Nem leszek népszerű, de a magánnyugdíj-pénztárak ellehetetlenítése a következő tévedésünk. Bizonyára sokan hibáztatták az EU szervezetét, amikor nem fogadta el törvénytelennek a nyugdíj-megtakarítások lenyúlását. Nem is tehette volna. A magánnyugdíj-pénztár, meg az önkéntes nyugdíjpénztár között van egy nagy különbség. Az előbbibe a kötelezően levont járulék egy részéről (9%-ról) lemondott a költségvetés, az önkéntes pénztárba meg a kötelező járulékon (’12 óta adón – ezt még érdemes részletezni) felül, önként takarékoskodik öreg napjaira a polgár. (Kanadaiaknak: Magyarországon a kötelező nyugdíjadó 37%, ebből tizet az alkalmazottól vonnak, 27%-ot meg a munkaadó fizet be, a bruttó bérek után.) Az EU tagállamaiban a kormányok önállóan dönthetnek a költségvetésről: bevételekről, kiadásokról. A nyugdíjbiztosítás azért vált a költségvetés részévé, mert jelentős mértékben – évi 300-400 milliárd forinttal – kellett kiegészítenie a nyugdíjkaszát, hogy a nyugdíjakat ki lehessen fizetni. Ez okozta a költségvetés, 6-8%-os hiányának tetemes részét, ami miatt az EU már a támogatások megvonásával fenyegetőzött. Minden kormány próbálkozott azzal, hogy ne számítsák az általános hiányba azt az összeget, amit a nyugdíjkasszába pótolnak, a 9%-os magánnyugdíj befizetések miatt. Hiába. OV is megpróbálta, őt is elutasították. Két út állt előtte: vagy csökkenti a nyugdíjakat (3 millió szavazó!), vagy lenyúlja a magánnyugdíj-pénztárakban lévő pénzt.

A második utat választotta, persze jól megalapozva, a magyar népesség döntő többségének pénzügyi analfabétizmusát alaposan kihasználva. Kezére játszott, hogy 2010-ben még keményen érezhető volt a két évvel azelőtti válság: a részvényportfóliók értékcsökkenése. Bár a magyar magánnyugdíj-pénztáraknak szigorú törvényes megkötéseik voltak a megtakarításokat illető portfólió kialakításában, a magyar magánnyugdíj-pénztári tag csak azt látta, hogy miközben korábban 20-22%-os hozamot is elszámoltak a számláján, 2008 után már a megtakarításai is értéktelenődni kezdenek. Be is pánikolt, ahogyan a kormány kívánta: a 3 millió tagból 2 millió 900 ezer azonnal visszaszaladt az állam ölelő karjaiba. Igaz, a regnáló hatalom azt is belengette, hogy aki nem teszi ezt, annak nem jár majd az állami nyugdíjból, hiába fizet 28%-ot oda, és csak kilencet a magánkasszába. Ezt a megkötést persze elkaszálta az EU, de fogadok, hogy erről is kevesen tudnak.
Ráadásul az OV kormány hagyott egy egérutat a magánnyugdíj-pénztári tagoknak. Aljasat és számítót, de hagyott. Harminc napon belül 3 millió tagnak kellett volna nyilatkoznia arról, hogy tag akar maradni, országosan mintegy húsz helyen! Értsük: nem annak kellett volna nyilatkoznia, aki változtatni akar, hanem annak, aki nem!

A biztonság kedvéért azért bevetette a fenyegetőzést is. Közalkalmazotti munkahelyeken – ebből Magyarországon még mindig a legtöbb van – egyenesen megfenyegették a közalkalmazottakat (tanárokat, orvosokat), hogy akár elbocsátással is járhat, ha ragaszkodnak a magánnyugdíj-pénztári tagságukhoz. A legújabb fejlemény, hogy a maradó mintegy 100 ezer – azóta 90 ezerre olvadt magánnyugdíj-pénztári tagnak már nem 2011 októbere óta, hanem azóta sem utalja az állam az „ideiglenesen felfüggesztett” 9 százalékokat.
Amikor a mai tüntetéseken a „magánnyugdíj elrablása” ellen tiltakozó feliratokat látom, eszembe jut áldott Hofi Géza mondása, ami szerint a „járdákért nem harcolni kell, hanem aszfaltozni”. Hát, a magánnyugdíjakért se harcolni kellene, hanem öt évvel ezelőtt szépen, csendben, az adott törvényes lehetőségek között alá kellett volna írni azt az egyszerű nyilatkozatot, ami azt jelentette volna: coki a megtakarításaimtól! Meglehet, ez az én nem túl magas nyugdíjam adóztatásával is járt volna, de ez ma sincs kizárva. Az egyszeri einstandolás ma már semmit nem ér.
Egyenesen nevetséges a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben bármiféle egyéni számlák követelése. De ez már a közkeletű tévedéseink 3. része lenne.