Nagyapám levele Kádár Jánosnak
Nagyapám 1957 januárjában hagyta el végleg Magyarországot, de családja az Óhazában maradt. 1954 és 1956 októbere között a csolnoki szénbányában raboskodott, miután államellenes szervezkedés miatt hat év börtönre ítélték. 1957-ben Kanadába menekült ahonnan hét éven keresztül levelezett a magyar hatóságokkal, hogy engedjék feleségét és két gyermekét is emigrálni. A magyar hatóságok a családegyesítéshez nem járultak hozzá egészen 1963 márciusáig, mivel szerintük egyedül a Magyar Népköztársaságban volt bízosítva a gyerekek jövője. Nagyapám Vancouverből küldte az alábbi levelet Kádár Jánosnak – valamint másolatban a kanadai és amerikai kormányokhoz – végső elkeseredésében.
*
Nagyapám Vancouverben 1960 őszén.
Tudom, hogy helytelen egy Államfőt magánlevelekkel zaklatni, amiértis elsősorban bocsánatot kérek. Hogy mégis a levél megírására szántam el magam, erre végső kétségbeesésem kényszerít, családom, gyermekeim sorsa, jövője miatt.
Kanadában élő magyar származású családos ember vagyok, akinek családja az Óhazában maradt. Az 1956-os magyarországi események következtében hagytam el Hazámat. Nem azért, hogy családapai kötelességeim alól kivonjam magamat, hanem éppen azért, hogy innen támogassam őket, amíg Újhazám és Óhazám kormányai beleegyezésével Őket kihozhatom.
Sajnos ezideig ez nem sikerült, bár családom már régen megkapta a vízumot a kanadai kormánytól, de nem kap útlevelet a magyar hatóságtól. Feleségem útlevelét azzal utasította el az illetékes magyar hatóság, hogy „a gyerekek jövője itt van biztosítva és nem Kanadában, tehát az ő érdekük, hogy itthon maradjanak.” Most miután a 13 éves kislányom befejezte általános iskoláját, felsőbb iskolába szeretne menni, de a magyar hatóságok ezt megakadályozzák, sem technikumba, sem gimnáziumba nem veszik fel.
Ez azért van, mert engem – a gyermek apját – az Államvédelmi Hatóság 1954-ben államellenes szervezkedéssel letartoztatott és a bíróság 6-évre elítélt, egy zárt tárgyaláson, ahol a Bíró előre figyelmeztetett, hogy kérdéseire csak igennel és nemmel válaszolthatok és az „utolsó szó” jogán egy szót sem szólhattam.
Ebből az ítéletből két évet és három napot töltöttem le, amikoris a Forradalom hatására, szabályszerű szabadító levéllel, a Legfelsőbb Ügyészség a csolnoki szénbánya rabtáborából szabadlábra helyezett. Hazatérésem után feleségemmel nem gondoltunk arra, hogy az országot elhagyjuk, mert hiszen a rádió naponta többször garantálta, hogy a volt politikai elítélteket a kormány nem kívánja újra háborgatni, mert hiszen azok túlnyomó része túlkapásokból álltak.
Mi elhittük Kádár János Úr szavait. Sajnos ez az elahatározás és ígéret később változtatásokat szenvedett el és 1957 január 27-én megtudtam, hogy elfogató parancsot adtak ki ellenem.
Így hagytam el a következő napon az országot, természetesen csak egyedül, mert a határőrzés miatt nem kockáztathattam, hogy gyerekekkel jeges vizet átúszva meneküljek.
Most szabad legyen feltennem a kérdést: Miért büntetik meg az ártatlan gyermeket egész életére, az apa állítólagos bűneiért?
Azért írom, hogy „állítólagos,” mert ma sem érzem magam bűnösnek, dacára, hogy résztvettem egy ilyen elvi síkon folytatott szervezkedésben. A hatóságok által előtalált szervezkedési jegyzőkönyvnek elvi alapja, maga a következő szöveg volt: „Ha Magyarország jelenlegi rendszere, külső vagy belső hatás következtében felborul, szerény tehetségünk és kis tudásunkhoz képest, egy olyan irányzat hatalomra jutását kell segítenünk, mely visszavezeti a nemzetet egy tisztultabb eszméhez, a demokráciához.”
Tehát azért ítéltek el, mert 1949 és 1952 között bírálni mertem az akkori hibákat és az akkori irányzatot nem tartottam demokratikusnak. Ez volt tehát a bűnöm, amiért már hat éve elszakadtam családomtól. Ezért nevelkednek gyermekeim apai nevelés nélkül és ezért nem lehetnek gyermekeim orvosok, mérnökök vagy pedagógusok. Ezt nem lehet másnak nevezni, mint korunk modern elnyomásának.
Ma, az atomkorszakban, amikor a Nagyhatalmak a világűrben kísérleteznek, amikor a Hold meghódításán dolgoznak, senki nem veszi észre és nem hallgatja meg azt a parányi, de annál súlyosabb családi tragédiát.
Századunkban, amikor orvostudósok milliókat költenek, hogy az emberi gyógyítást tökéletesítsék, ezzel egyidőben, politikusok családokat őrületbe kergetnek, mert az emberek által átjelölt államhatárt nem lehet átlépni.
Minden emberi romlottság dacára sem tudom elképzelni, hogy ezen az állapoton ne lehessen segíteni.
Nem tudok családomról lemondani és még van bennünk egy szikrája a reménynek, hogy találunk valakit ebben a romlott világban, akiben feltámad az emberi és szülői érzés és segítségünkre lesz.
Segítségünkre lesz, mielőtt gyermekeim nevelését nem késő apai kezekbe venni.
Mivel nem vagyok jártas az írás magasabb tudományában, így egyszerű szavakkal, de annál több érzéssel és reménykedve kérem a Világ Hatalmait, hogy segítsenek.
Frank Oszlanszky
1256 Nelson St.
Vancouver, BC
Canada
Vancouver, June 9, 1961.
Author: Christopher Adam
A Kanadai Magyar Hírlap alapítója és főszerkesztője. A montreáli Concordia Egyetemen diplomázott történelemből. Master of Arts fokú képzését a Carleton Egyetemen, PhD-jét az Ottawai Egyetemen szerezte, szintén történelemből. A KMH-n kívül a Hungarian Free Press című angol nyelvű lap főszerkesztője. 2015-ben Szabad Sajtó díjjal tüntették ki a Kanadai Magyar Hírlapot. A díjat Christopher Adam vette át Budapesten a Szabad Sajtó Alapítványtól.
6:24 de.
Chris,
Nagyapád levele méltó az unoka színvonalához és fordítva.Gondolom, hogy a végeredmény sikeres volt.1965 elején hasonló formátumú levelet írtam a belügyminisztérium kivándorlás(akadályozó)osztály vezetőjéhez.2 évi harc után sikerült végleg elhagynom feleségemmel és akkor 2 és féléves kislányommal az örmény nemzetvezető szent hazáját.Ezzel is hozzájárulva Magyarország”zsidótlanításához.
Kár,hogy nem írod,mi volt a Kádár iroda válasza.Én annak idején nem kaptam semmi választ,de ami a lényeg volt,hogy egy hónapon belül kaptuk meg az egyirányú útlevelet hármunk részére.Azóta is féltve őrzöm.
6:49 de.
Kedves Gyuri,
Köszönöm szépen kedves szavaidat. Tudomásom szerint soha nem volt semmilyen válasz. Nagymamám lakásán volt egy egész doboznyi levél amit nagyapám írt Magyarországra a hét év folyamán, aztán voltak levelek az ENSZ-nek, a kanadai és amerikai hatóságoknak, illetve a Vörös Keresztnek. Onnan általában kapott választ, de Magyarországról semmit.
Egy kivételével. Amikor 1963-ban végre sikerült megoldani a helyzetet és néhány hónap múlva kijöhetett felesége és gyermekei, egy magyar ügyvéd szolgáltatásai is kellettek egy részlethez. Az ügyvéd nagyapám első levelére úgy válaszolt, hogy csak akkor kezdi meg az ügyintézést, ha előre átutal 20 dollárt, mert ez lenne az ügyvédi munkaközösség szabálya.
Nagyapám 1975 meghalt és soha nem tért vissza Magyarországra, de nagymamám mondta mindig, hogy a meghurcoltatás és börtön után, ő már 1957-ben végső búcsút mondott és új otthona Kanada volt.
8:27 de.
Kedves Chris! Nem tudtam, hogy a nagypapádról van szó. Ezek szerint a szüleid egyike kisgyermekként került Kanadába. Annál megbecsülendőbb, hogy a gyermeküket kiválóan megtanították a magyar szóra, és eleid hazájának megértő szeretetére.
8:34 de.
Kedves talalom,
Köszönöm kedves szavaidat. Anyukám 15 éves volt amikor Kanadába került és már angolul végezte el a gimnáziumot Montreál környékén. Apám viszont felnőttként – 25 évesen – érkezett Kanadába 1957-ben. Szüleim természetesen már itt találkoztak a hatvanas években.
Gyerekként otthon magyarul beszéltünk, bár apám anyanyelvi szinten beszélt franciául, mamán pedig angolul. Az utcában és mögöttünk is voltak magyar családok és a barátok nagy része is magyar származású volt. Tulajdonképpen úgy kerültem ovodába, hogy csak magyarul beszéltem és az angol/francia „külvilág” akkor még számomra eléggé furcsa volt. 🙂
8:45 de.
Kedves Chris,
furcsa párhuzamként írom,hogy én 57 febr. 17-én érkeztem Izraelbe. 1961-ben hirtelen felindulásból elkövetett idiotizmusból visszamentem MO.-ra. Ott ismertem meg nejemet akit az anyósom cipelt vissza.A házasságunk után azonnal kezdtük intézni az Izraelbe repatriálást.Pénzt és energiát nem kímélve.Lévén,hogy valójában mindketten izraeli állampolgárok voltunk jó két évig húzták a kiengedésünket.Az egyik belügyes tisztviselőnek mondtam elkeseredésemben,hogy azért nem vagyok képes beilleszkedni a magyar valóságba,mert nem tudom,hogy aki az utcán velem szembe jön,nem-e éppen Apám gyilkosa.Erre ő azt tanácsolta,hogy EZT írjam le levélben és megadta a címét akihez írjam.Gondolhatod,hogy láb remegve mentünk haza.Egy ilyen levélnek két féle eredménye lehetett.Vagy néhány évig ülni fogok vagy állva távozhatunk.Az utóbbit adta a Teremtő.1966 január 5.-e a mi családunk legszebb ünnepe.
9:03 de.
talalom,
jogtalanul szólok bele,de csak úgy csípőből mondom,hogy nagyon büszke vagyok rá,hogy az én gyerekeim három nyelvet beszélnek anyanyelvi szinten,egyetemi végzettséggel.Nagyon szégyelem,hogy a magyar nem tartozik bele.Arra viszont megint csak büszke vagyok,hogy ez az én érdemem.Hidd el,hogy ilyen feltételek mellett is értékes emberekké váltak.A tradíció,pedig folytatódik az unokáimmal és ma már a dédunokámmal is.Természetesen nagyon tisztelem Christ és Elődeit is.Mert azért a magyar is egy nyelv.Abból nem származik az embernek hátránya,ha még egy nyelvet tud.
11:26 de.
Érdekes levél, s érdekes a folytatása is… Nagyon jóképú volt a Nagypapa, el kell ismerni, mint egy filmsztár.
1:05 du.
Gyuri! Az, hogy megbecsülendő, ha valaki határon túli születése ellenére szépen beszél (ír) magyarul, nem jelenti automatikusan azt, hogy szégyellnivaló lenne, ha valaki nem így tesz. Sok oka lehet ennek.
Sose értettem, hogy a majd 100 éve határon kívülre szorult magyarok miért nem élnek a kétnyelvűség hallatlan előnyével. Nekem szívfájdalmam, hogy mivel 14 éves korom óta mindig munka mellett tanultam, egyetlen nyelvet sem sajátítottam el legalább annyira, hogy szótár nélkül megértsek egy újságcikket. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy pofátlanul beszélgessek mindenféle nyelven DDD. Ami a legfurcsább: általában sikerül is megértetnem magamat és megérteni, hogy a másik kb. mit akart mondani.
1:19 du.
Kedves Christopher Adam !
Köszönjük, hogy megosztottad ezt a családi történetet. Csodálatos dolog a család összetartása. Ez az, ami manapság szétesik… Valahogy elértékelenedett. „Egy vérből vagyunk Te és mi” – ez olyan erős kötelék, melyet még a történelem sem tudott szétszakítani.
A gyökerek fontossága és tudása az alapja az életünknek.
Nekem is szerencsém, hogy ük nagyszüleim életéről is tudok mindent, sőt az utána következő generációkról.
Hogyan ismerkedtek meg, hogyan éltek, milyen körülmények között, mit tanultak, mit dolgoztak, s hogyan és mire, miként nevelték a gyerekeiket.
Ennek a több generációs „követelményeknek” én is megkíséreltem eleget tenni. Több, kevesebb sikerrel. A lányomnál, no igen, ott valódi sikert arathattam.
Jó tudni, hogy ezt, vagy azt a tehetséget, hajlandóságot kitől, melyik nagyszülőtől, szülőtől örököltük, sőt örökül adtuk, hagyjuk.
Nagyon fontosak a gyökereim, erősek és nem titkolom, legnagyobb megpróbáltatásaim során – Tőlük veszek erőt. No, meg példát is, mert példával éltek.
Megkíséreltem, kísérelem a lehetetlent, nyomot hagyni, méghozzá jót az utánam következőknek.
*
G.B.
7:03 du.
Kedves Chris,
Nagyapád kitartó volt és szerencsés.
Nagymamám azért nem hagyta el az országot, mert a lányát nem engedték volna vele távozni. Dédszüleim is vele maradtak.
Nagymamám soha nem kapott állást, s így nyugdíjat sem….
4:29 de.
Azért én is hadd meséljem el egy szökés történetét…
1944-ben, a Szálasi rezsim hatalomra jutása után „felújított deportálások” idején történt a ma élő egyik közismert és sikeres magyar színész családjával.
Miközben apja talán a Donnál, a Munkaszolgálatban teljesítette a haza iránti kötelességét, az alatt az édesanyját, a nővérét és az öreg nagymamáját az úgynevezett KISOK pályára szállították, vagy rendelték, hogy ott majd végrehajtsák rajtuk a magyarországi Zsidó Törvények, Horthy óvatos helyezkedése miatti, ideiglenesen félbehagyott deportálási kötelezettségeit.
Az elemi életösztönből fakadó élelmesség a menekülés, illetve Kerepesi-úti tábor mezsgyéjére terelte e család szerencsétlen nő-tagjait, akik az első lelkesedésükben az egyik őrparancsnok – történetesen a későbbi híres válogatott focista Dálnoki J. apja volt – arany tárgyakkal történt lekenyerezésével zajlott. Ez a „rendes ember” megígérte nekik, hogy ha este 10 órakor eljutnak a kerítés egy megjelölt pontjára, akkor ott „az őr majd véletlenül másfelé fog figyelni” és csak át kell mászni a kerítésen… Úgy is lett, és a három városi teremtésnek már csak bakot kellett tartani egymásnak, ahol is a nagymama volt alul, természetesen ő vállalta ezt a kilátástalan szerepet. Mivel így neki már képtelenség lett volna átmásznia azon a magas kerítésen, neki tehát már csak a halál jutott, Őt már másnap szállították is Auschwitzba.
Lánya és unokája azonban az ő áldozatának köszönhetően menekült meg…
E felemás szerencse jóvoltából színészünk két év múlva láthatta meg a napvilágot Budapesten.