Emlékeim a Székházból (3.) – Befejező rész

2013 december 14 11:40 de.10 hozzászólás

Az Üzemi lapok vezetőségénél is dolgoztam. Feladatom volt – többek között -, a nyomdánál megrendelni a lapok nyomtatását és példányszámát. Ezenkívül ellenőrizni a kihelyezett szerkesztőségeket.

Ebben a munkakörben is szerettem dolgozni. Így jutottam el a régi Sörgyári Dolgozó, a Jövő Mérnöke és a többi üzemi lap szerkesztőségeibe.

A szobám a Hírlapkiadó Vállalat félemeletén, a Corvin Áruház felőli sarkán volt. Leárazásoknál, akciók alkalmával láttam a sok vásárlót, akik a nyitás előtt már felsorakoztak. Ilyet mostanában, nem látni. De az ünnepek előtti színes forgatagot sem, az ajándékkal, csomagokkal teli kezeket, önfeledt, mosolygó arcokat sem. Azok az ünnepek szerényebbek voltak, mégis gazdagabbak. Ez ellentmondás, mégis igaz. Most minden kapható, de kevés nincs az a meghittség. Minden fényes, de a szívünk mégis didereg. Ez tény, ezen nincs mit kozmetikázni. Akkoriban nem lehetett vásárolni márkás termékeket. A legjobbak az NDK boltban, meg néhány (titkos) helyen.

Memories of homeworld / Zorgor

Memories of homeworld / Zorgor

Az is igaz, hogy egy új Trabant kb. negyvenvalahány ezerbe került,  várni kellett rá. A Zsigulira is. Elérhetetlen volt a nyugati márkájú autó. A rendőrautók is Zsigulik voltak. Kipróbált, strapabíró járgányok, csak éppen nem fürgék. Minden annyira megváltozott. Oldalakat tölthetnék meg azzal, miért és miként…

Történt egyszer, a főnökömnek, Orosz Lászlónak hátat fordítva gépeltem. Közben beszélgettünk, igen. Ami a hátam mögött történt, nem láttam.

Munkatársnőmmel a többezredik fogyókúrába kezdtünk. Akkoriban hozták ki az Abonett  kenyeret, vagy mondanám inkább keksznek, mint új, fogyókúrás csodát. Kellemesen sós volt az íze, az állaga is finom. A munkatársnőimmel egyszerre csak max. két darabot ettünk üres teával, gyümölcslével. A keksz a gyomorban megdagadt és elnyomta az éhségünket.
Nem tudom mi okból, de mi azt a kekszet egy lapos tányérra tettük, majd az én íróasztalomra került.
Orosz László, az akkori főnököm leült és kedélyesen beszélt hozzám. Közben, a fogyókúrás készítményt jóízűen ropogtatta.

Hátrafordultam és elhűlve láttam, alig maradt a tányéron!

Rettenetesen kétségbe estem.

Feljajdultam, elvörösödtem!

Szegény főnököm, belesápadva tette fel az omniozus kérdését:
– Uram, Teremtőm! Meg fogok halni!? – sóhajtotta. – Ha ráiszom? Talán a gyomrom is megrepedhet?!!! Mit tegyek? Mit tegyek!?

Majd váltott, lekiabálta a fejünket:

– Mi a jó fenének teszik ki az orrom elé ezt a marhaságot? Nem is szólnak, aztán én megeszem a hülye fejemmel! A bánat tudja, mi van ebben a kekszben. Szentséges Ég!  Átrobogott a közeli Rókus kórházba, orvoshoz, tanácsért. Megnyugtatták, elképzelhető, hogy két napig sem lesz éhes, de túléli.

Ezek után még a fiókomban rejtett kockacukrot sem dézsmálta. Nem hitt nekünk, bármit kitehettünk.
*
Pénzügyi osztály. Waschina Magda.

Úristen! Micsoda főnök volt! A szobája falába vágatott egy kisablakot, melyet sötétítő függönnyel húzott el. Aztán váratlan pillanatokban elrántotta és megnézte, beszélnek, számolnak-e, mit csinálnak a beosztottjai.

Ugyanakkor tyúkanyóként védte a pénzügyeseket. A főkönyvelőnél minden lehetőséget kihasználva kérte a jogosan meg- és kiérdemelt béremelést, a jutalmakat.

Az éves mérleget évekig én gépeltem. Mások szerint nem normális, ha bárki is szereti a táblázatokat.
A tabulátorral csodás számoszlopokat írtam a hatalmas, fehér papírra, indigóval, a nagy kocsis írógépen.

Máig sem érem, mit szerettem annyira ebben a munkában, de tény, hogy hosszú évekig boldogan klimpíroztam. Nekem soha nem volt gondom Magdával, csak a mérleget írtam meg, aztán eljöttem.
*
A székház tetején, a legfelső emeleten volt az étterem. Saját konyhával, fehér abrosszal terített asztaloknál ebédeltünk. Pincérek szolgálták fel az ebédünket, választásunk szerint, amit előzőleg beikszeltünk. De volt menü is, meg a’la carte is. Időnként  egy asztalnál ültem a Kékfényes Szabó Lászlóval. Jókat beszélgettünk. Miért hívták kékfényesnek? Mert az akkori tévében Ő vezette a bűnügyi műsort, az akkori Kékfényt.

Az ebédlőből átláttunk a Corvin Áruház tetején lévő bölcsődébe, óvodába. Helyesebben a teraszra. Ahol az akkori dolgozóknak a gyerekei levegőztek, játszottak.

Elgondolkozom. Az akkori munkahely, valóban családbarát volt. Nem úgy, mint most. Mostanság a dolgozók, a munkahelyen, ha kell, napi tizenkét órát is dolgoznak (ezt régen is megcsináltuk), a gyerekkel való gondot, örömet csak a családdal osztják meg.

Régen is maximális erővel, lelkesen dolgoztunk, de jöttek-mentek a gyerekek. A férjek is benéztek, mégis haladt a munka.
*
Egyszer a földszinti klubban ültem, késő volt, túlóráztam. Elfáradtam. Egy kis dumcsira vártak. Az asztalnál több szerkesztőségből is voltak. A csekkekről, a befizetésekről beszéltünk. Főként azt, hogy mindig időben, minden csekket be kell fizetni, mert ha összegyűlik, nagy lesz a baj.

Soha nem felejtem el, nem nevesítek.

Az egyik Esti Hirlap-os újságíró kollega vidoran tanította nekünk egyedi módszerét.

A postaládából a mindösszes csekkjét egy hatalmas bólés tálba rakja. Amikor bármilyen pénz, akárhonnan is beérkezik, vagy az aktuális havi fizetése, akkor csukott szemmel két csekket kiemel:

– No, a nyertesek ti vagytok!

Ezt követően megy a postára, hogy feladja a “nyerteseket”.

Mi, a többiek értetlenül néztünk ki a fejünkből, erre az okításra. A határidő? Azzal mi van? Kérdeztük.

– Óh, ha mindennel törődnék, ki írná meg a cikkeimet?

Egyöntetűen bólogattunk. Ez is egy újfajta módszer. Mi nem vezettük be.
*
Dunavarsány!
A Duna holt ágánál volt egy aprócska sziget. A földje a községé, de az arra felépült hétvégi házacskák magántulajdonban. A Hirlapkiadó Vállalat dolgozóié. Nagyon nehezen lehetett ott hétvégi házacskát vásárolni. Olyan egyterű fából készült, aranyos kunyhót vásároltunk, előtte hatalmas terasz, saját stéggel. Élveztük a csendet, a víz susogását, a vadkacsák látványát. Boldog voltam, boldogok voltunk. Később a másodállásom, egyéb elfoglaltságom miatt, egyre ritkábban tudtunk kimenni. Eladtuk.

De amikor még aktívan ott nyaraltunk, a hétvégeket rendszerint ott is töltöttük. Olyan volt az egész sziget, mint egy család. “Jöttek-mentek” a palacsinták, a fánkok, a rántott cukkinik egyik családból – a másikba. Gyerekeink együtt játszottak, mindig volt aki figyelt rájuk. Szombatonként késő estig élveztük a gitár szavát, énekeltünk. Minden olyan békés és szép volt.
*
Balatonszéplak.

Felső!

Öt ház volt egy hatalmas, bekerített, füves területen. Az öt ház sorban: legelsőnek az egy lábon “kacsalábon” állót, az Orion bárt látta meg az üdülőkomplexusba jövő vendég. Majd az ebédlő épületét, ezek után három, egyforma modern épületet. Az első az INTERPRESS-t külföldi újságírók részére, a második a Hírlapkiadó Vállalat dolgozóinak, a harmadik pedig a Magyar Rádió munkatársainak a kényelmét, üdülését, pihenését szolgálta.

Micsoda élet volt ott is! Esténként bográcsozás, szalonnasütögetés, énekszó. Voltak éjszakai fürdőzések is. A terület be volt kerítve, a kaput zártuk a kisgyermekek védelmében.

A Magyar Rádió üdülőházában színészek is pihentek. Civil barátaim sokszor irigykedtek, amikor eljöttek egy-egy napra látogatóba, hogy ez meg az a sikeres, vagy éppen sorozatban jártszó színész ott pihent neglizsében, vagy vette a blattot a kártyások között. Psota Irén is ott nyaralt az orosz agár kutyájával. Nem tagadom, jelenség volt Ő is, no meg a kutyája is.
Hja igen! A szobákban nem volt televízió. Emeletenként, a társalgói részben viszont igen. Ott kuporogtunk előtte, igaz, csak két csatorna, de soha nem vitáztunk, hogy melyiket nézzük. Kivételként csak akkor, ha meccset közvetítettek. Mi asszonyok dúltunk-fúltunk, a férfiak pedig sörösüvegekkel a kezükben, önfeledten kiabálták: góÓÓóól!

Vagy nem gól.

Ha veszített a csapatuk, akkor volt ám a siránkozás. Alig lehetett a férjeket megvígasztalni, de azért többnyire csak sikerült.

Georgina Bojana

*

A sorozat első része és a második része.

10 hozzászólás

  • Nosztalgia a javából. Egy apróság a Kék fényességes Szabó elvtársról. Már érezhető volt a rendszerváltás szele. Relatív szabadon utazhattak az emberek nyugatra sőt ha valaki ügyi volt még elég szépen tudott valutához is jutni., Jöttek is csőstül a népek vásárolni a nyugati portékát. Sok fiatal mint ugynevezett behajtó fiu tevékenykedett a Mária hilferen. Egyszer megjelent Szabó ur a zsigáján. Jöttek ki vásárolni. Futótűzként terjedt el a hir. A fiuk egy része persze a befogadási emgedélyre várt többnyire tengeren túlra. Mindegyiknek volt egy megjegyzése Szabó felé aki először válaszra sem méltatta a fiukat aztán türelmét vesztve fenyegetőzni kezdett, hogy kisfiam ne legyen nagy pofája majd hazatoloncoltatom és gondoskodok róla, hogy bevigyék katonának valami bünető zászloaljba. Vagy: majd a kedves papa és mama meg a testvérei megisszák még a levét a maga szemtelenkedésének stb. Summa summárom mire vissza ért a parkoló zsigájához nagyon szomorú lett. A gumik szétvagdalva a kaszni összefestve kimázolva, hogy komcsi spicli menj haza és még találkozunk meg hasonlók. Nem volt egy rendőr sem a környéken akinek mutogatva kézzel lábbal megtudta volna magyarázni, hogy ő kicsoda micsoda Magyarországon és vizsgálatot akar. Szégyenszemre a követség pénzén ment haza a zsigát meg bevomtatták mert tilosban parkolt nem tett ra parkoló cédulát eleget. Sokan szerettük volna látni az öntelt pofáját, ugyan miket mesélt Budapesten a Sajtó palotában vagy a Kék Fényességben.

  • Kedves Írónő!
    Mindíg elolvasom cikkeit,Az utóbbi is tetszett,de,hogy Szabó László /”KÉKFÉNY”/-val kedélyesen beszélgetett,az
    RETTENETES!!!!!! …az egy III/3-as beépített tiszt volt,aki a TV-n keresztül is arra hívott fel,.-hogy a másként gondolkodókat üldözzék,ellehetetlenítsék,jóravaló,BECSÜLETES EMBEREKET lecsukjanak. A Kék Fény tényleges,igazi arca,hogy felderítse a bűnözést,a bűnt,az igazi rosszat,-csak mellékes volt.
    Undorító beszédétől,kommentárjaitól rosszul voltam.
    —————–Szerencsére a rendszerváltás “első” NAPJÁN
    kiiktatták.-De gondolom kapott kiemelt nyugdíjat,nem bántották……..stb. Egy igazi “nemzet csótánya ” volt

  • Engem is ő zavart leginkább, na meg a rendőrök nyilvános visszaélései. Akkor sem értettem meg, és zavarba ejtett, mert nem éreztem sokszor bűnnek azt, amit mondtak. Pont ilyen volt gyermekkoromban a meggymagos esete. Nem értettem, hogy mi abban a rossz, hogy a konzervgyári hulladékból a magot kiválogatták, és facsemetéket neveltek belőlük eladásra. Később már nem is nagyon nézegettem ezeket a műsorokat. Bármennyire is liberális vagyok és a kapitalizmust tartom az üdvözítőnek, sokszor eszembe jutnak azok a gyerekkori szép élmények a nyamvadt viszonyok ellenére. De egy dologgal nyugtatok mindenkit, NE a mai maffiakormány által produkált trágyadombból ítéljenek, hiszen nem ez a liberális kapitalizmus, és nem is a szociális kapitalizmus. A rezsim mindkettő csíráit kiirtotta, ez a legvadabb vadkapitalizmusnál is szörnyűbb diktatórikus rezsim. Ennél már csak az lesz lejjebb, amikor használni is fogják a gyűjtőtáboraikat, a stadionjaikat, ahogy más diktatúrákban is! Fegyveres őrökkel, példastatuálással, végrehajtással….

  • Georgina Bojana

    Kedves Barátaim!
    Nagyon sajnálom, hogy visszaemlékezéseim nyomán a rossz dolgok jutnak előtérbe. Ebédelés közben a kékfényes Szabó úrral mi ketten, de volt, hogy az másik két asztaltársunk is belefolyt beszélgetésünkbe, ami Dunavarsányról szólt, mivel ő is “szigetlakóként” tavasztól-őszig majd minden hétvégén ott élt. Recepteket cseréltünk (szóban). Nagyon szerette, sőt ő sütötte a családjának a rántott halat, melyet ecetes-hagymás krumplisaláta közé rakott. Ezen kissé “vitatkoztunk”, mert ezt a “csemegét” nemcsak ő, de több barátja is szerette. Hujh én nemcsak a haltól, de a felázott rántott bundától is irtóztam. Egyszer ott Dunavarsányban megkínált, hárítottam udvariasan, de nem fejtettem ki, hogy (szerintem) borzalmas lehet. No, később másoktól visszahallotta, hogy ez a csemege tőlem mennyire távol áll(t). Sokszor ezzel crikált, persze nevetve. Családról beszéltünk, vagy a közelgő ünnepekről.
    Személy szerint engem soha nem bántott, de egyetlen hozzám közelálló barátomat sem.
    Nem tudtam semmiféle beépítettségéről.
    Emberként velem mindig tisztességes és kedélyes volt, már amikor az ebédlőben egy asztalhoz ültünk, vagy a páternoszterban pár percig egymás mellett utaztunk.
    *
    Biztosan “velem van a gond”, mert nekem nem voltak soha “politikai ellenségeim”, sőt “megfigyelés alatt sem álltam”, egyszerűen azért, mert nem voltam politikailag érdekes. Munkáját, ember- és munkatársait szerető nőszemély voltam.
    Isten áldotta optimista világnézettel, ami szerencsémre még most is éltet.
    *
    Felsűltem?
    Nem ezt szerettem volna.
    Emlékezni, emlékeztetni akartam, egy régvolt világról, ami elmúlt, de sokunknak nem voltak senki atya-fiával összekoccanásai. Nem figyeltem, hogy ki-kivel barátkozik és miért. Mindig az EMBER érdekelt, aki megszólított és ha pár percig, vagy csak egy ebéd ideéig is, de jól éreztem magamat vele.
    *
    Kellemes perceket akartam, bánom, hogy nem sikerült.
    Jómagam ott, abban a Blaha Lujza téri házban boldog voltam, tudtam, hogy számítanak a munkámra. Személy szerint rám és holnap is, meg azután is lesz munkahelyem, ha lelkiismeretesen szívvel-lélekkel dolgozom.
    Ezt tettem, hosszú éveken át, megszórva szeretettel, emberséggel és elhivatottsággal.
    *
    Egy “rózsaszín felhőcskét” akartam, kár, hogy viharrá duzzadt. Ebben a kutyavilágban is vannak örömök, boldogságok, jó lenne néha azokat is észrevenni, megélni. Soha nem tudhatjuk meddig élünk (ez a jó!)- ezért is fontos volna minél több örömet “bezsákolnunk”, hagyjuk a fityfenébe az acsarkodást, a rossz emlékeket, ott egye meg a csuda mindegyiket.
    Örömködjünk, higgyétek el, jót tesz az egészségünknek, no meg a lelkünknek is.
    Nekem legalábbis.
    Tegyétek Ti is, szebbé lesz ettől az életünk.
    *
    Íly módon is megosztottam a gondolataimat, tapasztalataimat, mert azért is boldog akarok lenni
    (( 🙂 )) a nem tudom mennyi ideig tartó életemben.

  • Georgina Bojana

    Kedves Sandor György!
    Rendkívül megtisztelő, hogy figyelmet szán írásaimra.
    Köszönöm! (( 🙂 ))

  • Bojana!
    Nagyon jó, hogy még ennyi idő után is ilyen naiv tudtál maradni. Ez a mézes mázos behizelgő társalgás volt az ő egyéni fegyverük amellyel embereket csaltak lépre. Ha egyszer valaha majd tényleg hozzáférhető lesz a személyi akták tanulmányozása szerintem rosszul leszel. Volt egy ismerősöm akinek ezen a “pártszigeteken” volt nyaralója. Valahol Dunaharaszti meg a fene sem tudja milyen helység közt. Angyali szigetnek hívták. Csak csónakkal lehetett megközelíteni és tényleg angyali sziget volt. Se villany se viz se csatorna teljes természetes környezet. Jött a rendszerváltás és az angyali sziget kezdet ördögi szigetté válni. Egyik a másikra mutogatott, hogy te mocskos disznó te szerveztél be adatokat gyűjtöttél rólam és most majd mosakodhatok amikor benne sem voltam semmiben csak ti koszos módon aktát vezettetek rólam meg sok más emberről. Egymás pofályába köpködtek. És most nem ugyan ez van? Ugyan úgy mint régen egyik a másikat buktatja le, hogy ügynök volt jelentett beszervezett volt stb. Mai napig ezt a fegyvert használják eredményesen. Ha valaki kikar ugrani a szent szövetségükből arról előhámoznak valami kompromittáló anyagot. Ki képes megállapítani a hitelességét ha nem nyilvános? Szóval nem kell a nosztalgiával túlzásba menni. Itt van sajnos még ma is teljes valóságában amiről akkor csak suttogva lehetett beszélni és jól meggondolva, hogy kivel is.

  • Klassz volt Bojana!

  • Georgina Bojana

    Kedves Avi ben Giora!
    Arról a szigetről nem tudok, helyesebben annyiban, hogy valóban volt egy Angyal-sziget. De amiről én “énekeltem”, ez Dunavarsányban volt, széles híd vezetett a szigetre. Ez a Dunának egy mellékága volt.
    Ki emlékezik Medveczky Lászlóra? Valaha sokat szerepelt a tévében (no a királyiban, mivel akkoriban még más nem volt), nagyon jó barátságban voltam a feleségével, a gyerekeink bújócskáztak, lombsátrat csináltak az apukák. Este volt aki gitározott, énekeltünk, csudi jól éreztük magunkat. Hidd el, bármennyire is HIHETETLEN, de ott egyetlen szó nem esett sem munkáról, sem politikáról, csak kimondottan a kaja, no meg a viccelődés, VALÓBAN ott nem politizált senki. Igaz, főleg Népszabadságosok voltak, meg Esti Hirlaposok, jómagam, mint Nők Lapjá-s kerültem bele a csapatba. Hidd el, oda valóban horgászni, “ökörködni”, kártyázni (filléres alapon), sütögetni és gyerekeknek csigaversenyt rendezni mentünk.
    Hidd el, bármennyire is hihetetlenül hangzik, az akkor emberek is PIHENNI akartak, a hátuk közepére sem hiányzott egy képviselő véleménye, ötlete, meg egy pártvezetői döntés sem.
    Az ott valóban a PIHENÉS szigete volt, horgászversenyt rendeztek, én utáltam a halat, nem is ettem, a sarki kisboltba jártunk vásárolni, de a gondnok rendszeresen bejárt a faluba, összeírtuk mit kérünk, hozta.
    Nagyon, de nagyon BOLDOG voltam ott és mégoly furcsa, abban a lebontott házban is.
    *
    Ami a múltat illeti, nem vagyok rá kiváncsi. Miért? A mostani politika is olyan, de olyan mocskos, miért idegesítsem magam olyan dolgokkal, amin már, amin most sem tudok változtatni.
    *
    Tudod ÉLNI szeretnék, minden áldott napomat örömmel és boldogsággal megtölteni, ha az egy finom tejeskávé, vagy egy emlék, vagy JÓBARÁTOKKAL nem ellenségeskedni, de örömködni! – ennyit kérek a Teremtőtől, nem többet.

    Valamelyik nap azon agyaltam, mennyi mindent kihagytam az életemből?! Ezt már soha nem tudom bepótolni. Nem tudok síelni, soha nem is próbáltam. Pedig milyen csodálatos lehet amikor a szikrázóan fehér, ropogós havon szélvészként csúsznék és pirosra festené a hideg az arcomat. Nem búvárkodtam, tengerben fürödtem, de csak a szélén, beljebb soha nem merészkedtem.
    Voltam igazi nagy hajón igen, Görögországban – már nagyon régen! – Athénből-Krétára és vissza. Soha nem felejtem el, annyit vártam az úttól, 26 éves voltam, de csalódtam. Máig sem tudom mit vártam, de valami különlegeset. Volt. Víz, mindenütt. Még most is elnevetem magamat, mennyire kitört rajtam a frász 🙂 , hogy nem láttam szárazföldet. Pedig az csak egy rövidke út volt. Este 7-től reggelig. No a Férjem megoldotta a dolgot, azt mondta hányinger ellen van a gyógyszer, egyem meg. Egy fél altatót adott, így átaludtam az éjszakát. Gondolom, de be is vallotta, hogy elege volt a nyekergésemből, hogy nem látom a partot.
    Hát igen, nagyon sok helyen nem voltam, de már nem is jutok el. A meglévő SZÉP emlékeimet viszont szeretettel pátyolgatom.
    Megsúgom, piszok jól esik ez a “pátyolgatás” (( 🙂 )) – mindenféle hátsó gondolat nélkül, csak úgy, bele a vakvilágba!

  • Kedves Bojana!
    .
    Ne törődjön a fanyalgókkal, örüljön szép emlékeinek.
    Emlékei nem csak a fiatalságáról, hanem munkájáról, sikereiről, kudarcairól, azaz a valamikori életéről szól.
    .
    Annál „érdekesebb” Szabó et., a “maiakkal” szemben, ő az volt ami!
    Volt, aki észrevette, gyanította, volt aki tudta róla, volt aki észre sem vette. Nincs egyedül.
    .
    De még Szabó et.-nál is sokkal érdekesebb azok esete, akik haszonélvezői voltak annak a rendszernek (nem is akármilyen szinten), majd hirtelen demokratákká lettek, igazi süllyedő hajóról menekülő patkányként, időben „váltottak” és lettek mélyen hívő demokraták.
    Pedig mennyit „szenvedtek” volt hogy moszkvai nagykövetként, volt hogy az MSzP látszat demokráciát sugalló Nép-front vezetőjeként, és így tovább, és így tovább.
    Soroljam?
    A hirtelen tömegesen demokratává lett, mindenkori s-ggnyalókat?
    Érdemes?

  • Kár, hogy most találtam rá erre a háromrészes visszaemlékezésre, és nem előbb. Kisebb pontatlanságok ugyan vannak benne, de ez mit sem von le írója lelkes nosztalgiájából.
    Annyit azért szabadjon megjegyeznem, hogy fiatalsága se volt mentség bizonyos dolgok és összefüggések föl nem ismeréséhez, és ne legyen tisztába a proletárdiktatúra sajátosságaival. De talán ez betudható fiatalsága korának propagandájának, amiben kételkedés nélkül hihetett. Szegény Traudl Junge fiatal titkárnő is csak a nyolcvanas évek elején, idős korában ismerte be hatalmas tévedését, hogy akkori környezete és munkahelye szereplőit kedves-rendes embereknek tartotta.

This site is protected by Comment SPAM Wiper.