Emlékeim a Székházból – Avagy a szocialista sajtó kulisszatitkai (1. rész)
Így a hatodik X után jó néha visszalapozni. Magyarországon, Budapesten vannak helyek, ahová képtelen vagyok elmenni. Ha csak arra utazom, akkor is könny szökik a szemembe. Visszaperegnek a régi élmények, események, amelyek megtörténtek velem.
Azt mondják, veszíteni tudni kell.
Tanulgatom, de nem sikerül. Sok évig abban a házban dolgoztam, különféle minőségben, napjaimat ott töltöttem. Az ott megtapasztaltakról nem kronológiai sorrendben, több részben számolok be.
Alcim: Hirlapkiadó Vállalat, Budapest VIII., Blaha Lujza tér
Budapest legforgalmasabb tere. Igen, ebben a videóban még látni a régi Nemzeti Színházat, amit elbontottak.
Sokat elmond a közhangulatról és közállapotokról, hogy amikor egy évvel a tervezett robbantása előtt bejelentették a hírt, a lapok ezt az utasítást kapták felülről: „Nem gyászolni. Nem írni, minél kevesebb hírt adni.”
*
Igen, az akkori Nemzeti Színház is mára, a múlté. Csákányi László dalával ellentétben, tőlem megtagadta sorsom, hogy randevúzhattam volna az óra alatt. Mire „randevúra éretté” váltam, addigra eltüntették a színházat is, no meg azt a régi órát is. Óra most is van, de már nyomaiban sem az az igazi… Az Emke helyén, ma már egy bank „üzemel”. Képtelenség megérteni, miért kellett azt a régi, szép múlttal bíró kávéházat bezárni? Vannak dolgok, melyek megemészthetetlenek. Legalábbis, nekem.
*
A színház háta mögötti Sajtóház, a Hírlapkiadó Vállalat viszont volt, méghozzá annyira, hogy sok-sok évig ott is dolgoztam. Nemrégiben azt is lebontották, helyette az épületben üzletközpont és szálloda van. Képtelen vagyok oda belépni, a lábam nem engedelmeskedne. A Házat „sikeresen” eltüntették, de az emlékeim mind a mai napig, benne élnek a szívemben, a lelkemben.
A Sajtóházban szerkesztőségek voltak: Népszabadság, Esti Hírlap, Nők Lapja, Központi Sajtószolgálat, Üzemi Lapok Szerkesztőségének főnöksége. Valamint a kiszolgáló háttér: pénzügyi-, munkaügyi osztály Kapitány Gyula vezetésével, a személyzeti osztály élén Dundics Úrral, a pénzügyi osztályon Waschina Magdával. A pincében pedig a Levéltár, fotósok műtermei, írógépszerelők műhelye.
Kevesen tudták, de a páternoszterből kilépve az első emeleten át lehetett menni a Szikra Lapnyomdába. Onnan pedig lifttel le és egy kanyargós folyosón át a másik házba. A Szabad Föld volt ott és a Népsport Szerkesztősége. Alul pedig az úgynevezett Expedíció. Ott a posta dolgozói kötözték és szortírozták az újságcsomagokat. Az újságok, mármint a napilapok útja innen egy csúszdán át a Somogyi Béla utcai kapunál posztoló postai teherautókba landolt. Minden olyan megszervezett, átgondoltan működött.
Kevesen tudták, hogy az alagsorból onnét lehetett átmenni a másik ház pincéjébe, ahonnan – észrevétlenül – fel is lehetett jönni a mellette lévő átjáró házba, majd választás szerint a körútra, vagy a Somogyi Béla utcába.
Tény, mondták, hogy 1956-ban ezek a járatok fontosak voltak.
A földszinten egy jól felszerelt büfé, mely étteremként is funkcionált. Déltől kaphattunk krumplipaprikást, pörköltet, rántott húst, de főzeléket is, lecsót, vadast, de akár rántottát is.
Este pedig klubként működött. Késő délután és este kapható volt ott mindenfajta finom bor, pezsgő, akár pohárban, sőt rövidet is a gallér mögé dobhatott, ha valakinek arra volt kedve.
Nem tagadom, voltak olyan újságírók és mások is, akik sűrűn látogatták a Szent Helyet, hogy Bálinttól megkapják a napi muníciójukat.
Ide, a Bálint büfés „birodalmába” az egész házból jöttek. Barátságos, megkockáztatnám a kijelentést: családias, barátságos milliő fogadott ott minket hajnaltól-éjfélig, vagy még később is. Emlékezetesek, nem felejthetők a nőnapi ünnepségek, a karácsonyi összeröffenések.
Painted memories / Ky Anderson
*
Nők Lapja. A kultúra kisebb „fellegvára”. Itt és most megemlítem, milyen kiválasztott, tehetséges munkatársakkal dolgozhattam együtt. Azért is teszem ezt, mert soha nem késő megismerni a magyar kultúra „napszámosait”, akik sziszifuszi módon sokat tettek és tesznek azért, hogy Magyarországot az egész világon ily módon is jegyeztessék.
*
Szükséges azt is elmesélnem, amikor Édesanyám beröppent hozzám. Akkoriban már a Nők Lapjánál a félemeleten dolgoztam. Többször hozott friss, forró krumplispogácsát. Amerre jött, a szimatoló orrok csak úgy kúsztak utána. Ő pedig szeretettel osztotta fenségesen finom „műveit” a pogácsákat, a bejáratnál álló biztonsági őröknek, de sikereit, főként a szerkesztőségben aratta.
Annak a krumplispogácsának mi volt a titka?
Ami megmagyarázhatatlan, egyedi, az, hogy Ő készítette, szívvel-lélekkel-szeretettel. Egyszer viszont a Nők Lapjánál dolgozó Szebeni András, fotóművész szerényen megjegyezte:
– Drágám! – szólította meg Édesanyámat. – Ha egy kis sajtot is szórna rá, mármint a pogácsára, felejthetetlen lenne!
András, még most is nagy gourmée. A kevésből is kiválogatta és ma is kiválogatja a jót, a míveset. Ebben sem tévedett.
A velem együtt dolgozók, nemcsak munkatársak voltak. Sokkal többek ennél! Tágabb családom. Itt és most róluk is írok. Abban a szerkesztőségben, bárkinek baja, gondja, öröme volt. Azonnal összerebbent a Csapat. Ilyen összetartást, ilyen szociálisan érző, együtt érző (ezt dicséretként írom) főszerkesztőt, Németi Irént, valamint a Csapatot, a legvadabb álmaiban sem képzelhet el bárki is.
Szebeni Andrásról is kell, mert kell írnom. Műveit a közönség több mint ötven egyéni kiállításon láthatta, könyveinek a száma meghaladja a negyedszázat. (Ezek közül jónéhány könyvészeti díjat is nyert.) Balogh Rudolf díjas (1995), MUOSZ Aranytoll díjas (206), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2006). Egész pályájára jellemző – a rendkívül magas szintű technikai kivitelezés és igényes témaválasztás mellett – a társult művészetekkel és tudományágakkal való szoros kapcsolat. Az irodalom, a színház, a zene, a néprajz, a pszichológia és a fotográfia egymást erősítő hatásával éri el a nem csupán esztétikai, hanem intellektuális hatást. Számos köz- és magángyűjtemény őrzi fotográfiáit (Magyar Fotográfiai Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár. A Körmendi-Csák XX. századi Magyar Fotográfiai Gyűjtemény).
Huszonhat felvételét a New York-i Metropolitan Múzeum válogatta be a gyűjteményébe.
1972-90-ben a Nők Lapja fotóriportere; 1991-94 között a Playboy művészeti igazgatója. 1973 és 1979 között a Magyarországon kihalóban lévő mesterségek művelőit örökítette meg – Mesterségek dicsérete című kiállításán mutatta be felvételeit. 1978-ban több hónapot töltött Thaiföldön: a buddhizmusról, a kábítószer függőségről és annak kezeléseiről készített felvételeket. (Angyalok városa című kiállítása.) 1981 és 1983 között a magyar elmegyógyintézeteket fotografálta, képei a Magyarország felfedezése sorozatban a Téboly, terápia, stigma című kötetben jelentek meg. A Boldogok, akik házadban laknak című albumában az akkoriban (1983-1986) fellelhető négy magyarországi szerzetesrend kolostora, azok legbensőbb világát térképezte fel, a kötet a Corvina kiadó gondozásában jelent meg; majd a nyolcvanas évek végén a hazai reformátusok életét fotózta. (Tudvalévő, hogy a Kádár-kori Magyarországon ez nem volt természetes témaválasztás.) Közéletibb, politikai érzékenységét is sejtető oldalát mutatta meg a Vajszínű árnyalat 1988- című kötetében, amely a magyar és kelet-európai rendszerváltás eseményeit örökíti meg – Esterházy Péter kísérőszövegével. Az 1990-es években több albumot adott ki híres és kevésbé híres emberek rendhagyó portréiból (Arctérképek, Vallomás, Dimarco-változatok, Női vonal, Hölgyeim és Uraim). 1990-ben alapítója volt a Magyar Fotóriporterek Társaságának, 1990 és 1995 között pedig főtitkárhelyettese, illetve ebben az időszakban a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökségi tagjává választották. 2005 és 2010 között a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep fotóművészeti tagozatának művészeti vezetését vállalta. Három kötete jelent meg a Budapesti Kamaraszínház belső, „zegzugos” életéről – szakítva az addigi hagyományos színházi fotó sablonjaival. (Bevilágítás, Egy szerelem három éjszakája, Szín-darabok).
Az ő ötlete alapján valósult meg a Bécs-Budapest 2000 (1999) album, amely két rokon várost mutat be két magyar és két osztrák szerzőpáros (fotós és író) által. 1999-ben Xantus János felkérésére eljátszotta saját magát Se kép, se hang című filmjében. 2009-ben Makk Károly hívta meg egy cameo szerepre az Így, ahogy vagytok című politikai thrillerjébe . ( Ez is sokoldalúságának bizonyítéka.)
„Közéleti” fotográfiai tevékenysége a …res publica…(2004) című három nyelven megjelenő könyvvel folytatódott, amelyben megörökítette mindazokat a közjogi méltóságokat, akiknek meghatározó szerepük volt Magyarország európai uniós csatlakozásához. „Csemegeként” említem meg A Hídregény (2007) című, nagyformátumú albumát, mely a Kőröshegyi völgyhídnak – Közép-Európa legnagyobb hídjának – a születését mutatja be.
Hely sincs felsorolni mindazt a sok könyvet, mely munkáiból jelentek meg. No, és hiába a sok „cafrang”, kinevezés, kitüntetés. Mindenféle udvarias körök nélkül nyugodtan kijelenthetem, hogy a barátságunk most is él. Bármikor felhívom, mindig belemondja a készülékbe, a fülembe, vigyázzak magamra. Jó ezt tudni, hogy Ő van.
*
Galsai Pongrác. Író, esztéta, a Nők Lapja főmunkatársa. Szebeni András barátja. Gráci már régen nincs közöttünk. Máig előttem van. Pongrác egy jelenség volt. Bárhová belépett, megtelt Vele a szoba és nemcsak a személyiségével, az aurájával, a történeteivel, a felszisszenéseivel. Székét megfordította, úgy ült le, lovagló ülésben, terpeszben. A legnagyobb hidegben is sarkig nyitotta ránk az ablakot, cidriztünk, de Gráci a melegről panaszkodott.
Elvitathatatlan tehetségét igazolta a sok megjelent könyve, írásai a lapban. Gráci szerette a jó ételeket. De nem foglalkozott holmi csodás diétákkal. Amikor Salamon Magda, a szerkesztőség kétlábon járó „lelkiösmerete” arra bíztatta, hogy egyen káposztát, gombát nyersen akár. Biztosan lefogy, könnyedebb lesz a járása, a légzése, jelentős túlsúlyától megszabadul(hat)na. Grácit képtelenség volt a káposztás tálhoz vonszolni. Ő megmaradt a szegedi cipónál, melybe szép akkurátusan, komótosan füstölt tarját rakosgatott.
Szebeni András szervezte egyik kirándulásunkor, Hajóson, Grácit borlovaggá ütötték.
*
Monspart Éva. Egészséges ételek szakácskönyv írója. De mindenfajta otthont teremtő furmányt, okosságot hozott be a lapba.
Georgina Bojana
Author: Georgina Bojana
Huszonkét éves korom előtt a MÉLYÉPTERV-nél. Utána pedig a sajtóban a Hirlapkiadó Vállalatnál, a Ganz-MÁVAG üzemi lapnál majd tudományos lapoknál, végül a régi Nők Lapjánál dolgoztam. Ezt követően a Mai Napnál. Munkaköreim: gépíró, titkárnő, sajtólevelező, honoros, több novellám is megjelent, horrort is bevállaltam.
Életem csúcspontja volt, amikor játékmesterként dolgoztam. A hétvége mindkét napján egy-egy oldalam volt. Keresztrejtvénnyel, fülszöveggel. Játékok kitalálásával, levezénylésével, sorsolással, rendezvényszervezéssel. A Mai Nap "élete" végén, mint személyzetis dolgoztam, de erre már nem vagyok büszke. Patt helyzet volt. Ennyi.
Elmúlt években egy teljes évig főszerkesztőként írtam, szerveztem, csináltam a BÉKEKÖVETET, a pilisi református újságot. Hitvallásom: a soha ne add fel! -re bíztatni a reménytelenségbe burkolódzókat.
Aczél Gábor
Andy Boyer
Aszalos Sándor
Avi ben Giora
Bogdán Géza
Búzás Huba
Christopher Adam
Egri-Eiben István
Endre István Simay
Eörsi Mátyás
Éry Balázs
Fényes István
Föld S. Péter
Gadó György
Garai-Édler Eszter
Georgina Bojana
Gere Gábor
Gergely Beatrix
Göllner András
Gulyás András
Hirschler Tamás
Hollósy Gerti
Ille István
Kalmár Szilárd
Kerekes Sándor
Kertész Ákos
KMH Vendégszerzők
Kopácsi Judith
Lázár György
Petényi Judit
Rátesi Margit
Révay András
Róna György
Rosu Mária
Szigetvári Viktor
Szücs Balázs
Szukits Rezső
8:41 du.
„Alul pedig az úgynevezett Expedíció.”
Ott dolgoztam en. Kotoztem es cipeltem az ujsagkotegeket az egesz ejszakan at. Hajnalban hazamentem a motorkerekparomon, nehany orat aludtam, aztan nekialltam dolgozni a magam szereny kis vallalkozasaban, amelynek a fenntartasahoz kellett az ejszakai kereset. Birtam ugy harom honapig, azutan vagy kileptem, vagy kidoltem, mar nem emlekszem ra.
De meg evekkel azelott, ugy tizenhatevesen, besetaltam az utcarol a Nok Lapja szekesztosegebe, mondvan, hogy szeretnem nehany irasomat kozlesre ajanlani.
Hogy mik voltak azok az irasok, mar nem emlekszem, de hogy ceruzaval irtam oket az biztos, mert irogep nem volt a csaladunkban.
Galsai Pongrac szobajaba vezettek be, ahol o valoban hatrafele ult a szeken, baratsagosan meghallgatott, majd elkerte es olvasni kezdte az irasaim egyiket. Aztan a masikat es lehet, hogy volt egy harmadik is. Vegig olvasta oket, rovidek voltak.
Ezutan magyarazatba fogott arrol, hogy mit kell tennem veluk, hogy kozolhetoek legyenek.
Galsai egy nagy, kover ember volt, holdvilag keppel, kocos, oldalvast lelogo hajjal es ket, egymastol meroben kulonbozo szemmel. Azt megelozoleg sosem hallottam rola, fogalmam sem volt a tekintelyerol, de ahogy hallgattam, nem keltett semmi bizalmat bennem. Tudom, igazsagtalan voltam, mert tudatlansagom mellett meg a gog is munkalt bennem, amiert nem talalta az irasaimat ellenallhatatlannak. A tanacsai nyom nelkul leperegtek rolam.
Masnap ott folytattam az iskolat, ahonnan elozo nap ellogtam.
8:42 du.
Elozo hozzaszolasomban elfeljtettem megjegyezni, hogy nagyon tetszett a cikk.
10:31 du.
Nagyszerű kis emlékkosár, GB !
Akkor mi akár találkozhattunk is.. Várkonyi Margithoz szoktam bemenni. És persze a büfébe..
🙂
1:55 du.
Kedves Sándor!
Köszönöm észrevételedet, emlékezésedet. Ily módon is igazolod írásom igazát. Grácit Te nagyon félreismerted, hiszen nem is volt időd, lehetőséged arra, hogy valódi arcát megmutassa.
Érdekességnek tartom, hogy éppen hozzá „navigáltak” be, mert az önjelölt szerzők írásait általában Erőss Ágota olvasta, rendszerezte. Ágota volt az, aki segítette az írókat, mit, hogyan és miképpen vessenek papírra. Gráci akkor nagy önuralmat gyakorolt, mert éppen Ő az, aki nem volt olyan türelmes a külső szerzőkkel.
Korrekt volt Veled, hiszen azonnal elolvasta az írásaidat, sőt tanácsokkal is ellátott.
*
Köszönöm, hogy elolvastál!
2:00 du.
Kedves Falusi!
HáááÁÁáát!
Szavakat nem találok!
A büfébe?! 🙂 ))
Milyen kicsi a világ! Csak ülök és nézek ki a fejemből. Szinte hihetetlen, hogy útjaink időnként találkoznak.
Amiről még nem is sejtettük, hogy sok évre rá akár egy újság hasábjain (ismeretlenül) de viszont olvassuk egymást.
Igaz, bokros teendőim miatt és munkámtól függően robogtam le valamit belakmározni, vagy felvinni.
De én is mindennapi vendég voltam, ez tény.
*
No erre nem is számítottam!
6:24 du.
Nocsak! A régi MSZMP sajtóról nosztalgiázunk a KMH-ban? Elvtársak álljunk a sorba…
7:37 du.
Felvinczy Károly
2013 november 20
6:24 du.
Nem Mr Charles..
A tisztességes újságírásról nosztalgiázunk. Újságírókról, akik még abban az időszakban is megtalálták az utat, hogy közöljenek olyan információkat az olvasókkal, amik eredetileg tíltva voltak, akik nem csak ismerték, de használni is tudták a nyelvet. Ma az van tíltva, hogy simán a tényeket közöljék, és úgy túnik, a nyelv tökéletes ismerete határozottan hátrány..
Igaz, a mostaniak közül csak édeskevésre lehet ráfogni, hogy újságíró..
8:46 du.
Felvincikém há’ még mindég jobb volt mint ez a mostani , beleértve az ál-ellenzéki Klubrádiót meg az ATV .-t is.
8:51 du.
Had tegyek hozzá egy kis idézetet , Kern Andristól ( nem szószerint )
” Régen afféle kultúr-terror volt a magyar médiában , a szó jó értelmében. Valahogy megpróbálták a publikum érdeklődését a színvonalas művészetek felé irányítani. Voltak nagyon jól megcsinált rádió-játékok , voltak színházi közvetítések , komolyzenei műsorok. Az újságokban versek és novellák, ismert íróktól.”
Hát ennyike…..
9:49 du.
nem, felviczykém, hanem emberekről. tudja, olyasvalakikről, akik a maga környezetében nem sűrűn fordulnak elő.
galsai pongrác mszmp sajtómunkás volt maga szerint? idióta…
2:11 de.
Legyen üdvözölve Felvinczy Károly! Az „ilyen” beállítottságú embereket(?), akik ok nélkül fújjoznak, mindig magázom. Így ezt teszem Ön esetében is.
Mire alapozza ezt a megállapítását?
Művészekről, írókról írtam, akik célul tűzték ki, hogy Magyarországot, mármint az itteni kultúrát megismertessék a világgal! Sértve érzem magamat és mindösszes Barátaimat, akiket ilyen idióta feltételezéssel bánt. Egyáltalán, elolvasta az írásomat? Nem. Ha elolvasta volna, mármint a címen túl, tudja „kedves”, a szövegrészben, akkor ilyen idióta feltételezést nem írt volna le.
Ha az ott megjelent sorokat nemcsak elolvasta, de némileg sikerült volna értelmeznie is, akkor leesett volna, hogy akár Szebeni Andrást miért is ismerték el világszerte? Azért, mert IGAZI MŰVÉSZ! A kezében a fényképezőgép azt jelenti, hogy munkaeszköz. Azzal valósítja meg a gondolatait, amit kitalál. Mindig megfontoltan vagy hirtelen ötlettől vezérelve ALKOT. Mivel rendkívüli tehetség és kiemelkedően okos, jó ember. Azt a sok elismerést miért is gyűjtötte be? Biztosan nem a politikai munkásságáért! De a tehetségéért, a nemzetközi és egyéb kitüntetéseket mind, mind VITATHATATLANUL(!) szakmailag IS és emberileg IS kiérdemelte.
*
Úgy, hogy, ha legközelebb ír bármiféle hozzászólás-félét, előbb valóban olvassa is el, miről szól az írás. Azután értelmezze, legalábbis próbálja meg értelmezni, mármint, ha tudja mi is az, mármint az értelmezés?!
*
Összegezve: az írásban megjelentek az EMBEREKRŐL, az akkori és ottani életünkről szól. Szerettem ott dolgozni, mert DOLGOZTAM és nem politizáltam, úgy, mint a hozzám tartozó BARÁTAIM, akikről írtam.
*
De az ilyen embernek, akit a setétség köde burkol be, bizony nem sikerült volna ilyen helyre, még álruhában sem! – bejutnia.
Miért is?
A setét, az Ön körül gomolygó, túlzottan is setét köd, úgyis felfedte volna a kilétét.
Ez pedig Önnek szóló kritikám.
Nem éppen dícséretes. De hiszen ezt kiérdemelte, ne fújjozzon. Mégpedig azzal, hogy el sem olvassa az írást, de ír. Kényszerből teszi?! Megszokásból?
Nem tudom megdícsérni 🙁 ))
11:14 de.
Georgina Bojana !
Egy régi orosz dalocska magyar változata azt mondja,
.
„Hol az az utca, és hol az a ház?
Hol az a lány, aki csókomra várt ?
Itt ez az utca és itt ez a ház.
Itt ez alány aki csókomra várt.”
.
Minden változik, a város is és a házak is, és már a lányok sem éppen ugyanazok akik régen voltak.
Azt a házat, tudniillik az úgynevezett Szabad Nép Székházat, amelyet anno munkások építettek föl téglajegyek megváltásával úgy, ahogy volt, az utolsó szögig lebontották és helyette építették föl azt amit a cikked bemutat…
.
Üdvözlettel KB.
.
11:34 de.
Alvinciekkel meg ne törődj, hisz mint kiderült ők azok valójában egy új pártállamról álmodoznak azzal, hogy államosítanak, államositanak és végül csak azt hagyják meg privát ulajdonban amely nekik, vagy a csókosaiknak tejel…, de nem ám egy lada, vagy egy akkor legnagyobb 80nm-es lakásra tellik belőle, hanem milliárdos bevételeket hoz és földeket és trafikot, meg tanyát s vad laktanyát… és csak nekik.
2:43 du.
Kedves Kordon Blued!
Szíves szavaidat megköszönöm! Minden változik, most értem meg Édesanyámat, Nagyszüleimet amikor nosztalgiáztak. Dédnagyapám orvos volt, nagyon szeretett abba a régi Városligetben sétálni, a feleségével és a 3 csemetéjével. Mindig beültek abba a régi Gundelnek a kerthelyiségébe és körözöttös kiflit ettek, Apusnak kijárt a korsó hideg sör, feleség, gyerekek limonádét kaptak vagy azt a régifajta eredeti málnaszörpöt.
Nem volt olyan piros, mint a mostani, de málnából készült.
*
No igen, mi is a hasznom ebből a régi nagyanyai nosztalgiázásból? A körözött receptjét anno’ Dédapám megszerezte az akkori séftől. Így nekem is sikerült és sikerül azt a régi ízt „bevarázsolnom” az asztalra. Amikor körözöttes kiflit, vagy körözöttes fonottkalácsot eszünk.
Ha igény van rá, szívesen és szeretettel megírom.
*
De addig is szeretettel gondolok arra a régi Hirlapkiadó Vállalat-i székházra, ahol örömmel végeztem a munkámat és munkáját, hívatását szerető emberekkel együtt dolgozhattam.
Hálás vagyok ezért (IS) sorsomnak.
5:53 du.
Hm. Nekem egész más élményeim vannak erről a házról, hamár. 14 évig volt a munkakönyvem itt, (1972-1986), de tán tízszer sem voltam a házban – leszámítva persze a nyomdanapokat, amit ugyan a szomszédos Szikrában töltöttünk, de a két épület között átjárás volt, ahogy írtad. Ha valami miatt mégis „hívattak”, az nem volt egy nagy élmény, mert pl. valami pártfegyelmiből kellett kimosakodni… Mindig üzemi lapnál dolgoztam, mi többnyire nem nagyon tehettük be a lábunkat – még az ún.vállalati ünnepségekre se. Két esetre emlékszem. A Somogyi utcai fronton volt egy kis helyiség, ahol egy hosszú asztalnál ülve korrigálhattuk a levonatokat. (Üzemi lapnál a nyomdai munka is az újságíróké volt, bár én nagyon szerettem a tördelést is, a tipográfiát is.) Ezt a helyiséget valami másra használták föl, innentől kezdve mindenhonnan elzavartak bennünket. Dühömben egyszer a páternoszterbe ültem be, és ott korrigáltam a levonatokat. A biztonságis persze üvöltözött. A másik eset: nőnapon a vállalatoknál mindig volt ünnepség, ahol kitüntetést osztottak, de minden nő kapott valami apróságot is: kerámiatálat, vászonabroszt stb. Bocs, mégis több volt tíznél az alkalom, mert a fizetésünkért is be kellett mennünk. No, március 2-án (akkor volt a fizetésnap, a nőnap meg 8-án van), a fizuosztók mellé kitettek egy nagy dobozt, abba voltak beledobálva az „ajándékok”, mindenki vehetett egyet. Én nem voltam elragadtatva attól a háztól: lehet, ha ott kellett volna dolgoznom, még a pályáról is elmegyek…