be a KMH-nak és az elkövetkező hetek során közöljük le az egész kötetet. Az első rész itt olvasható.

Röviddel Tildy szabadulása után szállítottak át minket Vácra, ahol a „Lordok Házába” kerültünk. Ez egy vastag fallal körülvett épületben, börtön volt a börtönön belül, amelybe a volt politikai előkelőségeket és ennek megfelelően 10 évtől életfogytiglanra elitélt „nehéz fiukat” őrizték. Mi, „Nagy Imrések” kb. harmincan átvonultunk a középkori várakra emlékeztető boltíves kapu alatt. A falak vastagsága majdnem két méter, a szűk udvarba csak déltájban süt be egy-két órára a nap. A folyosón sorakoztunk fel. A körletirodából egy középtermetű, pirospozsgás arcú, meghatározhatatlan korú főtörzsőrmester lépett ki. Ő a körlet parancsok, vagy ha úgy tetszik, a Lordok Házának korlátlan ura. Termetéről ítélve látszik, hogy szereti a hasát. Szorongva fürkésszük az arcát. A kissé pocakos emberek inkább joviális fickók, bár egy börtönön belül semmit sem lehet tudni.

„ A fickó már akkor is börtönőr volt, amikor Horthy Miklós még cserkésznadrágban járt,” súgja a mellettem álló a foga között.

Ez jó most, vagy rossz?- latolgatom. Majd kiderül. Létszám és jelentésadás után a kisőrség elvonul; a főtörzsőrmester lassan végigsétál a sor előtt. Megáll egy „füstös képű” legény előtt, aki gyorsan hadarja, „Tisztelettel, itt valami tévedés van. Tessék engem elvinni a politikaiak közül, mert én egy becsületes rablógyilkos vagyok.” A személyi lap ellenőrzése után a fickót valóban elkülönítik és egy másik zárkába kerül.

Mi meghökkenten nézünk a legény után. A rabok között a politikai megjelölés rangot jelentett a „csövesek”, azaz a köztörvényesekhez viszonyítva, így először nem értettük a dolgokat. De, amint beléptünk a nekünk kijelölt cellákba, minden világos lett. Amíg a „becsületes rablógyilkos” csak egyes személyek életét veszélyeztette, a politikai elitélt a rendszer létét fenyegette. A társadalmi veszélyességnek megfelelően a rablógyilkos zárkájában matracos ágy és angol WC volt. A politikai zárkában – ami eredetileg egyszemélyes magánzárka volt – négyen voltunk, ágy nincs, helyette egy sorban négy szalmazsák, félig töltve törekkel. WC helyett kübli. Este megágyaztunk, ami azt jelentette, hogy az egész zárka padlóját befedte a négy szalmazsák. Jó pár percbe került, amíg a por elült és kissé már láthattuk is egymást.

De még a folyosón állunk a mustrán. Középen megáll a főtörzsőrmester, és szétterjesztett lábbal bemutatkozik. „Emberek! Torma József főtörzsőrmester, az elkülönített részleg körletparancsnoka vagyok.”

Bevezetőnek nem rossz – gondolom – sem a megszólítás, sem a névszerinti (tegyük hozzá eddig szokatlan) bemutatkozás.

„Én nem szeretek sokat beszélni,” folytatta tovább, (ami mint később kiderült enyhe túlzás volt, mert imádta hallani a hangját és egy fél óráig szónokolt). „Lényege: rend, fegyelem, tisztaság! Ha ez meglesz, nem lesz bajunk egymással. Tiszteletet megadni, sapkát levenni előttem. Megszólítás: főtörzsőrmester úr! Tisztelettel. Most maguk köszönnek nekem előre, ha kimennek, lehet, hogy én köszönök maguknak. Én már sok mindent megértem,” tette hozzá, „Én őriztem kom…, – akarom mondani – mindenfajta embert Horthy alatt, Szálasi alatt, Rákosi alatt és jelenleg is. Hiszen maguknak nem kell magyarázni, megértenek engem egy-két szóból is, elvégre maguk becsületes ellenforradalmárok.”

Hűha! De jó a második sorban a falnál állni és csendesen becsúszni a hátak mögé. Elvégre az első sor mégsem vigyoroghat. „Vajon a sánta szamarakba szorult-e valami ebből a népi bölcsességből?” suttogja szomszédom. Én meg arra gondolok, hogyha rendelkeznének is humorérzékkel, akkor is csak ilyen vastag falak mögött kapnának hozzá szuflát és bátorságot.

A bemutatkozás osztatlan sikert aratott, de nem ért véget a nap. Józsi bátyánk, (mert e perctől ez volt a neve közöttünk,) ismét brillírozott humorérzékből. A zárkabeosztást megkaptuk és ki-ki elfoglalta helyét a négyszemélyes magánzárkán. Bemutatkoztunk. A mi zárkánkba négy országos képviselőt tettek: egy Kisgazda, egy Barankovics pártit és Kardos Lászlóval mi ketten képviseltük a Kommunista Pártot. A megvalósult koalíció ült így együtt. Nincs rivalizálás, a hegemón törekvések kizárva, mivel az ajtó kívülről zárva, és idebenn mindenki egyenlő. Milyen jelentéktelenné zsugorodik a nézetbeli különbség, amikor a csajkában azonos lé úszik, és a kilincsel sem nekünk kell bajlódni.

A Tisztelt Ház másik két tagja már nyolc-tíz évet lehúzott egy régebbi összeesküvés ügyben. 56-ban megszakadt egy rövid időre az ülés, de újból behívták őket, mert a rehabilitációs eljárásig nem jutottak el. A Kisgazdapárti honatya 68 éves csontos parasztember. Kissé furcsálljuk, hogy nyugdíj korhatáron túl is veszélyes lehet valaki ilyen ásatag és elfelejtett ügyben. De más zárkában is hasonló mixelést talált ki Józsi bátyánk. A katonák is megkapják partnereiket, pl. Szoboszlay József volt SS főtörzsőrmester Váradi László volt kommunista vezérőrnagyot; és a munkástanács vezetőit is volt nyilasokkal zárják össze. Este zárás előtt kijelölik a szobagazdát, lehetőleg olyat, aki katonásan tudja jelenteni, hogy „tisztelettel, a létszám négy fő.” A mi zárkánkban természetesen ezt a szerepet én kapom, mert „magának ezt hivatalból tudni kell.”

Már másnap estére érzem, hogy a szívébe zárt az öreg. A katonás jelentésnél ott ül a boldog mosoly az arcán. Nem mindenki mondhatja el az anyjuknak a nagy titkot, hogy a volt budapesti főkapitány adja nap, mint nap a létszámjelentést feszes vigyázban a nagyhatalmú törzsőrmester úrnak. Így aztán beválik a bemutatkozásnál tett ígéret, nincs semmi bajunk egymással. Néha még egy apró kis figyelmesség is észlelhető. Kint nem nagy dolog, de itt bent ez is óriási tett. A félórás sétát a déli órákra teszi és a napos oldalon, elhangzik Torma főtörzsőrmester vezényszava, „Séta állj! Sapkát le! Napozás!” A hang pattogó, de szíve van az öregnek. Ilyenkor nem csak a nap melegít. Séta közben beszélgetni tilos, de mi már kitűnően megtanultunk, a száj mozgása nélkül beszélni. – Mi a legújabb politikai hír? Kit vittek el munkára az egyhangú zárkaéletből. Mikor lesz a legközelebbi amnesztia?

Egyik napi sétánál megfagy bennünk a vér. Valaki, – akinek elment a józan esze – megszólal hangosan: „Öregszel Jóska!” Hallatlan dolog, hiszen az öreggel nincs semmi bajunk és most ilyen hülyeséggel, felbőszítik. A tekintélyén esett csorbát ö sem hagyhatja megtorlás nélkül. Ha a tettes nem jelentkezik a büntetés jó esetben egy heti kollektív séta megvonása lesz. Józsi bátyánk arca és nyaka bíborvörösre válik. Most csap le a villám!- gondoljuk remegve.

„Séta állj!” hangzik a falrengető üvöltés. „Onnan jött a hang,” – mutat az egyik sarok felé. Idegtépő hosszú szünet, miközben végigsétál a sorok előtt, majd megáll a sétakör közepén, és immár csöndesebben kijelenti, „Öregszik az anyád picsája. Séta indulj!”

Se büntetés, se tekintélyveszteség. Az öreget e perctől kezdve kifejezetten megszerettük. Üde, emberi színfolt volt a rideg falak között. Pedig hiú ember volt a hatalmára. Szeretett jót cselekedni, de elvárta, hogy ezt látványos köszönettel honorálják. Ha csak ennyi kellett, ezt megtettük neki szívesen. Egyetlen fájó pontja volt. A „Jehova tanúi” szekta tagjaival nem tudott szót érteni. Amikor valamelyiküknek járt jó magaviseletéért a negyed kedvezmény, Józsi bátyánk megírta a javaslatot. A szabadulás napján elmondta, hogy mit köszönhet az illető az ö javaslatának. Mire a válasz, minden esetben az volt, hogy „Istené a dicsőség.”

„De a javaslatot én, – Torma József írtam. Nos, akkor kinek köszönheti a szabadulást?”

„ A mindenható Jó Istennek.”

„Az Isten írta a javaslatot, vagy én?” erősködött tovább Józsi bátyánk.

„ A főtörzsőrmester úr írta, de az Isten vezérelte a kezében a tollat.”

A vitát itt Józsi bátyánk feladta, mert ezzel a fanatikus hittel már ő sem tudott szembeszállni.

Még az első héten adott mindenkinek egy kérelmi lapot, amelyen apróbb kedvezményeket lehetett kérelmezni. „Mit szeretne Kopácsi?”

„Szeretnék angolul tanulni. Egy nyelvkönyvet kérnék hazulról,” feleltem.

„Azt nem lehet,” válaszolta, „az nyugati nyelv. Miért nem tanul oroszul?”

„Azt már tanultam,” – mondtam, – „a letétemben van egy német nyelvkönyv. Szeretném azt megkapni.” Még a Kisgyűjtőben kértem egyszer a nyelvkönyvet, amit feleségem be is küldött.

„Azt sem lehet, mert az is nyugati nyelv.”

„De főtörzsőrmester úr, tisztelettel, én kelet-németül szeretnék tanulni.”

„Azt lehet”, – mondta végezetül.

A nyelvkönyvet megkaptam és a 17. leckénél vonták vissza valami letéti tárgyak felülvizsgálatára vonatkozó indoklással.

Egyik napon a börtön korszerűsítése keretében elkezdték az udvaron ásni a vízvezeték és szennycsatorna részére szolgáló árkot. A Lordok Házában is megszüntetik a kübli korszakot. Az árokásó brigád tagjai hozzák a legfrissebb és szépen kihímezett híreket, mert ők nem tartoznak a zárt körzethez.

„Írva vagyon, hogy egyszer minden bűntény kiderül,” – hangzik a brigádvezető szava. Emberi koponyák, és csontok, csíkos ruhafoszlányok kerülnek a felszínre. Két koponyát nekünk is bemutatnak a rácsos ablakon.

„Tarkólövés,” – állapítjuk meg. Vajon melyik korszak áldozatai lehetnek? Az biztos, hogy ez nem rabtemető, hiszen nem találtak deszkamaradványt és a hivatalos kivégzés módban nem szerepel a tarkón lövés. A nyilas korszakban már előfordulhatott, de nem igen titkolóztak abban az időben a holttestek elrejtésével. Egyszerűbb, ha kizárásos módszert alkalmazunk. Melyik korszakban nem követhették el a gyilkosságot? Azt egyöntetűen megállapítottuk, hogy a golyó ütötte lyukról ítélve a lövedék kis kaliberű 6. 35mm-es CZ pisztolyból származik. A háború előtt és alatt a hadsereg, rendőrség, börtönőrség 7.65 mm-es Fiomnek és 9 mm-es Magyar Frommer pisztolyt használt. A csehszlovák gyártmányú „Zbrojovka” 6.35 mm-es pisztoly az ÁVH-s tisztek és tiszthelyetteseknek volt a hivatalos fegyvere. A váci börtönben a politikai foglyokat az 50-es években az ÁVH őrizte. A régi őrök most szótlanok. Lassan, szinte maguknak suttogják el az emléket, amikor nem kellett elszámolni a rabokkal. Nyilvántartás és halotti anyakönyvezés nem volt. A körlet falán jelmondatok hívták fel az ország figyelmét: az éber őrködés ebben a börtönben nem elég. „Ne csak őrizd, gyűlöld őket!” szólította a plakát minden nap és minden órában harcba az őröket az áruló, az elvetemült, a párt soraiba befurakodott ellenség ellen. Mint rab, a kis gyilkos nyilas, vagy keretlegény egyszerű eset volt. Elvből, vagy hajlamból kegyetlenkedett. Megkapta a magáét és kész. De aki képes volt elmenni spanyolba, jugóba, és beállni egy partizánbrigádba, súlyos sebeket szerezni, hogy a hősiesség látszatával leplezze igazi megbízói későbbi érdekeit, – nos ez valóban veszélyes és megátalkodott ellenség. Frakciót szervezett és félremagyarázta az értéktöbblet elméletét. Nem méltó kíméletre. Sztálin halála napján a nagy halott feletti elkeseredésükben ezek az őrök „kisámfáztak” néhány szerencsétlent ólommal. A Gyűjtőben „csak” a Csillagtúra keretében vertek félholtra ezen a napon politikai foglyokat. Néhány gyengébb felépítésű belehalt a túrázásba, de ez már korházi, „természetes” halálként szerepelt. Még Vácott volt alkalmam beszélgetni néhány rabbal, aki részvett az emlékezetes „csillagtúrán”, de olyanokkal is találkoztam, akik a recski haláltábor lakói voltak, ahol volt időszak, amikor a halálozási arányszám elérte a napi 6-8 főt.

A „törvénysértők” közül a két „nagy” ült ez időben, börtönben, Péter Gábor és Farkas Mihály. A kisebbek közül csak Farkas Vladimír, aki Kádár személyes vallatója volt. A recski haláltábor parancsnoka, Potecz József ÁVH-s őrnagy is a börtön állományában szerepelt. Ő volt az Országos Börtönparancsnokság Elhárító Osztályának vezetője. Egy ízben megszemlélte a váci börtönt. Az egyik rab a sétán magáról megfeledkezve ordította felé: „Itt van a recski hóhér!” Potecz halálsápadtan kiáltotta: „Nem voltam hóhér!” és berohant az épületbe. Az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy a „rágalmazóval” szemben még fegyelmi büntetést sem alkalmaztak.

De Potecz nem felejtette el az incidenst. Engem is beajánlott a börtönben parancsnokhelyettesi posztot betöltő kegyetlen barátjának, Fazekas századosnak. Fazekas volt a halál angyala. Feladata volt, hogy siettesse a halálát azoknak, akik életben maradtak a perek után.

A hírhedt váci különítmény egyik tagja „Mari néni” főtörzsőrmester ez-időben a „Filatélia” bélyegválogató részleg parancsnoka. A szolid „Mari néniről” senki sem tételezte volna fel, hogy az ötvenes években egy alkalommal a titkos zónába dobta egy elitélt villanyszerelő kombinált fogóját, és amikor felszólítására a rab fel akarta emelni a szerszámot, szó nélkül lelőtte. A „szökés közben” kinyírt bűnözőért kitüntetést kapott és ezt minden nemzeti ünnepen büszkén viselte.